„Letéptem ezt a hangaszálat / Már tudhatod az ősz halott / E földön többé sose látlak / Ó idő szaga hangaszálak / És várlak téged tudhatod”

(Guillaume Apollinaire: Búcsú, ford. Vas István)

„Lépjen elő, ki tud egy jobb világot”

(Ingeborg Bachmann: Nem tudok jobb világot, ford. Billinger Edit)

„Csak az él igazán, aki együttél.”, írja Bálint György, a legnagyobb magyar újságírók egyike, akit György Péter – az 1994-es esszékötete címadó írásában – egyszerűn a Mesternek nevez.

Mintha ez, az együttélésben és az együttes élményben (©Mérei Ferenc) való osztozás maradt volna György Péter életformája és munkaeszménye a legkülönbözőbb intézményalapítások idején is: szerkesztőségekben, vitafórumokon, a kulturális élet pódiumain és informális asztaltársaságaiban, a tanszéki folyosón az ELTE Bölcsészkarán. A Mindentudás Egyetemén, a MúzeumCaféban, a Magvető Kiadóban, a Szépművészeti Múzeumban, a néhai Origón, a Roma Parlamentben, és még sokfelé.

Bármiért tudott lelkesedni, kivéve azért, amit készen kapott. Sok ügyben volt pionír és előörs (avantgárdkutatóként indult), és ezek az ügyek aztán részben neki köszönhetően jutottak méltó figyelemhez. Ami éppen tetőzött, az viszont már kevéssé érdekelte, akörül sertepertéltek már úgyis sokan, ő ment tovább, és nem tétovázott egyetlen percig sem.

Ahhoz fordult oda, ami kibontakozóban volt, esetleg háttérbe szorult, vagy ahhoz, ami hanyatlott, fakult, felejtődött el. (A łódźi gettó zenéjéhez, a Kós Károly-féle Wekerle-telephez, a kádári hetvenes évek könyvespolcához, az amerikai Dél streamingreprezentációihoz, a cseidervölgyi erdei kápolnához).

De a dolgokra nem önmagukban tekintett, hanem az adott egészben, az itt és mostban, a fennálló társadalmi-kulturális rendben és korszakban kereste a helyüket. Ezeknek a rekonstruált kontextusoknak a működésmódját, elveszett és ismeretlen nyelvüket igyekezett felfejteni a legapróbb részletekig, hol a történelmi alulnézet egodokumentumait, hol a hatalom képzeletét világítva át. Lekövetni a múlt, az emlékezet és a kultúra mindig jelen idejű pillangóhatását.

Azét a kultúráét, amelyet nem kizárólag univerzális és örökérvényű műalkotásokkal, hanem az együttélésünk dinamikáival azonosított. Amelyben a művészet is egy szemléletformáló és nélkülözhetetlen elem persze, az ő létezésének és szemlélődésének pedig valóban az origója.

Arról beszélt szuggesztíven és kérlelhetetlenül, hogy a kulturális kánonok és a történeti (ön)elbeszélések folytonos mozgásban vannak. Hogy múlt és jelen kölcsönösen – hol észrevétlenül, hol szelíden, hol erőszakosan – formálják egymást. Hogy új társadalmi helyzetek és új hatalmi akaratok új nyelvvel, új színrevitellel és új olvasatokkal járnak az amnézia, a kulturális emlékezet és az emlékezetpolitika határsávjában, és ez legalább olyan zavarba ejtő, mint amilyen természetes. A műalkotás nyitott, a múlt pedig nem zárult le. Múltunk mind össze van torlódva, s mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az ó-újvilág.

Az érdekelte, ami azóta történt (ezt gyakran idézte Petritől). És akárhol is jelölte ki a vizsgálódás kezdőpontját (1789, 1920, 1944-45, 1956, 1989, 2001, 2015-16): ami azóta történt, az mindig magát az életünket jelentette, az életünk emlékezetét, legyünk akár túlélők, akár átélők, vagy épp továbbélők és utószülöttek. Legyünk akár mozgásban – a korábban eltűnni látszó, majd mintha visszaélesedő – határok között. Vagy maradjunk mozdulatlanok az otthontalanságnak ebben az otthonos állapotában. De ez az otthontalanság immár nem 20. századi száműzetés, hanem domináns 21. századi korszaktapasztalat, és mint ilyen, részben virtuális diaszpóra-lét. Ami ezután ránk vár, és ami mindebből következik, azzal már nélküle kell, de az ő éles- és tisztánlátásának hagyatékával lehet majd szembenézünk. A gyászmunka, avagy a lépcsőházi katarzis pedig – idézem őt – az értelmezés kontextusa.

György Pétert a kritikai szemszög nem unottá, nem cinikussá, nem lemondóvá tette, hanem vitálissá, provokatívvá, elevenné. Lobogott. Fáradhatatlan volt. Övé volt a legfrissebb szellem és a százhúszat verő legifjabb szív minden kerekasztalnál, minden galériatérben és minden egyetemi előadóban.

The post Harc a palotákkal, béke a viskókkal – Fehér Renátó búcsúja György Pétertől first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu