Április 21-én az Európai Unió Bírósága kimondta, hogy a 2021-es homofób propagandatörvénnyel a magyar állam uniós jogot sértett. De Orbán Viktor és a vele még szimpatizáló véleményformálók úgy látszik, nem tudják elengedni az ügyet. A leköszönő miniszterelnök a történelmi vereség után is ragaszkodott ahhoz, hogy kommentálja a döntést. Ezt követően a megbízatásának lejárta előtt egy héttel a köztársasági elnököt is tájékoztatta, hogy a kormány a bíróság döntését nem hajtja végre. Az, hogy ezt a gyűlölethadjárat még mindig ilyen fontos számára, ezen a ponton majdnem annyira dühítő, mint a törvény bevezetésének ténye volt. Orbán bejegyzésében agresszív LMBTQ-propagandáról ír, amely az első feldühödés után arra is fontos lehetőséget ad, hogy megvizsgáljuk, mit léphet erre a hazai LMBTQ-aktivizmus és az őket támogató nyilvánosság.

A bíróság döntését megelőző napon a Budapest Pride egy szöveges posztot tett közzé:

Üzend meg Magyar Péternek, hogy igazságos demokrácia nem létezik LMBTQ-jogok nélkül!

Ezzel nyílt levelüket hirdették meg, amelyhez bárki hozzáfűzheti személyes üzenetét, és elküldheti azt Magyar Péternek. Érdemes a poszt alatt elolvasni a kommenteket. Jelentős részük szól arról, hogy ennél sokkal égetőbb problémák várnak a leendő miniszterelnökre, a Pride várja ki a sorát. Érezhető indulattal reagálnak a petícióra és a poszt üzenetére. „Sokkal aggasztóbb, hogy a fizetésekből egyre nehezebb kijönni. Sokkal aggasztóbb az egészségügy […] az oktatás és egyebek. Ha erőszakoskodunk, nem leszünk népszerűbbek.”, „Remélem, a hetero emberek nagy része nem gondolja azt, hogy amit ti kommunikáltok, az minden meleg véleménye.”

A tavalyi Büszkeség meneten tapasztalt felemelő kiállás hirtelen távoli emléknek tűnik. Hiba is lenne azt gondolni, hogy a budapesti meneten összegyűlt százezrek kizárólag a Budapest Pride vagy az LMBTQ-jogok miatt voltak jelen. Az azóta eltelt események fényében a menet sokkal inkább tekinthető egy Orbán-ellenes megmozdulásnak. A tömeggel azonban egy olyan lehetőség hullott akkor a hazai LMBTQ-aktivizmus ölébe, amelyet – úgy gondolom – nem sikerült megfelelően felhasználni, hiszen az alapvető üzenetekkel is komoly gondok vannak. A követelések ugyanis, akármennyire építő szándékúak, gyakran kuszák, következetlenek, túl nagyot markolnak, és

éppen ezért a többségi társadalom számára nehezen megközelíthetők.

Ahogy a legtöbben, a választás estéjén én is hallottam Magyar Péter félmondatát a beszédében, amellyel a nem heteroszexuális magyarok támogatására utalt. Magamat is megleptem, hogy egy ennyire sorok közé bújtatott mondat mennyire meg tud hatni. Az az egyszerű tény, hogy egy megválasztott miniszterelnök elismeri ennek a kisebbségnek a legitimitását, már önmagában is mindeddig ismeretlenül felszabadító érzés volt. Sokunkban több évtized elnyomásának érzése kavarodott fel. Rengetegen vagyunk, akik a homofóbia ezer árnyalatát egész életünkben néha halkabb, néha hangosabb, de állandó jelenlétként tapasztaltuk meg. Napi szinten érhető tetten az intézményrendszerekben, a médiában, a kultúrában, valamint a pedagógusokkal, osztálytársakkal, orvosokkal, családtagokkal vagy egyszerű járókelőkkel való szociális kapcsolatainkban.

A választás után pár nappal éppen forgalmi vizsgát tettem, ahol az oktatóm a vizsga közepén negyedórás okfejtésbe kezdett a vizsgabiztosnak arról, mennyire utálja a buzikat. Elmondása szerint rögtön kidobja őket, ha hozzá mennek tanulni. (Én majdnem fél évet jártam hozzá.) Miközben igyekeztem nem elrontani a vizsgafeladatokat, úgy döntöttem, elég, ha nevetek azon, amit mond, és nem állok bele a kendőzetlen gyűlölködésbe. Persze nem biztos, hogy ez a higgadt távolságtartás sikerült volna, ha a Fidesz bukásának eufóriája nem él bennem annyira erősen.

Miközben a jobbkezes utcákat figyeltem, és az oktatóm már az anális szex témájánál tartott, arra gondoltam, hogy mennyire más ország lesz ez, amikor a hasonló helyzetekben érkező abúzus már talán nem lesz törvényi szinten és a kormányzati retorikában is legitimizálva. Mennyivel könnyebb lesz túllépni a hasonló bántalmazásokon akkor, ha azok már nem a magyar miniszterelnök által meghirdetett hadjárat részét képezik!

Persze az agresszorokra így is dühösek lehetünk, de indulatokban jelenleg nem szenvedünk hiányt, és a legtöbben a bukott hatalmat szeretnénk az igazságszolgáltatás kezében látni. A hazai aktivistákkal és közönségükkel szemben – beleértve a szivárványos profilképű „ally”-okat (támogatókat) – hatalmas elvárások fogalmazhatók meg. Ugyanakkor most, hogy a képzeletünkben egy radikálisan más jövőkép jelenhet meg, minden eddiginél erősebb lehet az aggodalom is, mert kétséget kizáróan látszik, hogy komoly szemlélettani és módszertani váltásra van szükség. Az emberi jogi civil szervezeteknek is rendszerváltáson kell keresztülmenniük, különben az „óellenzéki” pártok sorsára juthatnak, ahogy arról Kováts Eszter is írt a 24.hu-n: „Úgy tűnik, a Tisza az elmúlt két évben nemcsak a „levitézlett” óellenzéki pártokat tolta le a pályáról, hanem az óértelmiséget és az ócivileket is. Azokat, akik 16 évig nyeltek, önképük szerint őrizték a lángot, és most várják, hogy újra rájuk kerüljön a sor.”

Kováts kritikáját valószínűleg sokaknak nem esik jól elolvasni. A helyzet nyilván sokkal összetettebb, mint ami egy cikk terjedelmében kifejthető, de valóban önreflexióra van szükség. A hazai LMBTQ-aktivizmus személyes véleményem szerint évek óta rossz pályán halad.

Erről több alkalommal beszéltem nyilvánosan is: nem szakértőként, nem aktivistaként, hanem egyszerű érintettként. Rendkívül fontos lenne, hogy ezek a szervezetek megvizsgálják, milyen következtetések vonhatók le az elmúlt két év belpolitikai folyamataiból. Azonban ez nem kizárólag az ő feladatuk, hanem a teljes közösségeik és közönségeiké is. Minden eddiginél aktuálisabb a kérdés, hogy a mozgalmak témái – amelyek elsősorban az urbánus középosztálybeli elit diskurzusaiban fogalmazódtak meg – mégis hogyan válhatnának hozzáférhetővé

egy olyan ország egésze számára, amelyik tele van olyan érintettekkel, akik bár nem részei ennek a szűk közegnek, nem az ő nyilvánosságukban élnek, de nem is vágynak ilyesmire.

Ugyan a heteronormatív rendet kritizáló mozgalmi üzenetek mindig a befogadó sokszínűség mentén fogalmazódnak meg,

valójában gyakran az osztályvakság és a kirekesztő normák jellemzik őket.

Nagyon fontos kérdés, hogy miért uralta le ezt a rengeteg magyar állampolgárt érintő ügyet egy nagyrészt angolszász szubkultúrából táplálkozó diskurzus. Be kell látni, hogy ez a szubkultúra képtelen a teljes magyar nem heteronormatív kisebbség igényeit és prioritásait képviselni. Az egyediségre, büszkeségre, bátorságra felszólító vezényszavak olyan normákká alakultak át, amelyeket egy belpesti meleg vagy leszbikus különösebb kockázat nélkül teljesíthet, míg a Budapest belvárosán kívüli sorstársaik számára gyakran komoly egzisztenciális tétjük van.

Régi, de sajnos fel nem oldott kritika, hogy a neoliberális identitáspolitika eszközei a nem heteronormatív kisebbség ügyeit nagyrészt érinthetetlenül traumatikus tapasztalatokba és nehezen definiálható identitásokba zárták, ezzel végleg meggátolva, hogy építő párbeszéd alakuljon ki a többségi társadalommal. Az LMBTQ-mozgalmak nyelve, szimbólumrendszere és üzenetei egyszerűen nem átélhetők annak a széles társadalmi rétegnek, akiknek egyébként nem feltétlenül kellene sok ösztönzés arra, hogy e kisebbség jogainak elismerését támogassák. Mindeközben, ha csak az elmúlt egy évre tekintünk vissza itthon, olyan aktivista üzenetekkel találkozunk, mint a Magyar LMBT Szövetség plakátkampányának idézetei („Én csak önmagam tudok lenni.”, „Az identitásomat nem lehet eltörölni.”) vagy a Háttér Társaságot támogató „Make Hungary Gay Again” feliratú, abszurd pólók.

A helyzet persze nem fekete-fehér, a képviselet hullámzó minősége természetesen az erőforrások hiányának és rendszerszintű üldözésnek is köszönhető. Sok aktivista és számos szervezet dolgozik keményen hosszú évek óta, gyakran fontos projekteken, komoly értékeket teremtve (ide értve a jogi képviseletet, a lelkisegélyt, a közösségépítést vagy az archívum gondozását). A mozgalom helyzete tehát ellentmondásos, az alapvető önfenntartás mellett legtöbbször nem jutott további energia az önkritikára, de nem hunyhatunk szemet azok fölött a tendenciák fölött, amelyek sokszor észrevétlenül akadályozzák a közös célokat.

Az ország tele van olyan melegekkel, leszbikusokkal, biszexuálisokkal, transzneműekkel, akik nem szeretnének „egyediek”, „büszkék” és „bátrak” lenni.

Csupán ugyanazokat a jogokat szeretnék, mint a heteronormatív többség: házasodni, gyereket vállalni, illetve megfelelő egészségügyi ellátást, lakhatást és munkajogokat kapni.

Én csak egyszerű buzi vagyok, én nem vagyok LMBTQ

– mondta Nádasdy Ádám 2019-ben a 444-nek. A számomra kedves idézetben a legtöbben talán legtöbbször a nyelvészeti vonzatra figyeltek, azaz a betűszó kritikájára, de a „buzi” szó felszabadító használata mellett legalább olyan fontos az odaszúrt „egyszerű”. Ugyanis a buzik is egyszerű emberek, egyszerű vágyakkal, egyszerű igényekkel, amelyekre egyszerű jogok adhatnak választ. Azt gondolom, hogy a kormányváltást követően is „egyszerű” lépésekre van szükség, amelyeket prioritások szerint kell listába rendezni, és következetesen végig haladni rajtuk. A hazai LMBTQ-emancipáció egyik legnagyobb erőforrása pedig a széles körű nyilvánosság támogatása lehetne, de ezt nem nyílt levelekkel és petíciókkal fogjuk elérni, hanem például ahhoz hasonló terepmunkával, amelyet a Tisza is két éven keresztül végzett.

Ennek a komoly erőforrásokat igénylő munkának a felelőssége nem csak a civil szervezetek vállát nyomja. Le kell, hogy hulljon róluk a védőbástya szerepe, és a Tiszának teljesítenie kell az ország egyesítéséről szóló ígéreteit. Az évtizedes üldöztetés, gyűlölködés és végeláthatatlan számú megnyomorított életek sora után az új kormány számára egyszerűen magától értetődőnek kell lennie, hogy jogegyenlőséget kell teremteni. Minden ehhez szükséges lépés összefügg a többségi társadalom érdekeivel, kezdve az iskolákban tartott szexuális felvilágosítástól, a cenzúra eltörlésén át egészen a gyermekvédelmi rendszer válságának egyik fontos feloldási lehetőségéig, az azonos nemű párok gyermek-örökbefogadásáig.

Mindez akkor valósulhat meg, ha a nyilvánosság egyértelművé teszi, hogy mit vár el a hatalomtól. Fel kell ismernünk, hogy a tavalyi menethez hasonló, szolidaritásra épülő nagy megmozdulásokat csak akkor lehet megismételni, ha az LMBTQ-aktivizmus túlmutat önmagán, azaz nem egy szubkulturális, identitásközpontú, dogmatikusan ideologisztikus, sokszor felszínesen szimbolikus képviselet marad. Egy egyesítő mozgalommá kell átalakulnia, amely széles társadalmi ügyek felforgató ereje lehet, amelyből

egy „egyszerű” Bács-Kiskun megyei meleg géplakatos és egy „egyszerű” soproni, négygyermekes pedagógus anyuka ugyanúgy nyerhet.

Ehhez viszont – az aktivista tevékenység kritikáján túl – mindazoknak is be kell kapcsolódnia a párbeszédbe, akik érintettek ugyan, de akiket az LMBTQ-mozgalom szimbólumrendszere, normái és üzenetei mindeddig elidegenítettek saját kisebbségük emancipációjának aktív képviseletétől. A Tisza győzelmének módszertanából tanulva annak a több százezer érintettnek kell most színre lépnie, akik eddig inkább önvédelmi vagy ideologikus társadalmi beilleszkedésre, és az aktivizmustól való kritikai távolságtartásra törekedtek. Közülük is kiemelt fontosságúak a politikai és kulturális elit azon tagjai – beleértve az eddigi ellenzékieket és kormánypártiakat –, akik gyakran hasonlóan némák voltak ebben az ügyben, feltehetően inkább stratégiai, mint biztonsági megfontolásból. Az aktivizmus mindeddig kevés eredményt elérő üzenetei, módszertana és szimbólumhasználata pont úgy haladható meg, ahogy az „óellenzék” tevékenysége, remélhetőleg nem ahhoz hasonló drasztikus eltörléssel és felülírással. Ez nehéz, de egyben izgalmas feladat is.

Horváth Gideon (1990) képzőművész, szobrászati installációkkal, performanszokkal és szöveges munkákkal dolgozik. Munkái koncepciójában, kutatásaiban hangsúlyosan jelenik meg a kétpólusú, normatív gondolkodás kritikája. Gyakran a nem heteronormatív közegek és szereplők történeteire koncentrál, ezeket tágabb társadalmi összefüggésekben vizsgálva.

The post Horváth Gideon: Az egyszerű buzik országa first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu