Mivel a 4000 méteres magasságba épült La Pazba nem tanácsos akklimatizáció nélkül berepülni, csapatunk fele az első öt napot a perui turistagyárban, Cuzcóban és környékén, a Szent Völgyben töltötte, ami segítette a kulturális ráhangolódást. Megvolt a kötelező Machu Picchu-kiruccanás is, erről csak annyit, hogy az menjen oda, aki a legdurvább turistainvázióra és annak minden eszelős, influenszer-forgatókönyvek diktálta velejárójára is felkészült. Az idén a vastag prémkucsmában, hosszú stólában készített szelfi közben áradt igazán a vibe. Volt idő megfigyelni a divatos szetteket, miután haladni, kerülni nem lehetett, a napi 4500 látogatót ugyanis óránkénti hullámokban, terelő kötelek közt engedték be.

A kulturális akklimatizációt inkább a Szent Völgy többi állomása segítette, ahol alig találkoztunk turistákkal.

A titkot, hogy miként lehetett a hatalmas inka birodalmat – a mai Ecuadortól Argentínáig mintegy 2 millió négyzetkilométeren – írásbeliség nélkül működtetni, és hogy az egyenként egymáshoz faragott kövekből miféle isteni sugallatra tudtak földrengésbiztosan építkezni, még mindig nem teljesen ismerjük. Ha nem oly eredményesen fosztotta volna ki és semmisítette volna meg az őslakosok kultúrájának írmagját is az a pár száz, aranyra éhes spanyol konkvisztádor, talán többet tudnánk.

Minden régészeti bemutatóhelyen tapasztaltuk (és ez igaz az inka birodalom többi utódállamára is), hogy nincsenek információs táblák. Megvan erre a hivatalos magyarázat: meg akarják őrizni a „vizuális integritást”, a romok eredeti állapotát és hangulatát. A bejáratnál helyi idegenvezetők kínálják szolgáltatásaikat, nyelvileg és történelmileg változó tudással. Aki tehát nem készül fel jó előre, illetve nem fizet helyben (egy-egy kisebb csoporttól Peruban általában 100 dollárt kérnek), az úgy kóvályog a romok közt, hogy azt sem tudja, hol jár.

Ettől még persze lehetne a romváros területén kívül, mondjuk az étterem és a luxushotel szomszédságában egy korszerű edukációs központot létrehozni, de erre a perui állam nem költ. Mivel világszínvonalú látványosságokat mutat fel, végül is megteheti. Ráadásul így munkahelyet teremt, mivel a turisták kifizetik az idegenvezetők bérét. A jegybevételekért azonban meg kellett harcolni: a perui legfelsőbb bíróság többéves per eredményeként mondta ki 2019-ben, hogy a Machu Picchu régió (több mint 22 ezer hektár) a perui államé, és minden egyéb tulajdonigényt elutasított. Már a romváros megközelítése is szépen jövedelmez, hiszen az egyetlen közlekedési eszköz, a vonat, méregdrága, ám a külföldi így is már hónapokkal korábban tolong a jegyéért. A Szent Völgy egyes állomásainak bejárása nem megy taxi nélkül, ami viszont elég olcsó, illetve változó összetételű 1–5 napos szervezett túrákra lehet befizetni.

A különböző helyszíneken is lehet guide-ok szolgáltatásait igénybe venni, akik persze, ha lehetőségük van rá, igyekeznek több bőrt lehúzni a kliensekről, Pisacban például vezetőnk, miután vázolta az inka kozmológiát a kondorról, a pumáról és a kígyóról (az égi, a földi és a föld alatti világ szentként tisztelt megtestesítőiről), furulyabemutatót tartott, és a maga készítette hangszereit meg lehetett vásárolni. A „nagymama receptje alapján készült”, magashegyi betegségre javallott, gyógynövényekből készített olajából vettünk is, és később, 5300 méteren támolyogva szaporán kenegettük magunkat vele.

Szivárványos zászló alatt

Általános tapasztalatunk Latin-Amerikában, valahányszor helyiekkel beszélgetni próbáltunk a történelmükről – ez igaz volt Perun kívül Guatemalára, Kolumbiára, Ecuadorra és Bolíviára is –, hogy

az indián, mesztic többség szinte semmit nem tud a múltról, mivel az iskolában alig tanul róla. Ugyanakkor az ősi vallási hiedelmek átszövik a mindennapjaikat.

The post Három hét az Andok magaslatain, a kondor, a puma és a kígyó földjén first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu