1998-ban túlzás nélkül minden Bill Clinton és Monica Lewinsky viszonyáról szólt. Olyannyira, hogy tisztán emlékszem rá, amikor elsőben az egyik osztálytársam szünetben belesúgta a fülembe a minden bizonnyal az otthoni reggeliző asztal mellől hozott, számunka a vélhető bűnösségén kívül egyébként nem sok jelentést hordozó mondatot: „Monica Lewinsky leszopta Bill Clinton faszát”.

Ami viszont még ennél is érdekesebb, hogy a botrány mértékéhez viszonyítva végül nem sok valódi következménye lett az ügynek: a szenátus 1999-ben felmentette Clintont, aki egészen 2001-ig továbbra is kitölthette elnöki ciklusát. Bár az ügy kétségkívül örökre hozzátapadt a nevéhez, továbbra is népszerű politikusként köszönt le, és elnöksége után is aktív maradt a közéletben.

De nézzünk egy durvább esetet: Silvio Berlusconit 2011-ben vádolták meg azzal, hogy szexuális kapcsolatot létesített egy kiskorú prostituálttal, az akkor 17 éves Karima El Mahrouggal. A Ruby-per néven elhíresült ügyben először ugyan elítélték a volt olasz kormányfőt, 2014-ben mégis jogerősen felmentették. Berlusconi élete végéig aktív maradt a politikában.

A két ügy közé természetesen nem lehet egyenlőségjelet tenni, épp ezért, amikor politikai szexbotrányokról beszélünk, fontos tisztáznunk, hogy pontosan miről is van szó: egy kellemetlen afférról, napvilágra került, de semmilyen kompromittáló részletet nem tartalmazó szexuális tartalomról, visszaélésről vagy kiskorúak sérelmére elkövetett nemi erőszakról. A gond az, hogy a társadalmi reakciók gyakran mégsem igazán követik le ezeket a fontos különbségeket.

Mennyire botrányos a szexbotrány?

Arthur H. Miller politológus, aki az amerikai társadalom vélekedéseit vizsgálta Clinton szexbotránya kapcsán, arra jutott, hogy az emberek jelentős része eleve úgy gondolta, hogy egy ilyen jellegű (férfi politikust érintő, konszenzuális, heteroszexuális) szexuális viszony privát ügy, és egyáltalán nem kellene vele a nyilvánosságban foglalkozni. Mindössze a lakosság 36 százaléka érezte úgy, hogy Clintonnak le kellene mondania (ezek közül is 64 százalék ellenzéki republikánus érzelmű szavazó volt).

A korabeli felmérésekből több látszólagos ellentmondás is kirajzolódott: az emberek jelentős része (80 százalék) érezte úgy, hogy Clinton hazudott az affér kapcsán, miközben közel ugyanennyi ember gondolta az államfőről, hogy továbbra is jó munkát végez elnökként.

Miller szerint ez azért van, mert a közvélemény gyakran leválasztja a politikus erkölcsi karakterét a vezetői készségeiről: egy elnöki karakter a vezetői készségekből, a moralitásból és az empátiás készségekből áll össze, és míg a viszony Clinton esetében valóban csorbított az utóbbi kettő megítélésén, az első területet érintetlenül hagyta.

Vagyis nagyon úgy tűnik, egy szexuális tartalmú botrány önmagában még kevés ahhoz, hogy derékba törje egy egyébként karizmatikus politikus karrierjét.

Még februárban lengették be Magyar Péter állítólagos szexvideójának nyilvánossá tételét, amiről később az is kiderült, hogy – megint csak állítólag – volt párjával, Vogel Evelinnel szerepel rajta. Bár úgy tűnik, a felvételre hiába vártunk, valószínűleg nem kell túl sok, sem túl mocskos fantázia ahhoz, hogy lássuk: két felnőtt ember konszenzuális szexuális aktusa, és így a róla készült felvétel nem különösen botrányos és még csak nem is igazán tekinthető közügynek.

Egy politikai szexbotrány – amennyiben nincsen szó bűncselekményről– leginkább imidzs-kérdés, és egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen ügy negatívan formálja az adott politikus karakterét. Több kutatásból is kiderült már, hogy a férfi politikusok esetében a társadalom egyáltalán nem értelmezi olyan negatívan a szexuális tartalmakat: a politikus szexuális aktivitása a maszkulinitását, férfi potenciálját, és így az ezekhez kapcsolódó vezetői értékeket – erős, határozott, aktív, vitális – is megerősíti. A politikai közeg eleve nagy nyomást gyakorol a férfiakra, hogy megfeleljenek a hagyományos maszkulinitás értékeinek, ráadásul ebben a közegben olyan jellemzők, amelyek más társadalmi kontextusban elítélendőek lennének – például a mások uralása vagy a kontroll képessége – normalizálódtak vagy egyenesen kívánatosak.

Egy 2025-ös kvalitatív vizsgálatban ugyanakkor azt találták, hogy azok a férfi politikusok, akiknél jellemzőbb az úgynevezett tekintélyelvű maszkulinitás, hajlamosabbak a nők szexuális kizsákmányolására. És épp ezek a férfiak ússzák meg nagyobb eséllyel a botrányokat, hiszen tekintélyelvű maszkulinitásuk és politikai pozíciójuk által a számonkérhetőségük is csökken. Vagyis kialakul egy ördögi kör: általában azokat a férfi politikusokat látjuk jó vezetőnek, akik dominánsak és karizmatikusak, vagyis elvárjuk a férfi politikusoktól a (toxikus) maszkulinitást, ők aztán a viselkedésükkel újratermelnek káros kulturális mintákat, majd hatalmi pozíciójukból fakadóan a társadalom nem is igazán kéri számon őket ezért.

Ahogyan Nyúl Boglárka szociálpszichológus fogalmaz, egy szexbotrány valójában teljesen kongruens a férfi sztereotípiákkal:

A tradicionális maszkulinitás értelmezésében a férfi mindig akarja a szexet, és mindig képes is magának szexuális partnert találni. A férfi szexuális teljesítőképessége a tradicionális maszkulinitás egyik alapköve, vagyis egy ilyen ügyet könnyebb úgy keretezni, hogy a férfi macsó, kontrollban van.

Ilyen logika mentén még az is felmerülhet, egy szexbotrány akár kifejezetten pozitív is lehet a férfi politikus számára – Nyúl szerint ha ezt nem is lehet kutatások alapján kijelenteni, annyi biztos, hogy – főleg amennyiben nem visszaélésről van szó – nem igazán szoktak belebukni a férfiak az ilyen ügyekbe.

Különösen jók az esélyeik, ha mindent letagadnak. A szakértő idéz egy kutatást, amelyben azt vizsgálták, hogyan reagál a társadalom, ha egy politikus bocsánatot kér vagy tagad különböző szintű botrányokban a nyilvánosságra került viszonytól a nemi erőszakig. „Azt találták, hogy bármilyen szexuális tartalmú botrányról is van szó, a politikus mindig jobban jár, ha tagad, ilyen esetekben nem csökken, sőt, akár még növekedhet is a támogatottsága. Ezekben az ügyekben amúgy is ritkán kerülnek a felszínre konkrétumok, de még ha sikerül is feltárni egy esetet, a tagadás akkor is működik.”

Persze azért van egy fontos kitétel, ami mellett nem érdemes elmenni: a szexbotrányokba valóban nehéz belebukni, és a tagadás valóban jól működik – ha a szóban forgó politikus férfi.

Kettős mérce

Iris Robinson brit parlamenti képviselőnek 2021-ben viszonya volt egy 19 éves férfival, akit pozícióját kihasználva anyagilag is segített. Miután a BBC kitálalt a kínos ügyről, Robinson rövidesen lemondott a tisztségéről és teljesen visszavonult a politikától. A brit politikus botránya nyilván több ponton is meglehetősen problémás volt, de talán annyi kijelenthető, hogy nem rosszabb a kiskorú prostituáltak kizsákmányolásánál – utóbbi mégsem okozott akkora gondot mondjuk Berlusconinak, hogy ne folytassa a politizálást.

Kutatásokból is látszik, hogy a nőket (noha jóval kisebb számban érintettek) sokkal keményebben ítéli meg a társadalom egy szexbotrány kapcsán. „Egy 2017-es lengyel kutatásban azt vizsgálták, hogyan ítélik meg a női és a férfi politikusokat korrupciós illetve szexuális tartalmú botrányok kapcsán” – kezdi Nyúl.

Azt találták, hogy egy bármelyik esetről is van szó, a női politikust sokkal kevésbé látják morálisnak és kompetensnek egy ilyen ügy után – míg a férfiaknál ez nem jelenik meg. A kutatók ezt azzal magyarázzák, hogy más elvárásokat támasztunk a nemek felé, ez a különbség pedig még inkább felerősödhet, ha a szemlélő a tradicionális nemi sztereotípiák mentén gondolkodik.

A szociálpszichológus hangsúlyozza, minél inkább tradicionális nemi szerepekben hiszünk, annál inkább azt várjuk, hogy egy nő legyen morálisan tiszta és becsületes – így sokkal kevésbé érzünk megbocsáthatónak egy erkölcsi ballépésnek tekinthető ügyet. Arról nem is beszélve, hogy a nők esetében a politikai pozíció eleve szembefordulás a női szerepekkel, hiszen a hagyományos elvárások mentén egy nő nem jó vezető, nem logikus döntéshozó, hanem érzelemvezérelt, szociális, együttműködő lény. Nyúl hozzáteszi, van néhány kisebb kutatás, melyekből az derül ki, hogy vezető pozícióban lévő nők épp ezért jobban is kijöhetnek a szexbotrányokból, ugyanis az annyira inherensen férfiasnak számít, hogy maszkulinabbnak is láthatjuk őket tőle – de a női politikusok kapcsán mégsem ez tűnik a domináns narratívának.

A politikai közeg látványosan felnagyítja a nemekhez kötődő sztereotípiákat, ami a férfiak esetében kifejezetten előnyös lehet, hiszen a kontrollban lévő macsó vezető képét erősíti, a nők esetében azonban újabb hátrányokat okoz. „Amikor egy női politikus szexbotrányba keveredik, a tradicionális nemi sztereotípiák aktiválódása egyszerre provokál ellenséges és a jóindulatú szexizmust a társadalom szemében” – magyarázza Nyúl. „A nőkkel szembeni nyílt előítéleteket hirdető ellenséges szexizmust vallók beigazolódni látják a nőkhöz fűzött negatív sztereotípiákat, míg azok, akik a jóindulatú szexizmust működtetik, úgy érzik, hogy a nő elárulta nőiségét és az ahhoz szorosan kapcsolódó moralitását.”

Arról nem is beszélve, hogy a szex a társadalmi nézetek mentén nem női dolog: a nő nem aktívan keresi, legfeljebb passzívan megadja a szexet. Vagyis a végeredmény tulajdonképpen ugyanaz, de mindenképpen érdekes, hogy nem csak az egyértelmű nőellenesség vezet erre a következtetésre.

Ugyanakkor nemcsak a politikus neme határozza meg azt, hogy mit gondolunk egy választott vezető szexbotrányáról – hanem az is, hogy mi magunk milyen értékeket vallunk.

A pornó Paradicsomában megüti még az ingerküszöböt, ha egy politikus szexel?

A Black Mirror című sorozat legelső epizódja sokkoló jelenettel zárul: a (fiktív) brit miniszterelnöknek kamerák előtt kell közösülnie egy sertéssel, hogy megmenthesse a brit királyi család egyik elrabolt tagjának életét. A valóságban ehhez képest ritkán szivárognak ki valóban extrém tartalmú, politikusokat szerepeltető szexvideók, így felmerülhet a kérdés: van-e még bármi botrányos abban, ha egy ismert embert konszenzuális szexuális helyzetben látunk, amint a legkonzervatívabb polgárok által is elfogadott misszionárius pózt gyakorolja?

Valóban igaz, hogy az elmúlt években sokat növekedett a társadalom engedékenysége a szexualitás felé, ugyanakkor épp ebből a megengedőbb felfogásból fakadóan érzékenyebbek is vagyunk a szexualitás terén történő határsértésekre. Ezt talán így lehet a legkönnyebben lefordítani: érzékenyebben reagálunk, ha valamit hatalommal való visszaélésnek, vagy nem konszenzuális szexuális viszonynak látunk, miközben elfogadóbbak vagyunk azzal a ténnyel szemben, hogy az embereknek egyébként van szexuális életük.

Hogy ki mennyire elfogadó, abban persze a politikai értékválasztás is szerepet játszik: Nyúl Boglárka egy 2022-es amerikai kutatást idéz, melyben azt vizsgálták, hogyan ítélik meg a politikai szexbozrányokat a liberális, illetve a konzervatív választók. „Az látszott, hogy a liberális gondolkodású személyek sokkal inkább magánügyként kezelik a szexbotrányokat, ilyen módon pedig jobban leválasztják azokat az illető vezetői készségeiről, illetve sokkal megbocsátóbbak is az ilyen ügyekkel szemben, például a korrupciós botrányokhoz viszonyítva.” A konzervatív gondolkodású személyekből ugyanakkor általában nagyobb morális dühöt váltanak ki az ilyen esetek, mivel azok a társadalmi rend és a tradicionális értékek fenyegetését is jelentik számukra.

A BBC újságírója, Rachael Thorn már 2016-ban arról írt, hogy a politikusok szexbotrányai napjainkban nem váltanak ki akkora felháborodást, mint korábban. A cikkben nyilatkozó politikatörténeti kutató, Matt Cole is elismerte, hogy a hűtlenség manapság már kevésbé számít számít sokkolónak, és a szex tényénél fontosabbak a botrány egyéb körülményei – például amikor a konzervatív hadügyminiszterről, John Profumoról kiderült, hogy hazudott a brit alsóháznak a 19 éves Christine Keelerrel való viszonyáról, a politikusnak végül le kellett mondania.

De a modern esetekben sokkal inkább az váltja ki a társadalmi ellenszenvet, ha egy politikus szembefordul a vállalt értékeivel (különösen igaz lehet ez tehát a konzervatív politikusokra), és nem a hűtlenség, vagy a viszony puszta ténye. Cole szerint az is fontos faktor, hogy a média sokkal többet és sokkal agresszívabban kommunikál a politikusokról, az emberek pedig már hozzá vannak szokva, hogy a választott vezetőik sok szempontból megbízhatatlanok – így már nem olyan meglepő egy újabb botrány.

Érdekes kérdés az is, hogy vajon miként alakul az AI-videók által formált jövőben ugyanez a kérdés: ma már bármelyik politikusról készülhetnek hamis deepfake szexvideók, amik nemcsak az ilyen jellegű felvételek valóságtartalmát kérdőjelezik meg, de talán arra is képesek, hogy deszenzitizálják a társadalmat a téma iránt. De amíg valódi esetekről beszélünk, fontos lenne, hogy ne csak a politikusokon legyen a hangsúly, hanem az áldozatokon is.

A szexuális bűncselekmények átpolitizálódásával az áldozatok járnak a legrosszabbul

Miközben Bill Clinton a botrány után továbbra is aktív politikus maradhatott, Monica Lewinsky – fiatal, kiszolgáltatott gyakornokként – „slut shaming” céltáblája lett, és egész életére megbélyegezték a történtek. Nyúl Boglárka szerint az ilyen eseteket gyakran keretezik úgy, hogy a nő volt az, aki amorális módon elcsábította a férfit. „Lewinsky lett az a nő, akivel az elnök félrelépett, nem pedig az, akivel Bill Clinton visszaélt” – teszi hozzá a szociálpszichológus.

Látszólag ellentmond ennek, valójában mégis nagyon hasonló logikát követ az a jelenség, hogy amikor egy politikai szexbotrány kirobban, általában a politikus karaktere kerül a középpontba, nem pedig az esetlegesen problémás viselkedése – például kiskorúak szexuális kizsákmányolása, vagy a hatalommal való visszaélés a szexuális kapcsolat érdekében.

Ilyen módon hiába „koncentrálunk” az elkövetőre, mégis elvesszük a fókuszt a tettről és az áldozatról.

A politikai narratívákban a szexbotrány gyakran inkább csak apropó lesz politikai csatározások felerősítésére, és érv az ellenzéki oldalon az adott politikus kompetenciájával szemben. Ebben a narratíva-harcban az áldozatok történeteiből politikai ütőkártyák válnak, a gyanúsítások pedig könnyen átkeretezhetőek politikai karaktergyilkosság-kísérletekké.

A gond az, hogy egy ilyen speciális közegben a szexuális tartalmú botrányok ernyője alatt gyakran elmosódik a kulcsfontosságú különbség a konszenzuális felnőtt viszony, a kizsákmányolás vagy a szexuális erőszak között. Amikor Magyar Péter állítólagos szexvideója az exével politikai fegyverként kerül interpretálásra, azzal tulajdonképpen azt üzenjük, hogy egy felvétel egy hétköznapi szexuális aktusról olyan súlyos, mint amikor egy politikus pedofil bűncselekményt követ el.

Amikor „fideszes szexbotrányok” címén egy lapon említjük Szájer József brüsszeli szexpartiját Kaleta Gábor pedofil bűncselekményével, veszélyesen elhalványulnak létfontosságú határok. Nem kell minden szexbotrányba belebuknia a politikusoknak. De vannak olyanok, amelyekbe bele kellene. Ahogyan Nyúl Boglárka rámutat, ezen a ponton elérkezünk a klasszikus millió dolláros kérdéshez, miszerint lehet-e jó filmrendező, festőművész, színész vagy politikus az, aki szexuális visszaéléseket követett el. A szociálpszichológus szerint azonban talán nem is az a jó kérdésfeltevés, hogy lehet-e jó politikus, aki ilyesmit tett, hanem az, akarunk-e ilyen vezetőket.

The post Hiába került volna ki Magyar Péter videója, egy férfi politikusnak macsó a szexbotrány first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu