Hitlert is átverte a James Bond-regények írója

A dél-spanyolországi Huelva közelében, 1943. április 30-án egy helyi halász egyenruhás holttestre lett figyelmes. A halott a Brit Királyi Haditengerészet őrnagyi egyenruháját viselte, személyes tárgyakkal a zsebében, többek között egy fényképpel a menyasszonyától. Érdekesebb volt azonban az aktatáska, mely a holttesttel együtt került elő: az ebben lévő dokumentumok arra utaltak, hogy a szövetségesek egy nagyszabású partraszállásra készülnek Szardínián és Görögországban.

Bár Spanyolország formailag független volt, Franco tábornok közismerten a tengelyhatalmakkal szimpatizált. A felfedezés nagyon hamar a német katonai titkosszolgálat, az Abwehr tudomására jutott. A németek – hitelesnek gondolván az aktatáskában talált dokumentumokat – felkészültek az érintett partszakaszok védelmére. Ez pedig pontosan az a csapda volt, melyet a britek előkészítettek számukra: a brit őrnagy ugyanis a nála talált dokumentumokkal együtt „hamisítvány” volt,

a német hadvezetés pedig belesétált a második világháború egyik legnagyobb átverésébe.

A cél: Olaszország

1943-ban a második világháború erőviszonyai lassan kiegyenlítődni látszottak. Németország és szövetségesei ugyan lerohanták Európa jelentős részét, de nem sikerült sem Nagy-Britanniát, sem a Szovjetuniót térdre kényszeríteniük. 1943 elején utóbbi éppen élet-halál harcát vívta Sztálingrádnál, mely rövidesen a német haderő legsúlyosabb vereségévé vált a háború során. A britek és szövetségeseik 1942 őszén stratégiai győzelmet arattak az egyiptomi el-Alamein térségében, Erwin Rommel, képtelen volt visszaszerezni a stratégiai kezdeményezést. 1942 novemberére már csak Tunézia volt német–olasz kézen, melyért elkeseredett harcokat vívtak. A szövetségesek Tunézia elestét követően már egy európai front megnyitását tervezték – erre Sztálin is nyomatékosan kérte őket, abban reménykedve, hogy így részben tehermentesíthetik a Vörös Hadsereget. Ugyanakkor a szovjet vezető a nyugati csapatok partraszállását inkább Olaszországban és Franciaországban képzelte el, mintsem a Balkánon: a „tehermentesítés” iránti vágyat felülírták a Szovjetunió geopolitikai törekvései saját befolyási övezetének kitolására a stratégiai fontosságú Balkánra és Közép-Kelet-Európára.

1943. január 14. és 24. között találkozott a marokkói Casablancában Winston Churchill brit miniszterelnök és Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, Sztálin levélben mentette ki magát a részvételtől, a sztálingrádi csatára és a kritikus helyzetre hivatkozva. A casablancai találkozón Churchill és Roosevelt, Tunézia bevételét már kész tényként kezelve, elhatározták Szicília bevételét.

A sziget több szempontból is ideális célpontnak tűnt: Tunéziából könnyen elérhető, stratégiai fekvése van, onnan már csak „egy ugrás” a kontinentális Olaszország, melynek inváziójával sikerülhet a tengelyhatalmak egyik „tartópillérét” kiütni, emellett pedig kiváló felvonulási területként szolgálhat a Németország tulajdonképpeni területe elleni hadműveletekhez is. Bár az itteni olasz csapatok harcértéke nem volt túl magas, a szigeten állomásozott egy teljes német páncélgránátos és egy páncélos hadosztály, mintegy 60-70 ezer harcedzett katonával. Ez pedig komoly veszélyt jelentett a szövetséges partraszállás sikerére.

Regényes tervek

A hadművelet főparancsnokául a tapasztalt amerikai tábornokot, Dwight D. Eisenhowert szemelték ki, aki azonban kétségesnek látta a hadművelet sikerét, kijelentve, hogy Szicília annyira egyértelmű célpont, hogy szinte lehetetlen a védőket meglepni. Ezért a partraszállás tervezésével párhuzamosan kezdetét vette egy diverziós művelet, mely a Barclay hadművelet fedőnevet kapta. A művelet tervei jelentős mértékben egy fiatal tengerésztiszt, Ian Fleming elképzelésein alapultak.

Dwight D. Eisenhower tábornok 1944. június 9-én.

Fleminget 1939 májusában sorozták be, John Henry Godfrey ellentengernagy személyi asszisztense lett, Godfrey a Brit Királyi Haditengerészet állományában a hírszerzésért felelt. 1939. szeptember 29-én, nem sokkal a háború kitörését követően jelent meg Godfrey neve alatt a „pisztránghorgász memoárja”. Bár az írás szerzőjeként az ellentengernagy volt feltüntetve, köztudomású volt, hogy valódi szerzője Fleming. Ebben a szerző a megtévesztés előnyeiről értekezett a hadviselésben, melyet a pisztránghorgászathoz, konkrétan a műlegyezéshez hasonlított. Összesen 54 módot sorol fel a „hal” előcsalogatására. A 28. pont némileg meghökkentő volt: javasolta, hogy

egy holttestnél megtévesztő dokumentumokat kell elhelyezni, melyekre az ellenség „rátalál”.

Fleming ötlete igazából egy 1937-ben megjelent krimiből származott, melyet Basil Thomson jegyzett. A történet főszereplője, Richardson nyomozó, egy pajtában talált holttest ügyében nyomoz. Fokozatosan kideríti, hogy a halottnál talált összes irat hamisítvány. A „hamis okmányok egy halott zsebében” motívum kifejezetten megtetszett Flemingnek, bár azt bizonyára ő maga sem sejtette, hogy egy szép nap a való életben is felhasználják.

A hadművelet végleges tervének kidolgozásához még egy véletlen esemény járult hozzá: 1942 szeptemberében egy brit repülőgép, mely a brit fennhatóság alá tartozó Gibraltárról szállt fel, lezuhant a spanyolországi Cádiz közelében. Az összes utas, többségében a brit hadsereg tisztje, életét vesztette. A spanyolok ugyan átadták a holttesteket a briteknek a náluk talált iratokkal együtt, hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy ezeket az iratokat előbb a német katonai hírszerzés, az Abwehr rendelkezésére bocsátották, akik lemásolták azokat.

A Vagdalthús hadművelet

A Vagdalthús hadművelet (angolul Operation Mincemeat) műveleti megszervezése a brit hírszerzés két tisztjéhez kötődött. Egyikük a 25 éves Charles Christopher Cholmondeley volt. Önként jelentkezett a németek elleni harcra, azonban gyenge látása miatt eltanácsolták az aktív katonai szolgálattól. Így kapott helyet az MI5-nál, azaz a brit kémelhárításnál. Mint rövidesen kiderült, Cholmondeley-t az Isten is erre a pozícióra teremtette, ugyanis kiváló stratégának bizonyult. Kollégája Ewen Montagu volt, civilben ügyvéd. A hírszerzésnél is tehetségesnek bizonyult, ugyanakkor felettesei korholták engedetlensége és lobbanékony természete miatt. Mindkét tiszt részt vett az ún. Kettős kereszt (Double Cross) hadművelet irányításában, mely a brit felségterületen elfogott német kémekkel „foglalkozott”. Tevékenységük kifejezetten eredményes volt.

Mikor a két tiszt megkezdte a Vagdalthús hadművelet megtervezését, más fronton már javában zajlottak az előkészületek. Például a hadvezetés látványosan belekezdett görög tolmácsok toborzásába, a katonáknak görög útikönyveket osztogattak és kamu rádióbeszélgetéseket folytattak nem létező katonai egységek vezetőiként, melyeket szigorúan lehallgattattak a németekkel, sűrűn utalva rá, hogy a szövetségesek Görögországot vették célba. Szükség volt azonban egy döntő érvre, ami végleg meggyőzi az ellenséget arról, hogy a szövetségesek semmiképpen sem Szicíliában akarnak partraszállni, bármennyire is kézenfekvő lenne.

Hitlert is átverte a James Bond-regények írója 2 — Roger Viollet Collection / Getty Images A németek görögországi inváziója, 1941. április.

Cholmondeley és Montagu kezébe akadt a Fleming által 1939-ben írt összefoglaló a „pisztránghorgászatról”, és mint élénk fantáziájú embereknek, természetesen a 28. pont ragadta meg figyelmüket. Cholmondeley rövidesen megírta saját verzióját „Trójai ló” fedőnév alatt. Az ötlet merész volt ugyan, mégis felkeltette a két tiszt feletteseinek érdeklődését, így kezdetét vehette a gyakorlati tervezés. A legnagyobb kihívást a megfelelő holttest kiválasztása jelentette. Bár mindenekelőtt egy vízbefúltra lett volna szükségük, az nem állt rendelkezésre. Az őket segítő Bernard Spilsbury halottkém azonban felhívta rá a figyelmet, hogy a repülőgép-szerencsétlenség eredményeként vízbe kerülő holttestek tüdeje nem feltétlenül telik meg vízzel, a halál oka nagyon gyakran a sokk.

1943. január 28-án megtalálták a megfelelő holttestet, egy hajléktalan személyében, akinek nem voltak hozzátartozói, így nem is kereste senki. A holttest személyazonosságát csak évtizedekkel később, 1996-ban hozták nyilvánosságra: Glyndwr Michael volt Walesből. Valószínűleg öngyilkosságot követett el: patkánymérget evett, bár az sem kizárt, hogy az éhség hajtotta erre. Rátaláltak, kórházba szállították, de életét már nem tudták megmenteni. A holttest szinte azonnal eltűnt – pontosabban „új életet kezdett”, ezúttal a brit hírszerzés szolgálatában.

Új, fiktív személyazonosságot kapott: William Martin, a brit tengerészgyalogság őrnagya. Bár fiktív életutat kreáltak, a név valós volt: tisztában voltak vele, hogy a német hírszerzés rendelkezik a brit haditengerészet tisztjeinek névsorával, azt áttanulmányozva pedig rájöttek, hogy a tengerészgyalogságnál legalább tíz Martin vezetéknevű katona szolgált. William Martin is létező személy volt, pilótaként szolgált a haditengerészetnél. Az „ál-Martin” tárcájába olyan tárgyakat helyeztek, melyek kitalált magánéletéhez kötődtek. Így például szerepelt benne egy fénykép kitalált menyasszonyáról, „Pam”-ről, aki valójában az MI5 egyik alkalmazottja volt, ugyancsak ő írt két „szerelmes levelet”, amit szintén a tárcában helyeztek el. Ezek mellett „Martin” nem létező apjától is elhelyeztek egy levelet, gondoskodva róla, hogy a tengervízben ne sérüljenek és továbbra is olvashatóak maradjanak.

Ezután sor kerülhetett a megtévesztő dokumentumok előállítására. A két tiszt által kidolgozott koncepció szerint „Martin” a futár szerepét töltötte be. Sir Archibald Nye vezérezredes, vezérkari főnök-helyettes levelét vitte sir Harold Alexander tábornoknak, aki ekkor éppen Észak-Afrikában állomásozott. „Martin” azonban „szerencsétlen repülőbalesetben” életét vesztette az Atlanti-óceánon, holttestét pedig az áramlat a spanyol partokhoz sodorta. A levél legfontosabb részében Nye a következőket fogalmazza meg: „Friss értesüléseink szerint a boschok [németek] megerősítették védelmi állásaikat Görögországban és Krétán, a Birodalmi Vezérkar főnöke pedig úgy ítélte meg, hogy a támadásra kijelölt erőink nem elegendőek. A vezérkari főnökök megállapodtak abban, hogy az Araxos-foktól délre eső partszakasz elleni támadáshoz egy dandárcsoporttal kell megerősíteni az 5. hadosztályt, és hasonló erősítést kell biztosítani az 56. hadosztály számára Kalamatánál.” A levél a Dodekanészosz szigeteket és Szicíliát, mint „elterelést” nevezte meg, a fő csapásirányként Görögországot állítva be.

Bár a tervnek számos gyenge pontja volt, Churchill és Eisenhower is áldását adta rá, így 1943. április 17-én kezdetét vehette a megvalósítás.

Hanyag spanyol orvosok

Cholmondeley és Montagu felöltöztették a holttestet egyenruhába, ennek során azzal a sajnálatos incidenssel szembesültek, hogy a halott lába megfagyott, és nem tudták ráhúzni a katonai bakancsot, ezért felolvasztották, majd ismét lefagyasztották azt. Ezt követően a holttestet aktatáskával együtt egy fémkonténerbe helyezték, majd Skóciában átrakták egy tengeralattjáróba. A tengeralattjáró eseménytelenül tette meg a mintegy 2000 kilométeres utat, majd a spanyol partoktól mindössze 50 méterre emelkedett felszínre. A következő kihívás a fémtartály elsüllyesztése volt, végül kénytelenek voltak felrobbantani. A lövöldözés és robbantások hangja még segítette is a művelet sikerét: a későbbi német vizsgálat során szemtanúk erősítették, hogy hallották, amint a „repülőgép” találatot kap és lezuhan.

A holttestet a víz nem mosta partra, de a britek szerencséjére hamar rátalált egy helyi halász, aki kivonszolta a vízből, majd értesítette a hatóságokat. A spanyolok értesítették a madridi brit konzulátust, és a tervnek megfelelően titokban a németeket is. Május 1-jén boncolásra került sor, a spanyol orvosok a lehető leghanyagabbul jártak el, így nem vették észre, hogy egy három hónapos hullával van dolguk, kiállították a halotti bizonyítványt, majd dolguk végeztével elmentek ebédelni. „Martin” őrnagyot másnap a brit diplomáciai személyzet jelenlétében, teljes katonai tiszteletadással temették el a spanyolországi Huelva temetőjében. Sírja ma is itt található.

Az „őrnagy” aktatáskájában lévő levelek felbontatlanul jutottak el Madridba. Itt személyesen Wilhelm Canaris, az Abwehr parancsnoka járt közben a spanyol hatóságoknál, hogy a leveleket bocsássák a németek rendelkezésére. A kiküldött szakértők óramű pontossággal végezték a levelek felbontását, lefényképezését, majd visszazárását, még arra is ügyelve, hogy a táskát 24 órára visszategyék a tengervízbe, ezzel még a két brit hírszerző tisztet is elbizonytalanítva, hogy egyáltalán sikerült-e az akció.

Hitler is elhitte

A német hírszerzés – érthetetlen okokból – egyáltalán nem vonta kétségbe a levelek igazságtartalmát, és a britek szerencséjére nem végeztek saját autopsziát a holttesten. A levelek tartalma egészen Hitlerig jutott, aki szintén hitelt adott nekik, mint azt Karl Dönitz írta egy jelentésében, 1943. május 14-én: „A Führer nem ért egyet… [Mussolinivel] abban, hogy a legvalószínűbb inváziós pont Szicília. Továbbá úgy véli, hogy a felfedezett angolszász parancs megerősíti azt a feltételezést, hogy a tervezett támadások főként Szardínia és a Peloponnészosz ellen irányulnak”. A brit hírszerzés állítólag a következő jelentést tette Churchillnek:

Vagdalthús bekapta a horgot, a zsinórt és az ólmot is.

Ann Ronan Picture Library / Photo12 / AFP Adolf Hitler.

Hozzá kell tennünk, hogy a balkáni partraszállás terve már régóta benne volt a köztudatban. A német szövetséges Magyarország vezetése is azzal számolt, hogy az angolszász hatalmak majd a Balkánon szállnak partra, és ez lehetőséget biztosít Magyarország számára, hogy szakítson a németekkel, de egyben ne a szovjetekkel kelljen egyezkednie. Mint a háború későbbi eseményei mutatják, a magyar államvezetés álmai nem váltak valóra. Hitler informálta Mussolinit, hogy Görögország, Szardínia és Korzika „mindenáron” megvédendő, ezért a tapasztalt 1. páncéloshadosztályt Franciaországból Szalonikibe vezényelte, a Szardínián állomásozó német katonák számát pedig 10 ezer fővel növelte.

1943. július 9-én kezdetét vette a Husky hadművelet, a szövetségesek szicíliai inváziója. A megtévesztés annyira jól sikerült, hogy még órákkal a partraszállást követően is 21 német repülőgép hagyta el Szicíliát, hogy Szardínia védelmére siessen, Hitler pedig Erwin Rommelt Szalonikibe küldte, hogy megszervezze a görög partok védelmét. Mire nyilvánvalóvá vált a tévedés, Szicília már elveszettnek volt tekinthető a tengelyhatalmak számára.

A német–olasz csapatok szerencséjére azonban Bernard Montgomery brit és George Patton amerikai tábornok kakaskodása megakadályozta a túl gyors szövetséges győzelmet, így sikerült a szigeten állomásozó német és olasz katonák jelentős részét átmenteni az Itáliai-félszigetre. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy a szövetségesek jelentős hídfőre tettek szert, majd rövidesen, szeptember elején megtörtént Olaszország tulajdonképpeni inváziója is. A szicíliai partraszállás egyben a későbbi normandiai hadművelet „főpróbájának” is tekinthető. Az ottani előkészületek során is alkalmaztak megtévesztést, melynek a német hadvezetés ugyanolyan lelkesen bedőlt.

A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.