(terep)Szemle 3.

Tóth Barnabás és Simonyi Balázs a mai magyar film második legviccesebb komikus párosa Kapa és Pepe után, csak őket kevesebben ismerik. Biztosan azért, mert bő húsz év alatt mindössze harmadszor tűnnek fel, és mindig rövidfilmekben. Pontosabban olyan áldokumentumfilmekben, amelyekben a nagyravágyó, de örökké sikertelen Rendező és készséges Operatőre szeretnének tető alá hozni egy filmet. Nagyszabásút, forradalmit, zseniálisat.

A Rendező ambíciói finoman szólva sem illeszkednek anyagi és szellemi lehetőségeihez, amelyek kimerülnek abban, hogy egy kempingszéken ülve, a Duna partján delirál a filmművészetről.

Ez már az idei, harmadik rész eleje. Innen Tóth és Simonyi akkurátusan sorra veszik a magyar filmesek egzisztenciális problémáit és pitiáner bosszúságait a lezsírozott filmintézeti támogatásoktól a kényszerből forgatott történelmi filmeken át a mesterséges intelligencia generálta, a sajátjaiknál amúgy jobb forgatókönyvekig. „Két forgatókönyvem van: amit beadtam támogatásra, és amit megcsinálok” – fogadkozik a Rendező, majd filmtörténeti jelentőségű snittet tervez egy ló hátáról, ahol majd az operatőr a honfoglaló magyarokat utánozva hátrafelé szegezi a kamerát.

Tóth Barnabás, az Akik maradtak és a Mesterjátszma rendezője színészként is rutinos, így nem meglepő, hogy az ő alakításában a Rendező, ez az önimádó hólyag, végig nagyon vicces. Azt tanítja a diákjainak: „Cinema is suffering”. Igaza van, mégis nevetünk.

Majdnem

Céltalanul sodródó fiatalok nélkül nincsen magyar (vagy bármilyen) rövidfilmfesztivál. A közérzetfilmek otthonos kategóriájából idén a Majdnem emelkedik ki. Az ELTE hallgatója, Zseni Márton ugyanis képes rá, hogy ne csak a sehova sem tartó párbeszédekkel, az elkapott, félszeg tekintetekkel és banális párkapcsolati kavarásokkal érzékeltesse kora huszonéves hőseinek elveszettségét, hanem a film formája révén.

Nem lineárisan meséli a történetet, hanem bátran felbontja, ismétléseket, képi refréneket épít be a szerkezetbe. Körkörösen építi a cselekményt, így húz egyre beljebb a főhős fiú privát világába, amelyet egy volt osztálytárs elvesztése és egy szakítás miatt a gyász határoz meg. A lazára font, lírai stílus végül újabb réteget ad a történethez: mintha ezeket a fiatalokat nem is egyéni életproblémáik béklyóznák, hanem valamiféle közös börtönben sínylődnének.

Ez az ország, ez a világ, ez az évtized az, ahonnan nem találják a kiutat.

Mobil Kisállat Hamvasztás

Nehéz úgy elindulni az abszurd irányába, hogy ne sérüljön a történet érzelmi tétje. Az ELTE film- és televíziórendező szakán végzett Kapás Tibornak sikerül ez a ritka mutatvány. Filmjének hőse elpusztult házi kedvencek helyszíni hamvasztásával foglalkozik. Az állat testméretétől függően pár percig vagy egy óráig is eltartó folyamat végén kis urnát nyújt át a megrendült gazdáknak, diszkrét feketét vagy cuki mancsosat.

The post Hátrafelé nyilaztunk, ők hátrafelé kameráznak first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu