Úgy tartották, ellentmondásos személyiség volt. Nehéz ember. S mégis: az utolsó igazi sikerkapitány, az utolsó olyan magyar edző, aki egy egész generáció számára épített meghatározó, tudatformáló csapatot. S talán az utolsó azok közül is, akiknek igazi sikerei voltak, az utolsó, akinek még tömegek hitték el, hogy a múlt romjain feltámasztható valami a magyar futball emlékéből.
A nyolcvanas évek elején szinte a semmiből érkezve állította tótágast a hazai futball langymeleg, zavaros állóvizét. Halk szavú, szembeötlően intelligens, már-már hideg, mértéktartó személyisége látványosan ellenpontozta az önmaga évtizedes szakmai és morális mélyrepülésében fuldokló közeg általános megítélését. Belőle lett a futball friss fuvallata, úgy tűnt, rajta keresztül az értelmiség nem csak az osztályhatalomhoz, de a futball irányába is utat talál magának. Az ideológiailag kiüresedő szocializmus düledező kulisszái között megjelenő új, technokrata elit szimbóluma volt a futballpályák körül.
Egy ember, aki ért ahhoz, amit csinál.
Egy ember, aki nem tűr ellentmondást, nem köt kompromisszumot, aki már-már a szó nyugati értelmében vett igazi profi. Egy ember, aki más regiszterben szólal meg, aki nyilatkozataiban Tolsztojt idéz, mondatainak van alanya, állítmánya, sőt tárgya is, és mindig kifogástalan, lezser eleganciával viseli a sportzakót.
Csillaga ma már szinte felfoghatatlan sebességgel emelkedett azóta sem látott magasságokba. Reményt adott, új hadrendet alkotott, játékosokat „talált ki”, csapatot épített – és nyert. Mivel félig-meddig kívülről jött – hiszen bár maga is futballista volt, az élvonalig nem jutott el –, hittek neki.
Ezért, emiatt, az általa kézzelfogható közelségbe hozott illúziók elviselhetetlen könnyűsége okán lett mexikói bukásából földolgozhatatlan trauma, kimozoghatatlan mélyütés.
S vált Mezey hősből antihőssé.
Sokan, sokszor a szemére vetették, hogy nem számolt el saját felelősségével. Hogy egy 0-6 után csak annyit tudott mondani, „a mérkőzés negyedik percében ez a csapat már nem az én csapatom volt”. De akkor mégis, kié? – kérdezte megütközve a közvélemény, amely válaszokat várt, ám helyette nem kapott mást, csak sértett egymásra mutogatást. Mezey, aki a megelőző két évben jéghideg profizmusával, megnyerő sármjával és nem mellesleg csapata érett, helyenként megdöbbentően stílusos játékával kézzelfogható közelségbe hozta a siker reményét egy erre szélsőségesen kiéhezett országban, az összeomlás után percekkel máris úgy tűnt – menekül. Föltette a kezét, és ez egyszersmind azt is jelentette, hogy levette azt a csapatról. Arról a csapatról, amely nélküle jó eséllyel nem is létezhetett volna.
Irapuatóból nemzeti ügy lett:
The post Hős és antihős: Mezey György emlékére first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
