Találkozol a halálraítéltekkel és a barátaid lesznek

– idézi Joe Ingle tiszteletest a Sun.

A 78 éves férfi ötven évet szentelt az életéből arra, hogy halálraítélteknek nyújtson végső vigaszt, és több száz rabbal találkozott a kivégzésük előtti órákban. Sok fogoly kérése volt, hogy Ingle legyen az utolsó személy, akivel időt tölthetnek, ő pedig biztosította számukra támogató jelenlétét az utolsó pillanataikban. Szerinte nem számít, miért ítéltek el valakit, még akkor sem, ha valóban bűnös, a végén mindenki megérdemli a barátságot, a halált viszont úgy véli, senki sem érdemli meg.

A tiszteletes először 25 évesen kapcsolódott be a börtönrendszerbe, amikor elkezdte látogatni a bronxi fogolytábort. Észrevette, hogy mindenki szegény és etnikai kisebbséghez tartozik, és úgy érezte, valami komoly baj van. A kollégáival koalíciót alapítottak, és nyolc déli államban volt irodájuk, ahol meglátogatták a halálraítélteket, harcoltak a tömeges bebörtönzés és a halálbüntetések ellen, valamint „mindent megtettek”, hogy megállítsák „a gyilkológépezetet”. Arra a felismerésre jutott, hogy a halálbüntetés egy gyilkoló és ketrecbe záró gépezet, és a büntetések kiszabása annyira véletlenszerű, mintha egy villámcsapás lenne, aminek csak a hatalomhoz és az öléshez van köze, nem pedig a bűntudathoz és büntetéshez.

Joe azt mondja, hogy minden ember másképp viselkedik utolsó óráiban. Néhányan meg vannak rémülve, és akadnak, akiket teljesen kimerít addigra a lelki trauma. Mesél egy elítéltről, aki hatszor került a halálsorra, mielőtt kivégezték volna, illetve egy olyan férfit is megemlít, akinek azért halasztották el a kivégzését, mert a kormányzó attól tartott, az elektromos szék nem fog megfelelően működni. A különböző végrehajtási módszerekre gondolva Ingle azt mondja, egyik sem jobb a többinél – a halálos injekció például három olyan gyógyszer kombinációja, amik mellett még mindig érezhet az elítélt fájdalmat, de a bénultságtól pislogni sem tud, hogy ezt kimutathassa.

Ingle arról is mesél, milyen azokkal az emberekkel beszélni, akik a halálukra várnak:

Ajándék, de fájdalmas ajándék. Megtiszteltetés, hogy egy ember ennyire megbízik benned. Szinte mindig a barátaim voltak. Én épp azon vagyok, hogy összeszedjem magam. Súlyos árat fizettem. Most itt ülök és sírok.

A halálraítéltekkel végzett öt évtizednyi munka után a tiszteletest PTSD-vel diagnosztizálták. Jelenleg a trumáin dolgozik, és 175 áfonyabokrot nevel a földjén Tennessee-ben, mert a földhöz való kötődés érzése segít neki.

Saját szerepéről úgy véli, csak azért látogatta a rabokat, hogy velük legyen és a barátjuk legyen.

Ha a vallásról akarnak beszélni , akkor beszélünk róla. De azért vagyok ott, hogy szeressem őket, és törődjek velük. Ez az egész szerepem.

The post Halálraítéltek szemébe nézett az utolsó pillanataikban – sokuknak ugyanaz volt a kérése first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu