„Fogják el azt a fickót, ezt a fickót őrizetbe kell venni. Már úton vannak a szolgálatok.”

Mi a baj?

„Nem a maga dolga! Tartóztassák fel! – mondja Mihajlo néhány szomszédnak, miközben megragadja a csuklómat. Egy ideje már mögöttem sétált, most értem meg, hogy követett.

Percekkel később megérkezik egy rendőrautó, engem pedig ezt követően öt és fél órán keresztül vallatnak megállás nélkül az ukrán belső titkosszolgálat, az SZBU kollégái Brodiban, egy szép, Monarchia korabeli egykori bank épületében. De hogy jutottunk ide?

Brodi egy nyugat-ukrajnai kisváros, a közelében fut a Barátság vezeték, amin keresztül Oroszország kőolajjal látja el Magyarországot és Szlovákiát. A város szélén található egy szivattyúállomás és egy irányítószoba, ami a Kárpátok lejtői előtt hivatott rásegíteni a nyomásra a csőben. Ugyanezen a helyen található még Európa legnagyobb, futballpálya méretű olajtartálya, amit január végén az oroszok eltaláltak.

Hetekig égett a terület, sűrű fekete füstbe burkolva a környéket, a lakosoknak azt tanácsolták, ne nyissanak ablakot, az iskolákban tanítási szünetet rendeltek el.

Az olajszállítás azóta sem indult újra, bár az ukránok megkezdték a hiba kijavítását, a magyar kormány lassúnak találja őket, illetve azt állítja, nem történt olyan sérülés, amely akadályozná a működést.

Ez itt lezárt terület, és egy teljesen átlagos ellenőrzőpont, mint mindenhol máshol az országban, tudja, háború van!

– figyelmeztet egy katonai parancsnok a lebombázott területhez vezető út előtt.

Mögötte egy nagyon nem átlagos ellenőrzőpont: több tucatnyi, automata gépkarabéllyal felszerelt katona és rendőr őgyeleg, a földön törmelék, mögöttük betonelemekből épített labirintus. Mellette rádióelektronikai felderítőnek tűnő kisbusz parkol, a tetejéről antennák és radarnak látszó tárgyak merednek az ég felé. Nincs kecmec, vissza kell fordulni. Az egykori szivattyúállomás körül több méter magasan betonkerítés húzódik szögesdróttal, a közepén magas megfigyelő torony. Pár méterre viszont egy lakópark kezdődik, aztán út, majd az erdő, amiben maga a vezeték fut.

Nem hallottam semmit, nem láttam semmit, és nem akarok magával beszélgetni

– mondja az egyik vásárló a lakótelep boltjában a becsapódásról. „Orbániszt,” mondja az eladónak, amikor megtudja, hogy magyar újságíró vagyok. Az elmúlt hetekben egyébként is a bőrömön érezhettem Ukrajnában, milyen szintre süllyedtek az államközi kapcsolatok.

„Ne kérdezzen tőlem ilyeneket, semmit nem tudok” – siet dolgára egy másik lakó, aki valószínűleg nagyon sok energetikai szakembernél többet tud annál, hogy az ablakából látható telepen pontosan mi égett meg, és mi nem.

Közéjük tartozhat az a magyar küldöttség is, amelyik átlépte a határt, ám az ukrán fél nem hajlandó hivatalos delegációként fogadni őket, és az is kérdéses, kik fogadják őket Kijevben, illetve odaengedik-e a küldöttséget a lebombázott területre.

Mégis találok valakit, aki hajlandó beszélni.

Hogy lőtték-e? Két hétig égett. Valahol itt parkol egy fehér autó, keresse meg, fekete lett a füsttől

– mondja egy autóban várakozó férfi. Egy garázs előtt két idős férfi ácsorog, egyikőjük Mihajlo.

„Tudósító, és nem tudja, hogy mi történt?” – alapoz meg egy beszólással a „kedélyes” beszélgetésnek.

Előbb ide, a garázsok közé esett le egy rakéta, vannak még a környéken fémdarabok belőle, meg egy négy–ötméteres lyuk. Aztán a tartályba is belerepült egy. Azt akarja a vezetőtök, hogy szivattyúzzunk tovább, de nem lehet. Zelenszkij felajánlotta, hogy kaptok Odesszán keresztül, csak hozzák el odáig az olajat az oroszok

– fejtegeti. „Két hétig dőlt belőle a füst. Minden fekete volt” – teszi hozzá.

Nem sokkal messzebb egy család támaszkodik a kerítésnek, de harmadik interjúra már nem kerül sor. Mire odaérnék, Mihajlo már kiabál nekik mögülem, hogy tartóztassanak fel. Összerakom, hogy az imént mellettem a kettesben elguruló rendőrautó engem keresett, csak nem ismert fel.

Mihajlo csuklón ragad. „Mihajlo úr, legyen kedves, ne érjen hozzám, ön nem rendőr!” – mondom neki. Elnézést kér, elenged, majd a telefonon tovább instruálja a rendőröket, hogany találják meg az egyébként félreeső, asztfaltozatlan kis utcát. Mihajlo remeg az izgalomtól, pár másodperc múlva újra a csuklómon van a keze.

A rendőröket hamarosan az SZBU követi, majd egy ötórás beszélgetés sok-sok telefonálgatással és szünettel a klasszicista épületben. Egy óra múlva megváltozik a hangulat, minden stimmel, de a protokollon muszáj végigmenni.

Szabadkoznak: a lakosok sokat idegeskednek, ez egy kisváros, egy külföldi egy kamerával a nyakában azonnal gyanút kelt. Sokszor okoznak bajt az oroszok által a Telegramon keresztül verbuvált szabotőrök a kritikus infrastruktúra körül.

Végül oldódik a hangulat.

A háborúig nagyon szerettem volna elmenni Magyarországra valamelyik termálvizes gyógyfürdőjükbe

– mondja az egyik tiszt. „Sajnos azóta csak engedéllyel lehetne átlépni a határt, azt meg valójában lehetetlen beszerezni.”

Elköszönéskor még elnézést kér a procedúráért, és hozzáteszi: „látogasson meg minket, ha majd egyszer béke lesz. Körbevezetem a városban.”

The post „Hogy lőtték-e? Két hétig égett!” – Győri Boldizsár jelentkezik Brodiból, a Barátság vezeték megtámadott szivattyúállomásától first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu