A Nemzetközi Interaktív Életrajzi Bizottság (IIBC) – egy oly mértékben befolyásos és tiszteletreméltó intézmény, hogy már két évtizede igyekszem kiharcolni magamnak a jogot a levelező tagságra – megbízott azzal, hogy írjam meg egy bizonyos Joszip Rotszkij bővített, kommentárokkal ellátott életrajzát. Ezt a feladatot nemcsak mély, titkolt hálával fogadtam, hanem különleges bonyolultságának felelősségteljes tudatával is. Hiszen eddig még semmi hasonlót nem végeztem. Ismereteim összessége a személyről, akinek életútját kitalációk és hiányosságok nélkül teljes mértékben és teljes egészében dokumentálnom kellett, nem igazán haladták meg a nullát: egy név meg egy vezetéknév.

Tulajdonképpen ezek a minimális adatok sem voltak olyan biztosak. Többek között a név. Tényleg Joszip? És ha igazából a kicsit archaikusabb Oszip a neve? Vagy, mondjuk, Joszif? Netán József vagy Juzef? Vagy akár Joasaph vagy Josaphat?

Joszip Rotszkij. Brodszkij és Roth nagyigényű hibridje. Utóbbi mellesleg származását tekintve szintén brodszkij, pontosabban brodivszkij volt. De ez már kitérő.

Egy sor meditáció és az összes lehetséges világhálós forrás alapos átfésülése után eljutottam az első néhány következtetésig. Először is addig, hogy Joszip Rotszkij valóban létezett, és lehet, hogy ma is létezik. Vagyis semmi esetre sem valamelyik bizottsági tisztviselő képzeletének szüleménye. A Bizottságból senkinek sem állt szándékában beindítani egy újabb életrajzi fikciót – ezt akár kínzás alatt is vallanám. Más kérdés, hogy miért volt a Bizottságnak akkora szüksége rá, Joszip Rotszkijra. Sejtettem, hogy a válasz kutatásaim előrehaladtával fog kirajzolódni.

Az elején csak morzsákat sikerült összeszednem. Kiderítettem, hogy Joszip Rotszkij részben zenei képzést kapott, és úgy tűnik, több billentyűs hangszeren is játszott. Az 1990-es évek elején egy bizonyos zenekarban játszott, és még turnézott is (az ő szavajárásával haknizott) Szerbiában. Bár az lehetett Montenegró is. Szerbül nem tanult meg, de időnként mindenféle szerbnek hangzó kifejezést használt. Például, ha különösen vonzó vonalak vagy gömbölyded formák után fordult meg, képes volt lelkesen felkiáltani: „kakova malica!”, ami szerinte a nő anyanyelvén azt jelentette, hogy „micsoda nő!” Időnként túl messzire ment ebben, és hozzátette: „kakova valagnyica!” Amiben mellesleg semmi brutalitás nem volt: valagnyicának azt a személyt nevezte, aki, miután elment mellette, elé került. Azt, aki szembe jött, nevezhette volna kebelnyicának is.

Egyébként is szeretett olyan szavakat használni, amelyeket éppen akkor talált ki. Ezek között akadtak visszatérők, valamint olyanok is, amelyeket csak egyszer használt.

Előző életében, valamikor a ХV. és XVI. század fordulóján mellesleg szintén zenész volt, de feltehetőleg tehetségesebb.

Azonkívül megtudtam, hogy Joszip Rotszkij elég gyakran viselt egyszínű, inkább világos inget. Bár a fekete is egészen jól állt neki. Ennek magyarázata a heterokrómia lehetett, egy elég ritka jelenség – a szemek különböző színű szivárványhártyája. Az biztos, hogy Rotszkij egyik szeme zöldes színű volt. Hogy a jobb vagy a bal, azt nem sikerült megállapítanom. Mint ahogy a másik szeme színét sem, eddig.

Hazáját Joszip Rotszkij kényszerből hagyta el. Minden okunk megvan azt hinni, hogy ez elsősorban a forradalom leverésével függ össze, amelyben – a forradalomban és a leverésében is – ő nem akármilyen szerepet játszott. Éppen ezért valószínűsíthető részvétele egy bizonyos politikai gyilkossági kísérletben. Amely, úgy tűnik, sikeres volt.

Körülbelül ennyit tudtam már Joszip Rotszkijról, amikor a kutatásom folytatása végett útra keltem. Nem állnék meg szövevényes utazásom egyes reménytelenül abszurd pontjainál, amelyek leginkább csak egy kilátástalan zsákutcába vezettek, de felidézem, hogy a svájci börtön hírhedt dicsősége folytán végül hogyan ütköztem bele egy áthidalhatatlan akadályba, a börtönt kénytelen voltam megkerülni anélkül, hogy végül beküzdöttem volna magam a belsejébe. És ez a kudarc, mely arra késztetett, hogy szorítsam össze a fogam, a maga módján fordulóponttá vált.

Tavaly decemberben valahogy elkeveredtem Noszorogiba. Egy városba, amely Európa hét tucat földrajzi központja egyikének a közelében fekszik. A Kárpátok ott elég egzotikus vulkanikus formát öltött, a keskeny hegyláncok meredek és enyhe lejtőit dió- és gesztenyeerdők borítják, és ezekhez a lejtőkhöz tapadt oda tökéletesen az említett város idestova majd kilenc évszázada. Igaz, nem alapításától fogva nevezik Noszoroginak, csak huszonhatodik Flórián-Augusztus báró uralkodásának idejétől. Vagyis a ХV. század végétől.

A lakást ugyan, amelyben néhány éve még Joszip Rotszkij állomásozott, nem azonnal sikerült kivennem, de – ahogy az a svindler ingatlanos mondta – ugyanazért a suskáért, és ezt a mostani enyhe lefolyású infláció mellett meg nem érdemelt kegynek tekintettem.

Így lettem lakója annak az első látásra egyáltalán nem rendkívüli helynek. Az épület, ahol a kert fele átmenetileg a rendelkezésemre állt, az építészeti bizonytalanság néhány emeletes mintája volt, és erőnek erejével furakodott a sziklás-homokos, úgynevezett Várhegy lábába, mintha örökre el akarna tűnni, el akarna bújni a hegy mélyében. Azon a nyelven, amit valaha orosznak neveztek, ezt biztosan úgy mondanák, hogy vnyedrityszja. Az épület egyetlen különlegessége talán csak a pince volt, de nem is maga a pince, hanem a benne lévő klub. Amely végül is többnyire zárva volt. Ha meg nem, akkor is kevesen látogatták. Én csak egyszer ücsörögtem ott, a beköltözésem utáni első este. Egyike volt azoknak az ódivatú, agyonbagózott darázsfészkeknek, ahonnan a bűzt már semmilyen huzat ki nem viszi. Az old-school-jelleg további jelei voltak a fogpiszkálók, nemcsak az asztalokon a só- és borstartó mellett, hanem valami miatt a bárpulton is. Csak a mustártartók hiányoztak. A személyzet egyik tagja sem törekedett kielégíteni tettetett kíváncsiságomat. Igaz, az apátiát tettető pultosból annyit ki tudtam húzni, hogy nemrégiben itt még egy másik intézmény volt, és hogy fogalma sincs, ki járt oda. Pontosabban csak elképzelése van róla, de az is csekély: „Valamilyen migránsok.” A helyi frankivkáról kiderült, hogy még csak nem is középszerű változata ennek a középszerűnek is csak jóakarattal mondható bornak, és a bárban semmi különösen kellemes nem történt. Például még az árnyéka sem jelent meg a szemem előtt annak, amit a „kakova malica!” kifejezéssel illethettem volna. Legyűrtem a második pohár bort, fizettem és felmentem.

Már a hónap közepéhez közeledvén, amikor a nappalok – különösen a földszinti lakásban a Várhegy alatt – kritikusan megrövidülnek és szemérmetlenül elhomályosodnak, történt meg velem akkori életem egyetlen misztikus kalandja. Amikor délután a soron következő iratstószt dolgoztam fel, egyikben sem találva semmi hasznosat a magam számára, és ki-kinéztem az ablakon a hó meglehetősen bátortalan kísérleteire, hogy köpjön a mértékletességre és teljes erejéből nekiveselkedjen, óhatatlanul ásítozni kezdtem, majd úgy döntöttem, szünetet tartok, és hunyok egyet a csábítóan elérhető heverőn. A mély álomba süllyedés közben még rögzítettem egy számomra új körülményt: lentről, vagyis a pincéből különböző hangszínű és erejű zajok hallatszottak, bútorok tologatását és hangszerek hangolását hallottam határozottan. A klub akusztikája már teljes erőből pofozkodott az ütősökkel.

A második dolog, ami elalvás előtt még eszembe jutott: ma péntek van, tehát este koncert lesz.

A második után jött a harmadik is. Minden úgy volt, mint akkor. És én nem én voltam, hanem Joszip Rotszkij. Ugyanazon a heverőn feküdtem az ő idejében. Ő hallotta azokat a lenti zajokat. Nekem már csak az maradt, hogy feloldódjak a továbbiakban. Vagyis más időben és napon, de ugyanúgy az év vége felé és ugyanabban a lakásban.

Lent továbbra is a basszust hangolták, hosszasan, unalmasan, módszeresen és kimérten. Ebben semmi rendkívüli nem volt. Ha egy klub felett lakunk, az bizonyos kellemetlenséggel jár, különösen péntekenként és szombatonként. A klub neve „Hata Morgana” volt, és Joszip Rotszkij a lábát sem tette be oda soha. De hozzászokott azokhoz a péntek délutáni koncert előtti zajokhoz. És, mi tagadás, magukhoz a koncertekhez is. Ha megkérdezték volna Joszip Rotszkijt, ő azt mondta volna, hogy ott nem mindig hangzott minden teljesen reménytelenül. De nem volt, aki megkérdezze.

No jó, a pincében semmi oda nem illő nem történt.

Hanem nagyon is oda nem illőnek találta azt, hogy megszólalt a csengő. Joszip Rotszkij nem nyitott ajtót. Senki, egyetlenegy élő lélek sem zavarhatta meg őt ma itt. Semmilyen randit, szexpartit vagy egyéb intimitást nem tervezett erre a péntekre. Ennek ellenére a csengetés apró és hosszabb csengetések sorozatára bomlott, majd átment kopogásba. Az ismeretlen vendég határozottan tolakodó és bizonyos értelemben türelmetlen volt.

Rotszkij most először bánta meg, hogy nincs kukucskáló az ajtón – már rég meg kellett volna csináltatni. Lecövekelve az ajtó előtt habozott. Gyakorlott képzelőereje felvillantott előtte néhány hírportált, ahol egy-két óra leforgása alatt megjelenik az infó egy újabb likvidáltról a listából. Lehetnek ők, miért is ne, gondolta Rotszkij. Végül gondolatban legyintett, és ugyancsak gondolatban a szokásos módon kijelentette: „Halál ellen nincs orvosság!” – és kinyitotta az ajtót.

A jól megtermett férfi az ajtó túloldalán elsősorban parfüm volt, intenzív illatok sűrű felhője. Abból úsztak elő az első szavai, amikor azt mondta: „Jó napot, én a zsákmány vagyok.”

Rotszkij anyanyelvén beszélt. Amelyet ő az utóbbi néhány évben jóformán elfelejtett.

– Jó napot, én a zsákmány vagyok.

– Ártány? – hitetlenkedett Rotszkij.

– Nem, zsákmány. De pozitív értelemben – a vadászé. Ön a vadász, én a zsákmány.

Rotszkij a fényes térdkalácsra emlékeztető tökéletes kopaszságra meredt. Kicsit lentről fel, mivel nem büszkélkedhetett magas termettel.

– Miroszláv-Jaromir Szervusz – mutatkozott be a kopasz. – Lehet röviden: Miromir vagy Slavijar. Mirko. Vagy Jarko. Szomszédok vagyunk. Én ön alatt. A Hata Morgana tulajdonosa. Nem nagyon zavarjuk?

– Kedves öntől – préselte ki magából Rotszkij.

– Igen, tudom. Behív?

A parfümfelhő beúszott az előszobába. Rotszkij úgy érezte, hogy kitalálta:

– Klaus-Johann Béranger? Gravity Master?

(Sáfrány, fahéj, esti jázmin, hamu plusz mindenekfelett pézsmapatkány.)

– A szaglása nem hazudik. Szándékos volt: semlegesíti a ként – magyarázta a kopasz, és határozott léptekkel megindult a nappaliba saját tréfáján nevetgélve.

Nem csak a kopasz feje volt tökéletes. A tökéletes szőrtelenítés eredményeként nem volt sem szemöldöke, sem szempillája. A derékban tökéletesen szűkített ruha tökéletes feszessége nem hagyott helyet egyetlenegy gyűrődésnek sem. És azok az értékes ékszerek az orrában, fülében, nyakán, hajtókáján és ujjain mind megkövetelték, hogy nagyon figyelmesen tanulmányozzák és értelmezzék szimbolikus jelentésüket.

– Nem egyszerűen ismerkedni jöttem – fordult vissza a vendég a mögötte kissé zavarban lévő házigazdához, miután elérte a folyosó végét. – Van egy java…

Edgar miatt nem fejezte be a mondatot, aki végül felmérte a helyzetet, és éles korrogással lerepült a szekrényről, ahol állandóan tartózkodott. Úgy tűnt, csőrével és karmaival harcba szállni készül e tökéletes kopaszság ellen.

– Ne féljen, költő és tudós ő. Nem támad, bár izgatják a fényes csecsebecséi – bizonygatta idegesen Rotszkij, majd beengedte a vendéget és vele együtt a hollót is a nappaliba.

Edgar finoman rászállt Rotszkij vállára (mint mindig, a bal vállára), és mohó kíváncsisággal méregette a kopaszt, aki éppen lehuppant a vele szemben lévő fotelbe.

– Jó kis nevermore – dicsérte meg Szervusz. – Régóta vannak együtt?

– Két évezrede – mondta Rotszkij, mire Szervusz értőn bólintott.

– Joszip úr – kezdett bele, és egész valójával azt sejtette, hogy azonnal a lényegre tér.

– Legyen egyszerűen Josz! – szakította félbe Rotszkij.

– Kiváló, Josz – egyezett bele a vendég. – S ha már így, akkor én is Mef. De figyelmeztetem: nem Mefisztó. Ne is reménykedjen!

– Kár. De akkor miért Mef?

– Az ördög tudja. Mefogyij? Valaha így hívtak az anonim páciensek csoportjában. Ott mindenkinek kitaláltak egy nevet, fedőnevet. Volt közöttünk Amfa asszony, néhány Crack, az öreg Jah, az ifjú Barbi és a felejthetetlen páros: Tram és Dolly. Én meg Mefogyij lettem.

– Rendben, Mef.

– Gondolom, a mefedron miatt, akkoriban attól szálltam. Tudja, a fürdőkád meleg vizében fekve nagyon megkedveltem. Berántott. Szippantgattam, és hát rákaptam… Tényleg, ebben a lakásban van fürdőszoba?

Amíg Rotszkij azon gondolkodott, hogy egy ilyen kérdésre mi lehet a jó válasz, Edgar, aki nem fedezett fel az idegenben semmi olyat, ami megkövetelte volna a harmadfokú éberséget, felszállt a szeretett vállról, és a szoba ellentétes sarkában lévő ódon szekrényre ült, ahonnan továbbra is folytatta a megfigyelést.

És akkor elkezdődött az a beszélgetés, mely a legtöbb változat szerint nem tarthatott kevesebb mint egy óráig.

Viszont azt a monologikus folyamot nem is lehet teljes egészében beszélgetésnek nevezni. Főleg Mef beszélt, Josz pedig, bár az elejétől fogva tudta, hogy minden ajánlatra kategorikus „nem”-mel fog felelni, jobbára hallgatott. A túlzott udvariasság ugyanúgy nem volt jellemző rá, mint a magas termet, a „nem” szó pedig (amit úgy ejtett ki, hogy nye) élete második felében az öt leggyakrabban használt szava közé tartozott. És mégis – mily meglepő! – tűrt és hallgatott, legbelül azon tűnődve, mire vélje ezt a nagy megértést.

Josz, mondta Mef, régi tisztelője vagyok, nem öreg tisztelője, hanem régi, bár ön akár kételkedhet is abban, hogy maradtak-e még ilyenek a világon. Én ezek egyike vagyok, ha nem az egyetlen. Elöntött a boldogság, Josz, amikor megtudtam, hogy most itt fog lakni, felettem, áldás volt ez a klubomnak, egyfajta isteni harmat. Ön felettünk, mint az Isten, Josz. Én önt élőben is, felvételről is, és amikor azon a télen maszkot viselt, akkor is… Van egy gyűjteményem az autogramjaiból, Josz. A lelkéért jöttem.

(Nem téveszt össze valakivel? – mondta erre Rotszkij. – I’m not so important, man. Főleg a lelkem.)

Erre Mef: Isten ments, az ördögbe is, hát itt van a bizonyítékok adatbázisa – és már villogott is a telefonján a fotó, a videó, az audió. Rotszkij, Rotszkij, Rotszkij, nézze csak meg, én az ön zsákmánya vagyok, Josz, már harminc éve, a zsákmánya. Magán nőttem fel. Ugyanolyan frizurám volt, mint most az öné. Amíg a hajam a gondoktól ki nem hullott. Fiatalkoromban ugyanúgy hajtottam oldalra a fejem, szegtem fel az állam. Feltűrt gallérral, zsebre tett kézzel jártam. Az ön stílusában éltem, az ön stílusa éltetett. Az ön neve éltetett. Tudja, hogy mennyi lóvét áldoztam arra a forradalomra csak az ön neve kedvéért? És az olyanok tucatjai, százai, mint én? Vittünk oda mindent: élelmet, gyógyszert, ruhát, fát, dohányt, fegyvert, az idegeinket, a tüdőnket, kokszot. A vezetők első kérésére. Senkinek sem hittem közülük úgy, mint önnek. Nekik egyáltalán nem hittem, önnek, Josz, önnek hittem. Amíg ott voltak, addig tudtuk, miért. Nézze, nézze: őt és őt már holnap bezárják, őt eltapossák, ő később mindenkit beköp, és ők ketten, egyik a másik után, még azon az éjszakán nyomtalanul és végleg, ő meg leüli a magáét, ő elvetél, mi meg emigrálunk. Mennyi történet egy fényképről, nézze, Josz!

(Rotszkij lassan lapozgatva az okostelefonban: És most? Létrehozzuk a gályára ítéltek-üldözöttek körét?)

Erre Mef: – Valahogy úgy. Majdnem kitalálta.

(De hát ez unalmas – mondja Rotszkij. – Nem is találok rá szavakat, milyen unalmas.)

Erre Mef: – Az emigráció egy olyan ország, ahol rosszul alszol. Ha meg elalszol, olyanokat álmodsz, hogy jobb fel sem ébredni: belefulladsz saját üvöltésedbe, mint a hányásba. Gondolom ez az LF – lelkiismeret-furdalás. Kövek és egyéb LT – lelki terhek. Miegymás. És kérdezed magad, folyton kérdezed. Miért őt, miért nem engem nyársaltak fel – szó szerint egy nyárssal a tüdőmbe? A mesterlövész miért őt? Hisz ott voltam egy méternyire mellette, mindenféle pajzs nélkül. Miért nem én vetéltem el? Miért nem engem zártak a barakkba hétszázötven évre, tíz hónapra és három hétre? Azért, mert én itt vagyok, ők meg ott? És miért vagyok én itt? Miért ő a tüdőbajos, és miért én nyitok meg itt új klubot?

(Csak ne higgye, hogy ez küldetés, Mef. Mert ez véletlen.)

Hogyne hinném, Josz? Hisz minden egyes véletlen már önmagában küldetés. Véletlenül megálmodtam a nevét. Véletlenül megtaláltam hozzá ezt a klubot. Ehhez véletlenül meg kellett találnom ezt a pincét. Megtaláltam. Pontosabban a pince kulcsát. Illett bele – és minden megnyílt. Azután jöttek az első véletlen vendégek. Véletlenül kezdtek hozzám bejárni. Valahol meg kellett együtt melegedniük. Ők még a migráció első hullámával jöttek, őrzik még az otthon melegét. De a meleg távozik, és szükségük van a hozzájuk hasonlókra. Hát nem látja, hogy mi zajlik? Hogyan távolodik el az ország önmagától – versenyezve önmagával? Akárhova – csak el innen. Aki maradt, az meghalt, őt a rendszer szőröstül-bőröstül. A mieink már itt a Kárpátok vulkanikus seggében is többen vannak, mint kétmillióan. Egy év múlva már ötmillióan lesznek, mert aki tud, menekül. Figyeljen ide, már itt a periférián is húsz százalékot teszünk ki! És a fővárosokban, a központokban? És nyilvánvalóan az ifjúság, az ifjúság. Bármilyen lyuk a határon túl kedvesebb nekik az otthonuknál! De ők még kapaszkodnak valamilyen kötelekbe, valamilyen emlékezetbe. Ez nemcsak egy sokaság, ez egy kicsit közösség. Csak ön hiányzik nekünk, Josz. Önre van szükségünk, hogy a sokaság közösséggé váljon. Tudja, egy mérföldkőre, vektorra, rúdra, dárdára, dugattyúra.

(A sztriptízről beszél?)

Ah, a sztriptíz! Csak hogy tudja, az vasárnaponként van. Önre meg csütörtökön számítunk, Josz.

(Miért csütörtökön?)

Mert hétfőn pihenünk, akkor zárva a klub. Kedden előadások, vitaestek, panelek, gyülekezetek, mesterkurzus a kávéimádóknak, szivarozók százada, vegán tőzsde. Szerdán sok f betűs rendezvény: focitéka, filmek, freak show, free jazz, flamenco, francia diszkó, fafa-lala – és havonta egyszer azonos nemű párok találkozói. Pénteken a „Boldog új évet!” fiatal csapatok éjszakája, zenekarok bemutatkozása. Szombaton a szponzorok és donorok zárt rendezvényei. Vasárnap meg sztriptíz. Mint már tudja, Josz. És hát csütörtökön ön.

Edgar, aki a kredencen ülve már egy ideje készült megszólalni, jellegzetes krekegéssel egészen határozottan megismételte: „Miért csütörtökön?”

Szervusz szemrebbenés nélkül, kezét széttárva magyarázta, de nem a hollónak, hanem Rotszkijnak: „A többi nap már foglalt. Heti ciklus.”

Majd koncentráltabban és komolyabban, kissé patetikusan (a klub akusztikája éppen végzett a szófogadatlan ütősökkel, és nekilátott a basszus kínzásának):

– Josz, ideje visszatérni. Miért tűnt el? Az ön karizmájával ezt nem teheti. Ön kritikusan súlyos személyiség. Köztünk szólva a fiatalok itt túl gyorsan elvesztik kapcsolatukat a hazával.

– Nem szeretem ezt a szót – húzta el a száját Rotszkij. – Mondja inkább szerbül: domovina.

– Szeretném hinni, hogy a szerbnek még nincs itt az ideje, de nekem ideje mennem – tápászkodott fel Mef a fotelból, és biztos, ami biztos, visszanézett Edgarra.

A madár nem mozdult, de a szemét nem vette le róla.

– Mit kellene önöknek előadnom? – kérdezte maga számára is váratlanul Rotszkij.

– Zenét.

– Száz éve nem játszom.

– Ezért mondom, hogy ideje visszatérni. Egész jól tudok fizetni.

– Köszönöm. Anyagi biztonságom abszolút és semmi által sem korlátozott.

– Nem csak pénzzel tudok fizetni, Josz.

Bosszankodva amiatt, hogy ezt az egészet már rég be kellett volna fejezni, és pláne nem újabb kérdéseket feltenni, Rotszkij mégis megkérdezte:

– Akkor mivel?

Az előszobában álltak, és Mef éppen a bejárati ajtó kilincse felé nyúlt, de megállt, és még komolyabban nézett, de nem annyira Rotszkijra, mint Edgarra, aki ismét Josz bal vállán ült.

– Tényleg különböző színűek a szemei. A kiválasztottság jele, igaz? – És így folytatta: – Az ár lehet nagyon magas. Egy este – plusz egy nyár az életében. Mellesleg találtam itt egy eredeti Schellenberget a 30-as évek elejéről. Csodálatos a hangja, de fel kell hangolni. Szeretne játszani egy Schellenbergen?

– Nem tudom, mit csináljak a hátralévő éveimmel. Maga meg azt ígéri, hogy még hozzátesz. – Rotszkij kissé megvetően elmosolyodott, miközben elég keskenyre nyitotta ki a száját, hogy ne látsszanak a szája már régóta üres sarkai. – De azért köszönöm.

Mef értékes ékszerekkel díszített keze most már megnyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt.

– Mindent elmondtam, és most magára hagyom önt. Remélem, kétségek között. Vagy legalábbis az alkonyatban.

Helyesebb lett volna azt mondani, hogy „parfümök között”. Bár az alkonyat is sűrűsödött.

Az ajtó kattant, és Rotszkij megkönnyebbülten, bár kissé pimaszul a bal válla felé kancsalított zöldes szemével, és megkérdezte:

– No mit szólsz ehhez, öreg?

A megszólítás nem pusztán bizalmaskodás volt. Rotszkij elképzelése szerint Edgar elmúlt kétszáz éves.

Jurij Andruhovics: Éj Rádió

Fordította: Lebovics Viktória

Helikon, 2024

The post Három hónap plusz életet ígértek egyetlen fellépésért a rockernek first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu