„Húsz éve, amikor megláttak egy magyart, Türkmenisztánban vagy Üzbegisztánban azt mondták: Ikarus. Most azt mondják: Kurultaj”

Mi ez, kumisz? Na jó, de csak egy kortyot!

– mondja a X. századi magyar ruhában, bizánci karddal az oldalán egy férfi, majd feltápászkodik a sátruk elé kivetetett árnyékoló alól, a félliteres kiszerelésű erjesztett kancatej aljára néz, megnyalja a szája szélét, és a jurtatáborból barátaival a kijelölt dohányzóhely felé indul.

Felkapom a fejem a jelenetre, hiszen öt perccel ezelőtt kóstoltatta meg velem az egyik szervező ezt az szúrós szagú, kissé a romlott kefirre hasonlító italt.

Festetlen lenvászon, nem műszál. A régiek tudták

– mutat a ruhájára. Mint megtudom, mindenki azt kérdezi tőlük, nincs-e melegük. A két tőmondat aztán barátságos beszélgetésbe fordul.

„De, mindenkinek melege van. Ebben a ruhában az a jó, hogy egyszer leizzadok benne, és onnantól megtartja a hűvöset. 11 óta mostanáig páncélban voltam, mert két szerepet is viszek egyébként, a harcos mellett tábori szakács is vagyok, csak ilyen iszonyatos szárazságban tűzgyújtási tilalom van: nem főzhetünk, nem süthetünk, ami kicsit hiányzik.”

Gábor csütörtök óta a bugaci pusztavilágban, egy jurtában alszik a barátaival. A Tolnai-Turán Egyesülettől nagyjából húszan jöttek a Kurultajra, ahol több száz hagyományőrzővel jurtáznak, sütnek, főznek, verekszenek, íjaznak együtt. „Kazahsztántól Japánig egy csomó helyről jöttek oda fotót kérni tőlünk” – teszi hozzá a Szegeden IT-helpdesk állásban dolgozó férfi. Azt mondja, van „egy közös rezgés” az emberekkel, és végre ki tud lépni „a hétköznapok őrültségéből”.

Nemrég egy barátom fogalmazta meg jól, azt mondta: nem akarok többet jönni, mert utána olyan unalmasak lesznek a hétköznapok. Én úgy vagyok vele, hogy nekem kicsit szűk a modern life, itt meg egy kicsit szabadabb minden. Lehet hogy a tizensok év ügyfélszolgálat mondatja velem, de én simán elélnék a pusztán.