Minél idősebb lettem, annál kevésbé toleráltam Gorbacsov tevékenységét, most mégis pozitív figuraként tekintek rá, ha másért nem, hát azért, mert nem hagyta magát megvesztegetni. A szocializmusból a kapitalizmusba történő átmenet során mindenki megpróbált közelebb férkőzni a húsosfazékhoz, hogy minél nagyobb adagot szedhessen magának. A Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságainak kommunista vezetői gyakorlatilag egész országok tulajdonosaivá váltak, amelyeket aztán annak rendje s módja szerint totalitárius állammá alakítottak át. Miniszterek egész iparágakat tettek zsebre, amelyek fenntartásáért és fejlesztéséért elvileg felelősséget vállaltak. A gyárigazgatók agyafúrt módszereket dolgoztak ki arra, hogy a gyáraknak ne csupán üzemeltetői, de tulajdonosai is legyenek. A Kommunista Ifjúsági Szövetség (Komszomol) gyors felfogású tagjai, akik annak idején nagy átéléssel jelentették ki, hogy akár az életüket is hajlandóak a Pártért áldozni, most a befolyásukra és a kapcsolataikra támaszkodva az oligarchák soraiba emelkedtek.

Amikor Gorbacsov lemondott az elnökségről, semmit sem vitt magával, noha minden bizonnyal meglett volna rá a lehetősége, hogy megszedje magát. Senkinek a szeme se rezdült volna, ha néhány jelentősebb gyár valamilyen furmányos módon, offshore cégeken keresztül, a „közös vállalkozás” álcája alatt hozzá került volna. Még külföldön lévő állami ingatlanokat is megkaparinthatott volna. Mi sem lett volna egyszerűbb, mint egy kissé megcsapolni a pártkasszát, és feltölteni a saját bankszámláját. Csakhogy ő semmi effélére nem vetemedett. Lehet róla vitatkozni, hogy nem is lett volna rá lehetősége, de attól még a tény tény marad: Gorbacsov nem próbálkozott ilyesmivel. Véleményem szerint azért nem, mert más fából faragták – a többséggel ellentétben belőle hiányzott a kapzsiság.

Amikor Gorbacsovról és történelmi jelentőségéről töprengek, és igyekszem végiggondolni, hogy milyen hatást gyakorolt a személyes sorsom alakulására, rögtön Lev Tolsztojra és kedvenc regényemre, a Háború és békére terelődnek a gondolataim. Nagyszabású művében Tolsztoj mániás megszállottsággal utasítja vissza, hogy az egyén bármiféle hatást gyakorolhatna a történelem menetére. Abból indul ki, hogy semmi sem változott volna, ha Napóleon vagy Kutuzov nem születnek meg, hiszen nem Napóleon vezette a franciákat Oroszország ellen, hanem milliónyi körülmény, részlet, emberélet, szó, vágy, félelem és remény játszott össze oly módon, hogy a franciák a fehér bricseszükben egyszer csak a télbe borult orosz erdőségekben találták magukat.

Ha ezt a logikát követjük, akkor kijelenthetjük, hogy a Szovjetunió Gorbacsovtól függetlenül is a végóráit élte. Oroszország nélküle is megkezdte volna a demokrácia és a kapitalizmus utóbb sikertelennek bizonyuló bevezetését. A reakció nem maradt volna el. A történelem ugyanúgy ment volna tovább a maga útján.

Az egyén szerepe – semmi.

A nagy klasszikusunkkal szemben érzett mélységes tiszteletem ellenére ezen a ponton vitatkoznék Tolsztojjal. Kétségtelen, hogy a Szovjetunió történelmileg halálra volt ítélve. Ezzel együtt számos külföldi szakértő még 1985-ben is váltig állította, hogy legalább egy évszázadig fenn fog maradni. Úgy vélem, Gorbacsov nélkül ez az ingatag építmény talán még mindig állna, és ugyanúgy elnyomná a lakosságát, ahogy mindig is tette. Kuba és Észak-Korea történelmi szempontból még inkább el vannak átkozva. Ezek nem is valódi országok, hanem afféle Frankenstein-szörnyetegek, és tessék, mégis léteznek, sőt túlélték nagy pártfogójukat, a Szovjetuniót, és időközben már a következőt is megtalálták Kína alakjában.

Elképzelhető, hogy a Szovjetunió az alacsony olajárak mellett még úgy tizenöt évig elvegetált volna, és továbbra is keményen el tudott volna bánni az elégedetlenkedő hangokkal. Vánszorgott volna tovább, olykor talán még egy rövidebb sprintre is futotta volna az erejéből, és talán eljutott volna az évszázad végéig, amikor aztán az olajból szerzett pénz ismét szakadatlan áramlani kezd, és úgy tűnhet, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Személy szerint rendkívül hálás vagyok Gorbacsovnak, amiért lenyeste a történelemnek ezt a vadhajtását. Máskülönben ifjú úttörőként, tizenhat évesen valószínűleg a Komszomolban kötöttem volna ki. A nálam egy évvel idősebb srácok még beléptek, nekem viszont már nem kellett.

Igen, bizonyára beléptem volna. Elképzelhetetlen lett volna, hogy ne így tegyek. Mégiscsak egy katonai városban éltem, apám pedig hivatásos tiszt volt. Mégis mi várt volna rám ilyen körülmények között, ha nincs Gorbacsov? Valószínűleg egy szovjet börtönbe kerülök A GULAG szigetvilág vagy a Zsivago doktor terjesztéséért. Csak remélhetem, hogy lett volna elég bátorságom ahhoz, hogy úgy cselekedjek, és úgy hallassam a hangomat, ahogyan a szovjet disszidensek tették, vagyis anélkül, hogy túl sok együttérzésre vagy támogatásra számíthattam volna a környezetemtől. A szüleimet bizonyára eltöltötte volna a szégyen, amikor a barátaik azt kérdezik tőlük: „És mit csinál mostanában Alekszej?”

A jövőmnek ez a változata elég komor ugyan, cserébe viszont ez az egyetlen, amely miatt nem kell szégyenkeznem. Ennél sokkal valószínűbb az a verzió, hogy én is apám nyomdokaiba lépek, és csatlakozom a sereghez. Én is tanulok marxizmus–leninizmust, és vizsgát is teszek belőle. Alkalmatlan beosztottaknak parancsolgathatok, és idióta feljebbvalók utasításait kell végrehajtanom. Amikor a legutóbbi előléptetésekről beszélgetünk, akkor a többiek után én is ezredik alkalommal elismétlem a viccet, miszerint az ezredes fia nem juthat az ezredesi rangnál magasabbra, ugyanis a tábornoknak is van egy fia. Igazán kínos belegondolni, hogy mit is jelentett volna számomra a „sikeres” élet a Szovjetunióban. Az íráskészségem és a nyelvérzékem miatt talán a nemzetközi újságírás vagy a diplomácia irányába indulok el. Az életem napi küzdelmek sorozatából állna, amelynek során a magamfajtákkal versengek valamilyen romániai vagy mongóliai kiküldetésért. A munkám a hazugság és a képmutatás egyvelege lenne, és ha jól teljesítek, és akár még arra is mutatok hajlandóságot, hogy olykor jelentéseket készítsek a barátaimról és a kollégáimról a KGB számára, akkor, ki tudja, talán Nyugat-Németországba is eljuthatok. Legvadabb álmaimban még az Egyesült Államokban is el tudnám képzelni magamat. Onnan aztán egyre-másra küldhetném haza jelentéseimet a kapitalizmus válságáról és arról, hogy az amerikai munkások mennyire irigykednek orosz sorstársaikra. Miután pedig leadtam a heti hazugságadagomat, vásárolok magamnak egy új farmert és egy kazettás magnót. (Bár inkább már CD-lejátszót. Moszkvában természetesen lehetetlen volna CD-khez jutni, és muszáj volna külföldről beszerezni őket.)

Biztos lehetnék benne, hogy amikor osztálytalálkozóra megyek, akkor az egykor átélt sok kényelmetlenségért kárpótol, hogy a megjelenésem pillanatában most mindenki elcsendesedik, és tisztelettel fordul felém. Már azzal, hogy szőrmekalapban és a Német Demokratikus Köztársaságban gyártott bőrdzsekiben és csizmában mutatkozom, rögtön új helyet követelek magamnak a jelenlévők hierarchiájában. A szovjet népnek igazán remek érzéke volt hozzá, hogy a legkisebb külsődleges jegyekből is pontosan felmérje, hogy hol dolgozik az ember, körülbelül mennyi a keresete, és nagyjából mi lehet a munkahelyén pult alól beszerzett havi élelmiszercsomagjában.

Ha végiggondolom, hogy milyen émelyítő lehetőségek álltak előttem, csak annál hálásabb vagyok Gorbacsovnak, amiért megkímélt egy ilyen jövőtől. Nem mintha konkrétan ez lebegett volna a szeme előtt. Egyszerűen elcseszte, de én éppen ezért tartozom neki köszönettel. Miközben úgy vélte, hogy a szovjet államot pusztán azzal helyre lehet hozni, hogy kissé felújítja a düledező épület homlokzatát, és hozzácsap egy tetőkertet, rögtön lelkesen locsolgatni kezdte a növényeket, majd mindenkit beinvitált magához, a közönséges halandókat is. Csupán arról feledkezett meg, hogy az öntözés során nemcsak a virágok szöknek majd szárba azon a tetőn, hanem azok a falak is még jobban szétmállanak, amelyre az egész tákolmány épült – márpedig azokból már eleve kispórolták a cementet. Megfeledkezett róla, hogyha mindenkit meghív a kertjébe, akkor nem az elit tagjaival fog tiszteletteljes beszélgetéseket folytatni, tele óvatos utalásokkal és a forró kása kerülgetésével. Épp ellenkezőleg: miután rájöttek, hogy immár anélkül hallathatják a hangjukat, hogy jól helybenhagynák őket, a pince lakói tömegesen kapaszkodnak fel a tetőre, és kertelés nélkül az értésére adják, hogy sajnos nincs mit enniük és inniuk. És végül az ő szavaik súlya, a cipőik kopogásának visszhangja és a szívükben lakozó megaláztatás hatására reszketett meg végleg az egész épület, hogy aztán annak rendje s módja szerint össze is dőljön.

Mindezt a legkevésbé sem bántam. Végül is, mit vesztettem el? Hiszen Oroszország, a hazám, nem szűnt meg létezni. A nyelvem is épségben megmaradt, és bármikor elővehettem Tolsztojt és Dosztojevszkijt. Moszkva, Kazany és Rosztov is álltak még. Ott volt a hadsereg és az állam. Még a bürokraták is mind ott maradtak a helyükön. Kijev, Tallinn és Riga sem vált köddé egyik napról a másikra. Minden olyan volt, mint egykor. Az ember ellátogathatott ezekbe a városokba, ha éppen úgy tartotta a kedve. A változás mindössze abban állt, hogy immár választhattál, szabad lettél. Ami szabadság még megmaradt Putyin Oroszországában, amely úgy tesz, mintha lényegében továbbra is a Szovjetunió volna, valójában sokkal több annál, mint amivel egykor rendelkeztek az emberek. Hiszen most mindenki megválaszthatja a hivatását, dönthet róla, hogy hol akar élni, és egyáltalán milyen életstílust kíván magának. Többé már nem kell képmutatóversenyeken részt venni azért, hogy eljuss külföldre. Egyszerűen megveszed a jegyet, és elutazol.

Ezen a ponton mindig felbukkan valaki, aki azt mondja: „Csak éppen manapság ehhez pénz is kell!”, majd elkezd nosztalgiázni a Szovjetunió szociális garanciáiról és az egyenlőségről. A valóság ezzel szemben az, hogy a Szovjetunióban semmi ilyesmi nem létezett. A kolhozparasztok és a helyi pártbizottság tagjai közti szakadék akkor sem volt kisebb, mint manapság az oligarchák és az átlagemberek között. A lakhatás megoldása vagy a gépkocsi beszerzése nagyságrendekkel nehezebb volt, mint manapság. Igaz, sokan kaptak ingyenlakást, ehhez azonban többnyire húszéves várakozásra volt szükség. Az is igaz, hogy a luxus plafonja régen és most meglehetősen mást jelentett. A Szovjetunióban a Moszkván kívüli „írófalvak” egyszintes dácsáinak mennyezete jelentette ezt a plafont. Ma már semmiféle plafon nincs, vagy legalábbis felmérhetetlen magasságokba emelkedett, magasabbra, mint a francia kastélyok vagy a New York-i Central Park szélén álló felhőkarcolók mennyezete.

Mindez persze elég idegesítő tud lenni, de akkor sem változtat azon a tényen, hogy habár – mint azt Tolsztoj mondaná – a népesség nagy részét ellenállhatatlan tektonikai erőhatások mozgatták, attól még Gorbacsov volt az, aki megpróbált mindezzel kezdeni valamit, hogy aztán az egyik szöget rossz helyre verje be, és emiatt minden darabokra hulljon. És aztán ezeken a romokon mindenki megkapta rá az esélyt, hogy normális életet éljen, amiben nem kell folyamatosan hazudni és képmutatónak lenni. De mint kiderült, nem mindenki vágyott ilyen életre.

A „nacionalizmus” kifejezés kétségkívül ijesztően hangzik. Ez a külföldi újságírók kedvenc témája, ugyanis a nyugati közönség jelentős részében az agresszív szkinhedek képzetét ébreszti fel. A legtöbb nacionalista azonban egyáltalán nem ilyen volt. Ők „európai nacionalistáknak” hívták magukat, és a liberálisokhoz hasonlóan ezt a csoportot is megfosztották a parlamenti képviselet lehetőségétől, és nem is volt rá esélyük, hogy azt megszerezzék, miután egész egyszerűen kizárták őket a választásokból.

Magától értetődőnek tekintettem, hogy Putyinnal szemben csak széles körű összefogás mellett lehetséges eredményesen felvenni a harcot. A nacionalisták éves felvonulásokat tartottak Moszkvában – ezek voltak az ún. Russzkij Marsok („Orosz Menetek”) –, amit a hatóságok csupán a város külterületein engedélyeztek, de még ott is rendszeresen ezrével gyűltek össze a résztvevők. Egy idő után könyörtelenül szétkergette őket a rendőrség, és ezeken az eseményeken került sor az első tömeges letartóztatásokra is (vagyis nem a liberálisok vagy a demokraták tüntetésein). Arra jutottam, hogy ha a demokratikus meggyőződésemet követve támogatom a szabad gyülekezés és véleménynyilvánítás jogát, akkor ebben maximálisan következetesnek kell lennem, és másokat is támogatnom kell ugyanezen joguk gyakorlásában. Többször segítettem tehát a tüntetéseik szervezésében, és több alkalommal magam is részt vettem rajtuk. Az interneten fellelhetőek rólam olyan fotók, amelyeken egy fekete-fehér-sárga zászló előtt állok, és sokszor ez szolgáltatja a hátteret az interjúimhoz, amikor megkérdezik tőlem: „Maga nacionalista?”

Kár volna tagadni, hogy a Russzkij Marsokon felbukkantak vállalhatatlan figurák, de a résztvevők nagyjából 80%-a teljesen hétköznapi ember volt, konzervatív, olykor egzotikus vagy éppen szűk látókörű elképzelésekkel. Az emberi tudat mindenesetre úgy működik, hogy a csoportok értékelése során hajlamos kizárólag az adott csoport szélsőséges tagjaira koncentrálni, ezek ugyanis jellemzően érdekesebbnek tűnnek a többieknél. És a média lelkes buzgalommal kihasználja ezt a sajátosságot: minden tüntetésen készültek fotók a huligánokról, és az interjúk során a riporterek általában sokat sejtető mosollyal az arcukon kérdezgettek arról, hogy ugyan miért is tűröm meg az ilyen alakok társaságát.

Minderre már annyiszor magyarázatot adtam, hogy akár az éjszaka közepén, álmomból felriasztva is képes lennék rá. A stratégiám lényege, hogy nem félek az emberektől, és készen állok rá, hogy bárkivel párbeszédet folytassak. Meg tudom értetni magam a jobboldallal, és odafigyelnek arra, amit mondok, de ugyanúgy meg tudom értetni magam a baloldallal, és ők is odafigyelnek a szavaimra. A demokratákkal is tudok beszélni, hiszen egy vagyok közülük. Egy komoly politikai vezető nem dönthet úgy, hogy egyszerűen hátat fordít a polgártársai jelentős részének pusztán azért, mert nem osztja a nézeteiket. Ezért kell olyan helyzetet teremtenünk, amelyben mindenki részt vehet a szabad és méltányos választásokon, és ahol a riválisok egyenlő feltételek mellett mérhetik össze az erejüket.

Egy normális és fejlett politikai rendszerben sosem lennék nacionalista párt tagja. Ezzel együtt a nacionalista mozgalom diszkreditálására irányuló törekvéseket messzemenően kontraproduktívnak tartom. Az persze nem kérdés, hogy az olyan figurákat, akik például pogromokra szólítanak fel, felelősségre kell vonni, ezzel együtt az embereknek lehetőséget kell biztosítani rá, hogy jogszerűen tüntessenek és kifejezhessék a véleményüket, bármennyire is nem értünk velük egyet. Tetszik vagy sem, de ők is itt élnek velünk, és hiába döntünk úgy, hogy nem veszünk róluk tudomást, attól még nem fognak csak úgy eltűnni. Ahogyan a támogatóik sem fognak eltűnni, arról nem is beszélve, hogy a meggyengülésük is csak Putyin malmára hajtja a vizet. Ha már itt tartunk, pontosan így történt Oroszországban. Amíg belevesztünk a saját kis belviszályainkba, és azon vitatkoztunk, hogy kit mivel lehet megbélyegezni, hogy ki melyik frakcióhoz tartozik, és vajon rendben van-e, ha ezzel és ezzel a figurával egy társaságban mutatkozunk, addig egyszer csak egy olyan országban találtuk magunkat, ahol az embereket gyakorlatilag bármikor, különösebb ok nélkül bebörtönözhetik vagy akár meg is gyilkolhatják.

Az autoriter országok politikája rendkívül primitív struktúrákon alapul – vagy a rezsimmel tartasz, vagy pedig ellene vagy. Más opció nincs.

Általában megütközést keltek, amikor a nyugati közönség előtt az orosz pártokról beszélek, miután Nyugaton többnyire világosan meghatározott politikai spektrumhoz vannak szokva, miszerint létezik a jobboldal, a baloldal, vannak szociáldemokraták, liberálisok és így tovább. Ezek a kategóriák azonban Oroszországban nem érvényesek. A mi kommunistáink a szó hagyományos értelmében véve egyáltalán nem baloldaliak, vagyis nem támogatják a kisebbségeket, és még csak a minimálbér megemelése mellett sem kampányolnak. Az orosz kommunisták még az amerikai jobboldalhoz képest is konzervatívabbak. A nyugati világban sokat vitatkoznak a lőfegyverek és az abortusz tiltásáról, míg ugyanezek a kérdések az orosz választópolgárokat jóval kevésbé foglalkoztatják. Az elsődleges prioritásunknak a szólásszabadság, továbbá a szabad és méltányos választások kiharcolásának kell lennie, azonkívül el kell érnünk, hogy az egész országban tiszteletben tartsák az alapvető emberi jogokat.

Ha olyan helyzetbe kerülök, hogy újra meg kell magyaráznom – szerencsére ez mostanában már ritkábban fordul elő –, miért döntöttem úgy, hogy a 2000-es évek közepén párbeszédbe lépek a nacionalistákkal, akkor nem hagyhatom szó nélkül a 2006-os botrányt. Az említett évben a Jabloko elvileg azért zárt ki a soraiból, mert „Russzkij Marsokon vettem részt”, miközben mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az igazi okot az szolgáltatta, hogy nyilvánosan kritizáltam Javlinszkijt a választási kudarcért. Ha ehelyett a dicséretét zengtem volna, bizonyára más irányt vesznek a dolgok. Krasznojarszkban a helyi szervezetünknek volt egy Abroszimov nevezetű vezetője (azért emlékszem rá ilyen jól, mert ez Julija leánykori neve is), aki kirakott egy nagy zászlót az épület elé, rajta a felirattal: „Oroszország az oroszoké!” A Jablokóban mindenki halálra rémült ettől a húzástól, Abroszimovot mégsem zárták ki a pártból, ugyanis továbbra is támogatta Javlinszkijt.
Ironikus, hogy az én kizárásomhoz egy egész évre volt szükség – éppen annyi időre tehát, ameddig a felvételem tartott. Először felszólítottak, hogy „csendben távozzak”, amit megtagadtam, és közöltem velük, hogy ha mindenáron meg akarnak szabadulni tőlem, akkor sajnos ki kell zárniuk.

Nyilván szerették volna elkerülni a negatív hírverést, és a vitánk hónapokon át tartott, ráadásul egyre bizarrabb formákat öltött. A dolog csúcspontját az jelentette, amit Ilja Jasin nemes egyszerűséggel csak „jablokói orwellizmusnak” nevezett.

Akkoriban rendkívüli eseményre került sor a pártlapban, amelyet történetesen 1 111 000 példányban nyomtattak országszerte. A címlapon egy fotó volt látható a Jabloko május 1-i tüntetéséről, ahol a résztvevők fehér zászlók alatt masíroznak. Ha az ember közelebbről megnézte a képet, kivehetett egy zászlót, amely a fizika törvényeit meghazudtolva, mindenféle támaszték nélkül úszott a levegőben. Még zászlórúd is tartozott hozzá, de nem volt senki, aki tartotta volna. Valójában a kéz, illetve a zászlót tartó személy többi testrésze az enyém volt. Jasin fülébe jutott, hogy Javlinszkij felhívott valakit a lapnál, és utasította, hogy töröljön ki a képről.

Az „orwelli incidenst” követően határozottan megtagadtam, hogy saját elhatározásomból távozzak a párttól. Helyette írtam egy Javlinszkijnek címzett blogbejegyzést, amelyben lemondásra szólítottam fel. Ezt és néhány további, a Jabloko vezetésével szemben kritikus szövegemet a párt politbürójában kiosztották a tagoknak, hogy ezzel indokolják a kizárásomat. A nacionalizmus kérdéséről nem esett szó.

Az ülésre szóló meghívót írásban küldték meg nekem (annak ellenére, hogy mind ugyanabban az irodában ültünk). Közölték, hogy kizárólag „a saját ügyemben folytatott” megbeszélésen vehetek részt. A teremben lévők közül egyedül Ilja Jasin szavazott a kizárásom ellen. Javlinszkij nagy bölcsen el sem jött a szavazásra. Tartottam egy tüzes hangvételű beszédet, és ezzel véget ért a Jablokónál folytatott munkám.

Ez a pillanat drámai változást hozott az életembe. Egészen addig másnak dolgoztam, még politikai aktivistaként is, és ezzel teljesen ki is voltam békülve. Szerettem volna hasonló gondolkodású emberekkel együttműködni, és közösen dolgozni a céljainkért. Minden hibájával együtt a Jablokónak volt pártszervezete, amelynek a részese lehettem. Most viszont magamra maradtam, és a jövőm bizonytalanná vált. Ettől kezdve mindent magamnak kellett csinálnom, és a felelősséget is egyedül kellett vállalnom.

Nem sajnálom a Jablokónál töltött éveket. Számos igazán nagyszerű emberrel ismerkedhettem meg ebben az időszakban, köztük Pjotr Oficerovval, akivel később sok olyasmin mentünk keresztül együtt, amiről akkoriban még sejtelmünk sem volt. Fontos tapasztalatokra tettem szert, és Grigorij Javlinszkijnek is hálás vagyok, amiért tanulhattam tőle. Azt viszont nem tudtam elfogadni, hogy a Jabloko önként az orosz közélet gettójába navigálta magát. Arról álmodoztam, hogy a mi oldalunk többségbe kerülhet. Egy olyan politikust szerettem volna látni, aki képes hasznos és érdekes projektekkel előállni, és közvetlenül együtt tud működni az orosz néppel. Ha felbukkant volna egy ilyen figura, rögtön beálltam volna mellé. Vártam, és vártam – mígnem egy szép napon rájöttem, hogy akár én magam is lehetek ez a személy.

Alekszej Navalnij: Hazafi

Fordította: Bartók Imre-Gy. Horváth László-M. Nagy Miklós

Helikon, 2024

The post Így alakult volna Navalnij élete, ha nincs Gorbacsov first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu