Hároméves voltam, amikor anyám megtudta, hogy a mellrák egy agresszív fajtája támadta meg a szervezetét. Ezután minden áldott nap órák hosszat ücsörgött az étkezőasztalnál, sötét haja lófarokba kötve, körülötte halomban hevert a sok papír, telis-tele mindenféle bonyolult tudományos szöveggel. Én a konyhaajtóból lestem, ahogy elmélyülten tanulmányozza a különféle kezelési módokat, nemcsak a hagyományos és alternatív terápiákat, hanem minden olyan módszert, amely akár egy halvány reménysugárral is kecsegtette.

A következő négy év során orvostól orvosig járt, specialistákkal, homeopatákkal és természetgyógyászokkal konzultált, sebészkés alá feküdt, hogy eltávolítsák testéből a rákos szöveteket, szigorú diétákat próbált ki, rengeteg gyógyszert szedett, a testét kemoterápiával és répalével mosta át, és mindeközben a túlélés újabb és újabb módszereit kutatta. Hétéves lehettem, amikor az étkezőasztalra egészen más dolgok kerültek. A szövegkiemelővel színezett tudományos cikkek helyét csomagolópapírok és színes szalagok vették át. Anyám az asztalnál ülve lehajtotta sötét pihékkel borított fejét, úgy szorgoskodott. Az olló hangos csattogással szelte a papírt. Anyám ujjai élére hajtogatták a csomagolást, határozott nyisszantással megfelelő hosszúságúra vágták a szalagot, végül halk zizegéssel elkészítették a masnit. Csattogás, hajtogatás, nyisszantás, zizegés. Anyám nekilátott, hogy két jókora ládát állítson össze: az egyiket a bátyámnak, Jamie-nek, a másikat nekem.

A ládákba ajándékok és levelek kerültek, amelyeket anyám az életünk olyan jeles eseményeire szánt, amelyeknél már nem lesz jelen – ballagás, jogosítvány, diplomaosztó, valamint minden egyes születésnap, amíg el nem érjük a harmincéves kort. Miután a ládák megteltek, apám fogta, és felcipelte őket a szobánkba.

Később, amikor kinyitottam a ládámat, mindig a saját közös valóságunkba csöppentem, amelyet anyám sok-sok évvel korábban kettőnk számára elképzelt. Úgy emlékeztem rá, akár egy félig elfeledett illatra vagy egy ismerős dal első ütemeire – minden egyes alkalommal egy pillanatra felderengett előttem.

Anyám halála után a rózsaszín kartonból készült ládika hosszú évekig a hálószobám padlóján állt. Amikor szükségét éreztem, felnyitottam a tetejét, és végighúztam az ujjamat a gondosan becsomagolt ajándékokon, amelyek vékony, kibodorított szalagjára anyám egy-egy kártyát fűzött. Mellettük vastag borítékok sorakoztak, bennük sok-sok telegépelt papírlappal. A borítékokon anyám takaros kézírásával írt felirat állt, amely óva intett attól, hogy a megfelelő idő előtt bármit is kibontsak. Akkoriban olyan nehéz volt a láda, hogy meg sem bírtam emelni, ám az elmúlt húsz év során végigutazta velem a kontinenst: egyik államból a másikba, egyik lakásból a másikba kísért, és amikor elhajtott a költöztetőkocsi, mindig a ládámnak kerestem először helyet az új lakásomban. Általában rejtett zugokban vagy szekrények mélyén lapult. Valószínűleg azért rejtettem el szem elől, mert ösztönösen óvni akartam mindentől. A láda aztán évről évre egyre könnyebb lett.

Most már csak három csomagot rejt.

*

Egy szerda éjjel következett be az, amitől mindig is rettegtem. Jamie-t néztem, aki épp Warcraftot játszott. Szerettem nézni, ahogy játszik, mert számítógépezés közben nem bánta, ha körülötte lebzselek. Ilyenkor hosszasan figyeltem, ahogy a játékba mélyedve lehajtja sötét fürtökkel borított fejét, éreztem lézersugárszerű figyelmét, megnyugtató fiúillatát, és örültem, hogy nem hajt el maga mellől. Akkor éppen egy csapat pallossal felszerelkezett orkkal harcolt, miközben a képernyő szélén néhány elnagyolt grafikájú birka szemlélte a csatát. Jamie, csak hogy engem szórakoztasson, rákattintott az egyik birkára, amely furcsán bégetni kezdett, majd tovább nyomogatta az egér gombját, míg a birka fel nem robbant. A következő pillanatban apám rontott be a szobába, és szólt, hogy menjünk fel vele az emeletre.

Jamie nem volt hajlandó abbahagyni a játékot, amíg el nem mentette az állást.

– Egy perc – szólt hátra, és tovább kaszabolt egy csupa pixel orkot. Apám gyengéden megfogta a karját.

– Gyere már, ne várass! – szólt lágyan kerekített magánhangzóival, bár az angol akcentusa megkopott a Kaliforniában töltött több mint húsz év alatt.

– Adnál még egy percet? – Jamie kicsavarta a karját apám kezéből.

Miután Jamie elmentette a játékot, apám után eredtünk a szürke szőnyeggel borított lépcsőn anyám hálószobájába. Eleinte fel sem fogtam, mit látok, jóllehet már számtalanszor elképzeltem a jelenetet.

Anyám ugyanott feküdt, ahol már hónapok óta: a szobájában felállított kórházi ágyon. Az ablakokat hangosan verte az eső. Lassú mozdulattal kinyújtottam a kezem. Nem féltem, de nem tudtam volna megfogalmazni, mit érzek. Abban a pillanatban olyan volt megérinteni anyámat, mintha valami szent misztérium vált volna kézzelfoghatóvá. Nem éreztem őt fagyosnak, de a melegségének forrása megszűnt. Nem maradt más a helyében, csak egyfajta visszhang, a melegség emléke. Jamie-re pillantottam, és az arckifejezése láttán bennszorult a lélegzetem. Az ágy mellett térdelt, anyám különféle testrészeit tapogatta, lábát, kezét, arcát, mintha keresne valamit. A következő pillanatban ujjával óvatosan felhúzta az egyik szemhéját.

– Azt akarod, hogy úgy nézzen ki, mintha élne? – kérdeztem.

Jamie megrázta a fejét, aztán anyánk hasára fektette az arcát, és felzokogott. Én egyetlen könnyet sem ejtettem. Évekig sírtam, de abban a pillanatban mintha elfogytak volna a könnyeim. A szívem mélyén tulajdonképpen megkönnyebbültem. Annyira belefáradtam az örökös félelembe! Apám szerette volna mihamarabb összerámolni az infúziót és a többi orvosi felszerelést, ezért felemelte anyámat, és átvitte a saját hálószobájába, amely régebben kettejüké volt. Meglepődtem, milyen erős. Soha nem láttam, hogy anyámat életében bármikor a karjába vette volna. Tudtam, hogy a család nőtagjai nemsokára lemossák és felöltöztetik a holttestet. Anyám maga mondta el, mi következik majd a halála után. Ezt a különleges rituálét ő is elvégezte a saját édesanyján, és szeretett volna ő maga is részesülni benne. Anyám nővére, Antoinette, az unokatestvére, Sandy, és a barátnője, Sobonfu engem is behívott a hálószobába. Tizenegy éves koromban ott, közöttük tudatosult bennem először, hogy én is nő vagyok, és közéjük tartozom.

Óvatosan lehúztuk anyámról a túlméretezett pólót, amely fel volt vágva a hátánál. Akkoriban már kizárólag bő, hátul felhasított pólókat hordott, mert ezeket könnyű volt ráadni és lehúzni anélkül, hogy fel kellett volna ültetnünk. Egy mókás kacsa volt a pólón. Anyám meztelenül feküdt az ágyon, de már nem önmaga volt, inkább annak a mementója, mi minden történt vele. A bal mellén a bőrt jókora vízszintes heg ráncolta össze, és a mellbimbója is hiányzott. A hátán egy másik hosszú forradás futott végig, miután megoperálták a törött gerincét, és a beültetett intravénás katéter miatt jól látható dudor nőtt a mellkasán. Az arca és a teste felpüffedt a sok szteroidtól. Az utolsó kemoterápia miatt gyér volt a haja és egészen rövid, a homlokán pedig halvány forradások jelezték, hol csavarozták a koponyájába a kör alakú fémmerevítőt, amelynek segítségével az agyára átterjedt rákot próbálták kezelni. Olyan a teste, akár egy térkép, gondoltam, csak azt nem tudtam, hová vezet az út.

Valaki vizet töltött egy tálba, azután mindannyian kendőket mártottunk a vízbe, és törölgetni kezdtük anyám testét, amely akkorra már alaposan kihűlt, hiszen minden percben veszített a melegéből. Igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy betakargassam őt vagy ráfeküdjek, csak hogy még egy kicsit ott tartsam teste finom langymelegét. Máris éreztem, milyen vészes sebességgel rohan az idő. Úgy folyt keresztül az ujjaim között, akár a homok, pedig mindent megtettem, hogy elnyújtsam a másodperceket. Anyám mellkasán volt egy anyajegy, amelyet hosszasan nézegettem, hogy az eszembe véssem pontos formáját és helyét. A mellén és a hasán halvány striák húzódtak a két terhesség örök emlékeként. Finom vonalak barázdálták a körmeit, a tenyerén pedig mély ráncok futottak keresztbe-kasul. Azt kívántam, bárcsak kiolvashatnék belőlük valamit. Mondjuk, egy történetet, amely másként végződik. Ekkor a CD-s ébresztőóra zöld kijelzője magára vonta a tekintetemet: este tíz óra volt, szerda. Épp a Star Treket kellett volna néznünk.

Anyám nyurga, sötét hajú kamasz lány volt, amikor először adásba került az eredeti Star Trek-sorozat. Akárcsak a vele egykorú lányoknak, valószínűleg neki is Kirk kapitány jött be, akit a fiatal William Shatner alakított. Amikor a nyolcvanas évek végén sugározni kezdték Az új nemzedék című folytatást, a családunk nem hagyott volna ki egyetlen epizódot sem. Amióta az eszemet tudom, mire a bumfordi fekete tévénkből felhangzott Patrick Stewart baritonján „Az űr a legvégső határ” szlogen, mi négyen már ott ültünk szorosan egymás mellett a kopottas barna műbőr kanapén. A szlogen azzal az ígérettel kecsegtetett, hogy a következő egy órát a családom megnyugtató ölelésében tölthetem. Deanna Troi tanácsadó volt a kedvenc szereplőm, és arról ábrándoztam, hogy szögegyenes, szőkésbarna hajamból egy napon az övéhez hasonló dús, hullámos, sötétbarna hajzuhatag lesz.

A sorozat hatására kezdtem másként gondolkodni az időről. A Star Trekben az idő olyasvalami volt, amit lehetett formálni, változtatni, újrajátszani. Ha az Enterprise csillaghajó felrobbant, biztos lehettem benne, hogy valaki visszamegy az időben, és mindent helyrehoz. Képzeletemben az idő számtalan rétegén át ezerszer visszatértem ahhoz a pillanathoz, amikor anyám testében megjelent a rák, és gyorsan kirántottam belőle, mielőtt még gyökeret verhetett volna.

Miután a tévében leadták Az új nemzedék utolsó epizódját, anyám egyre gyakrabban engedte meg, hogy fennmaradjak vele szerda esténként, és együtt nézzük a Star Trek: Voyagert. A Voyager kapitánya, Kathryn Janeway iránti rajongásom messze felülmúlta azt, amit Deanna Troi iránt éreztem. Janeway csillaghajójának nyoma veszett a galaxis egyik távoli kvadránsában, így a legénység tagjai az otthonuktól sok ezer fényév távolságra rekedtek. A Voyager története valójában a honvágyról szól. Bennem, amióta az eszemet tudom, mindig is élt a honvágy, de nem egyszerűen egy hely vagy egyetlen személy után vágyakoztam, hanem egy olyan világ után, ahol az anyámnak nem kell meghalnia. És ahol Janeway kapitánynak hosszú, egyenes, szőkésbarna haja van.

Szerdánként együtt néztem anyámmal, ahogy a USS Voyager legénysége újabb és újabb akadályokat leküzdve eltökélten halad előre az úton, amelyről tudni lehetett, hogy több mint hetven évig is eltarthat. Eleinte a kanapén ülve, később a kórházi ágyán összebújva néztük a sorozatot, végül, amikor anyám már nem volt eszméleténél, bekapcsoltam a tévét, odaültem mellé, és amíg ment a Star Trek, fogtam a kezét. Három hónap kellett volna még, hogy megérje az utolsó epizódot.

Azon a szerdán, 2001. február hetedikén este tíz órakor anyám holttestét mosdattam, és magamban azt kívántam, bárcsak a Star Treket nézhetném. Amikor azonban a többiekre pillantottam, tudtam, hogy soha nem értenék meg, miért kapcsolom be a tévét, és miért szeretnék még egyszer utoljára az anyám mellett ülni, és élvezni, ahogy a sorozat főcíme közben az égitestek és a csillaghajók fényei megvilágítják az arcomat. Képtelen lettem volna elmagyarázni nekik, miért muszáj abban a pillanatban tudnom, hogy bizonyos dolgok nem változnak, és miért vágyom mindennél jobban arra, hogy másként érzékeljem az időt. Nem értették volna, hogy évek óta közös utazáson vettem részt anyámmal, Janeway kapitánnyal és a Voyagerrel, és tudtuk, hogy ezt a hazafelé vezető utat talán egész életünkön át járjuk majd.

*

Tíz nappal később tizenkét éves lettem.

A házban síri csend volt, amikor kora reggel felébredtem. Akárcsak az előző tíz reggelen, akkor is olyan érzésem támadt, mintha csak álmodtam volna az egészet. Talán ha kinyitom az ajtót, és a szürke szőnyeggel borított folyosón a következő ajtóhoz lopakodom, láthatom, ahogy az infúzió lassan csepeg, a műszerek tompán zúgnak, miközben anyám álmatag szuszogása felkavarja a levegőt. Aznap reggel, akárcsak az előző tíz reggelen, addig feküdtem az ágyamban, amíg szerte nem foszlott az ábránd. Valóság volt minden, ami történt. És valóság marad, amíg csak élek. Sőt még a halálom után is valóság marad.

Kikászálódtam a takaró alól, felültem, és csupasz lábamat a földre engedtem. A hálóingemet anyám készítette. Minden nyáron hármat varrt: két hosszú ujjút és egy rövid ujjút. Két pamutot és egy flanelt. Minden évben eggyel nagyobb méretet készített, és mindig ügyelt rá, hogy a zsebek és a minták pontosan illeszkedjenek. Ezt, ami rajtam volt, már kinőttem, hiszen az előző két évben anyám már nem látott elég jól a varráshoz, de amúgy sem lett volna ereje varrógép elé ülni. Ez a hálóing már bevágott a hónaljamba.

Anyám és én ugyanaznap ünnepeltük a születésnapunkat. Máskor ezen a reggelen végigszaladtam volna a folyosón, és bemásztam volna mellé az ágyba. Apám forró csokoládét vagy egy csokor virágot hozott volna nekünk, és „szülinapos lányoknak” nevezett volna bennünket. Anyám átölelt volna, és elmondta volna azt, amit minden évben elmondott: „Te vagy a legcsodásabb szülinapi ajándékom!” Ehelyett azonban a szobámban maradtam, és egyre csak húztam az időt, hogy minél később kelljen kinyitnom az ajtót, és szembesülnöm a ténnyel, hogy anyám nincs többé.

A kartonláda már hónapok óta a szobámban állt, de valahogy nem akartam tudomást venni róla. Azokban a hónapokban egy olyan jövőt jelentett, amelyről azt reméltem, hogy soha, de soha nem jön el. Azon a reggelen azonban lassan otthagytam az ágyat, és a doboz mellé térdeltem. Óvatosan, egyenként pattintottam fel a csatokat, hogy minél tovább tartson a pillanat. Miután felnyitottam a doboztetőt, elsőként egy jókora fekete spirálfüzetet pillantottam meg, amelynek borítóján két pirosas körte pompázott. A lélegzetem hirtelen felgyorsult, ahogy kivettem a füzetet, és az első oldalra lapoztam.

Legdrágább Gwennym!

Íme, a füzet, amelyben írok egy keveset az összes levélről és emléktárgyról, amellyel az életed jelentősebb eseményeit szeretném megünnepelni. Arra az esetre készítem ezt a kis összefoglalót, ha ne adj isten történne valami a levelekkel és az ajándékokkal. A tollat, amellyel írok, szintén neked szánom. Remélem, örömöd leled majd benne.

Szeretettel: Anya

A spirálhoz egy zöld és arany színű töltőtoll volt csíptetve, amely tintapatronnal működött. Sietve kiszabadítottam a drótok közül, és a tenyerembe véve méregettem a súlyát. Ahogy a szememet elfutotta a könny, a lapokon elhomályosodtak a szavak. Anyám már évekkel korábban megmutatta a füzetet, de a ládikához hasonlóan ezt is a gondolataim mélyére suvasztottam, mert nem akartam, hogy valaha is szükségem legyen rá. Most a füzet vastagságát méregettem az ujjaimmal, aztán a mellkasomhoz szorítottam. Alig vártam, hogy elolvashassam, mi áll benne.

A füzet alatt szinte csordultig volt a láda. A változatos alakú és méretű kis ajándékdobozok úgy illeszkedtek egymáshoz, akár egy háromdimenziós kirakós játék darabkái. Az íves fedél belsejébe egy vékony milliméterpapír volt ragasztva a láda teljes tartalmának listájával. Végighúztam ujjamat a felsoroláson: a születésnapok hosszú sorát ballagások, diplomaosztó, esküvő és gyermekáldás szakították meg. Mindegyik tétel mellett egy-egy pipa virított, jelezvén, hogy anyám megemlékezett az alkalomról. Átkutattam a felül lévő kis csomagokat, és végül ráakadtam arra, amelyiken a Gwenny 12. születésnapja feliratú kis kártya fityegett. Egy kagylómintás papírdoboz volt az, fodros, rózsaszín szalaggal átkötve. A kezembe vettem, és akkor először ébredt fel bennem a kíváncsiság, mit szánt nekem anyám. Kioldottam a szalagot, és kinyitottam a dobozkát. Egy kis rézgyűrűt találtam benne, rajta virág alakú dísszel, amelynek közepén apró ametiszt ült. A közös születésnapunk miatt az ametiszt volt mindkettőnk szerencseköve. A kártya másik felén a következő felirat állt: Boldog születésnapot, drága kislányom! 8. oldal. Fogtam a füzetet, és lapozni kezdtem a krémszínű oldalakat. A nyolcadik oldal tetején a gyűrű fényképe volt, alatta pedig anyám kézírásával néhány kedves mondat állt.

Drága Gwenny!

Ez volt a második szerencseköves gyűrűm. Kislány koromban nagyon vágytam egy ilyen gyűrűre. Sokáig nyaggattam érte Liz nagyit, aki végül beadta a derekát, és a közeli ékszerésznél vett is nekem egy gyönyörű szépet. El sem tudom mondani, milyen boldog voltam. Aztán egy nap, amikor uszodába mentünk, a törülközőbe rejtettem a gyűrűt, nehogy elveszítsem. Úszás után azonban sehol nem találtam. Egyszerűen nyoma veszett. Gondolhatod, mennyire elkeseredtem. Liz nagyival ezt a gyűrűt vettük helyette San Franciscóban, a Cost Plusban. Remélem, neked is tetszik.

Puszi és ölelés: Anya

A gyűrű a jobb mutatóujjamra illett. Felhúztam, és megpróbáltam elképzelni, ahogy anyám életében először az ujjára húzza. Igyekeztem őt a képzeletemben megőrizni így, kislányként, aki bűntudatot érez ugyan a régi gyűrű elvesztése miatt, ugyanakkor hálás az újért. Azt a pillanatot több mint három évtized választotta el ettől a mostanitól. Én azon a reggelen születtem, amikor anyám betöltötte a harminchetet, és ezen a napon lett volna negyvenkilenc. Az ölemben tartottam a nyitott füzetet, és végigtapogattam a betűit az ujjammal. A szavainak, amelyeket azért írt, hogy áthidalja a köztünk tátongó szakadékot, nem állta útjukat sem tér, sem idő. Újra meg újra elolvastam az üzenetét.

Nem emlékszem arra a pillanatra, amikor megtudtam, hogy anyám beteg. Állítólag egy nap azzal állított haza az orvostól, hogy a mellében talált csomó nem elzáródott tejcsatorna, amely a szoptatás után maradt vissza, az én első emlékeim azonban jóval későbbiek. Nem emlékszem arra a kék-fehér házra sem, ahol abban az időben laktunk, csak a szálkás famászóka körvonala rémlik elmosódottan, no meg a hálószobám tapétája, amelynek díszcsíkján kacsák úsztak körbe. Abban a házban kellett lennie valahol egy fekete-fehér, csenevész kölyökkutyának felemás szemmel és erős terelőösztönnel, az emlékeimben azonban Tippy már felnőtt kutyahölgyként él, akinek fehéres orra csupa sár, a szája tele locsolócsődarabokkal, amelyeket apám öntözőrendszeréből harapott ki, a farka pedig fáradhatatlanul jár ide-oda. A kölyökkutya, akárcsak anyám diagnózisa, az „azelőtt” sűrű homályába vész.

Én már csak arra a halványszürke, kétszintes házra emlékszem, amely a lilaakác dús függönye mögött bújt meg. Tágas verandáját fehér fonott ülőgarnitúrával rendezték be, a bejárati ajtó mellett pedig egy réz postaláda volt. Tőle balra, néhány házzal odébb, egy régi, impozáns kúria állt. Itt forgatták 1960-ban a Pollyannát, amelyben a nagymamám is feltűnt statisztaként. Amikor beköltöztünk, Liz nagyi másfél sarokra lakott tőlünk. Anyám, akár egy tengeri teknős, visszatért gyerekkorának helyszínére, hogy felnevelje saját gyermekeit. Az új házunkat, amely jóval tágasabb volt az előzőnél a négy hálószobával, a kétbeállós garázzsal és a medencés hátsókerttel, abból a kisebb vagyonból finanszírozták a szüleim, amelyet anyám az idő tájt örökölt egy távoli rokona után. Nem sokkal a diagnózisa után költöztünk be, július negyedikén, életem harmadik függetlenség napi ünnepén.

Anyám a négy hálószobát gyönyörű égszínkékre festette. Mivel akkoriban a hercegnős korszakomat éltem, apám azzal lepett meg, hogy lakkozott fenyőágyam fölé szúnyogháló-baldachint szerelt. Ettől úgy éreztem magam, mintha maga Jázmin hercegnő lennék, természetesen tigris nélkül.

A bátyámmal osztoztam a fürdőszobán, és a szobáink válaszfala is közös volt. Jamie-nek lenyűgöző legógyűjteménye volt a szobájában, és a polcain festett, illetve még festésre váró Dungeons & Dragons figurák sorakoztak. Irigyeltem tőle képzeletbeli világait, ahol órákat tölthet egyedül. Ott nem érte el őt az anyám betegsége miatti örökös aggodalom, amely egyre inkább ránk telepedett, és idővel belakta az egész házat. Én teljesen ötletszerűen fogtam bele olyan játékokba, amelyek a fantázia világában játszódtak, például amikor kalózhajó lett az ágyamból, vagy amikor sárból varázsfőzeteket készítettem. A bátyám különleges multiverzumában csak időlegesen tartózkodhattam. Nem zavarta, ha figyelem őt, ahogy fest vagy olvas, feltéve, hogy közben meg sem mukkanok. Én azonban ennyivel is beértem, mert úgy szomjaztam a figyelmét, mint a levegőt. Jamie egy-egy kelletlenül odavetett szava vagy pillantása is boldoggá tudott tenni. Kezdett Gwennynek szólítani a kedvenc filmjében, a Camelot-ban szereplő Guinevere királynő után, és hiába kaptam születésemkor a Genevieve nevet, valahogyan rajtam ragadt ez a becenév.

A ház előtt széles, magnóliákkal, juharfákkal és páfrányfenyőkkel szegélyezett út haladt el, amely egyik irányban a Santa Rosa központjába vezető főútba torkollott, a másik irányban pedig a közeli temetőhöz vezetett. A szüleim minden július negyedikén utcabált rendeztek a házunk előtt, amelyhez a szomszédok is csatlakoztak. Angliából betelepült apám egyszerűen rajongott az amerikai függetlenség napi ünnepségért, de ragaszkodott hozzá, hogy az amerikai mellé az angol zászlót is kitűzzük.

Akkoriban még engedték, hogy bárki saját tűzijátékot rendezzen, így az ünnep estéjén, ameddig a szem ellátott, családok telepedtek ki az utcára, hogy eldurrogtassák apró, fényes rakétáikat. A levegőben orrfacsaró, szúrós foszforszag terjengett, mintha egy gyufa fejét szagolgattuk volna. Jonathan bácsi (Q. bácsi), anyám három fivére közül a legfiatalabb, min- dig világosban érkezett, és egy halom saját készítésű tűzijátékot hozott magával. Egyébként pont olyan ösztövér volt ő maga is, akár egy gyufaszál. Az előző évi rakétákat rendszeresen megőrizte, amelyeket aztán Piccolo Petes robbanóanyaggal töltött meg, így a legváratlanabb pillanatban ágyútűzként lőttek ki. Q. bácsit mindig is vonzották a gyúlékony anyagok. Azt rebesgették, hogy kamaszkorában ugyanebben az utcában postaládákat robbantott fel.

Lelki szemeim előtt még mindig látom a kutyánkat, Tippyt, amint a tűzijáték hangjára mozdulatlanná dermed rémületében, és úgy lapul a földre, mintha egy fekete-fehér szőnyeg lenne. Amint lenyugodott a nap, Jamie-nek és az idősebb unokatestvéreimnek megengedték, hogy meggyújtsanak egy-egy csillagszórót. Mindannyian szaladgálni kezdtek, ide-oda lengették a csillagszórót, felírták vele az égre a nevüket, és mindenfélét rajzoltak a sűrűsödő sötétségbe. Liz nagyi, miután kétszáz lépést sétált otthonról a házunkig, egyenes háttal leült az egyik kempingszékbe, skótkockás takaróval bebugyolálta a lábát, és megigazította hatalmas szemüvegét, amely íves száraival rövidre nyírt, ezüstös hajába fúródott. Tőle nem messze anyám nővére, Antoinette ült.

Apám khaki rövidnadrágban és fehér térdzokniban a grillsütőt gyújtotta be, az újságpapírtorony füstölve rogyott össze a faszéndarabok felett. Mellette a csirkecombok szép sorba rendezve várták a sütést. Anyám előkészítette a locsolócsövet, hátha lángra kap a grillsütő vagy az elszabadult, megbuherált tűzijáték-rakéták, és közben Tippyhez hasonlóan feszülten figyelt. Hagyta, hogy mi önfeledten szórakozzunk, miközben ő mindig a lehető legrosszabbra készült.

Genevieve Kingston: Mondtam már valaha?

Fordította: Novák Petra

Athenaeum, 2024

The post Halála előtt húsz évre elkészítette gyerekei ajándékait az anya first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu