Serdültebb koromban (tegnapelőtt) láttam először Szebeni-képeket, ezek a mesterségek dicséretéről szóltak. Szépek, líraiak, szelídek, dokumentatívak voltak, egy már akkor is eltűnőnek látszó világ lenyomatai. A Nők Lapja akkori főszerkesztője, képszerkesztője dupla oldalakat szavazott meg nekik. Ergo, nem csak nekem tetszettek tehát.
Ezen míves fekete-fehér fotográfiák által a legváltozatosabb szakmák képviselői léptek át a halhatatlanságba Szebeni kamerája által. Egy szénégető házaspár Répáshutáról, kalapos a Hortobágyról, kádár Káptalantótiból, harangöntő Őrbottyánból, patkoló kovács Galgagyörkről, kézi szövőszéken szövő, mézeskalácsos, halász, kötélfonó, vízimolnár, de mindezeken túl a legjobban a pápai kaptafakészítő mester tetszett.
Ezekre emlékszem csaknem negyven év távlatából. Ja, igen, akkor voltam serdültebb. Még nem ismertem az alkotójukat, de elkönyveltem a képek alapján ilyennek. Aztán a kamaszkorból éppen kinövő KK kivágott egy újságban megjelent fekete-fehér fotót, melyen egy hosszú csizmás thai táncosnő meglehetős erotikus pózban, szétvetett végtagokkal látszott, kicsit életlenül, bemozdulva, de valami elképesztő bujaságot árasztva. Évekig volt a munkahelyén lévő öltözőszekrénye belső oldalára ragasztva. Nem az erotikus kisugárzása volt igazán a fontos – gondolkodik most KK erről a négy évtizede, vagy már akár négy évszázada történt dologról, hanem az az emblematikus elvágyódás-érzés, máshollenni-akarás materializálódott az idővel halványodó, egyre porosabb, mocskosabb, olajosabb képben.
Az akkor éppen farmotoros Ikarus buszokat szerelő KK nem tudta, ki csinálta a fotót, talán nem is nagyon érdekelte. De ha tudja, hogy a mesterségek dicsérete Szebenije azonos a thai táncosnő fotósával, bizonyára elcsodálkozott volna: ennyire más két ember azonos néven?
Ma a fotómuzeológus már tudja, hogy ezen a címen: Mesterségek dicsérete nyílt 1983-ban kiállítása az akkor már több mint tíz esztendeje a Nők Lapjánál dolgozó Szebeninek a Fényes Adolf teremben. Azt is tudja, hogy az itt bemutatott képeket nagyon meg kell becsülni, mert ahogy nincs már kaptafakészítő, vízimolnár, szénégető és nincs már Fényes Adolf terem, úgy nincs már Szebeni sem.
Hosszú évtizedek óta megszoktuk a Szebeni-jelenséget, „Jelenséget”, mert ahol András megjelent, ott pillanatok alatt átrendeződtek köré a mágneses erővonalak, betöltötte a teret, maga felé fordította – akarva és akaratlan, de többnyire akarva – a figyelmet. Olyan fotóriporter, fotóművész volt, aki egyesítette személyében a fotóriporter, az alkotó művész alázatát és a Művészember jól fejlett exhibicionizmusát. Amikor dolgozott, szigorú volt, következetes és a végletekig perfekcionista, amikor letette a kamerát, szeretnivaló, és ugyanabban a térben egy másik időpillanatban utálnivaló, laza és szórakoztató, de erkölcsi meggyőződéséhez következetes világfi, és akár fél órán belül elviselhetetlenül pikírt pasi. Igen, Szebeni András a végletek embere volt, de amióta csak az emléktáblája maradt a Margit körút 7. alatti egykori lakóházán, és huszonsok könyve a polcainkon, és rengeteg kiállított emblematikus kép lenyomata a retinánkon, mindez már nem érdekes.
Akit érdekel az életpályája, ezernél több szócikket talál az interneten, elég csak néhány kulcsszót beírni a neve mellett. Segítek. 1946. április 30. a születésnapja, 1964 érettségije a Madách Gimnáziumban, Budapesti Fényképész Szövetkezet, 1972-től 1991-ig a Nők Lapja fotóriportere, 1975 a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának alapító tagja, számtalan díj a sajtófotó pályázaton, 1978 a Magyar Fotóművészek Szövetsége tagja. Thaiföld, az Angyalok városa kiállítás, Vallomás. Helikon Galéria Budapest, 1981 és ’83 között a magyar elmegyógyintézeteket fotografálja (Téboly, terápia, stigma).
1983 Mesterségek dicsérete Fényes Adolf terem, Budapest. 1983–86: az akkoriban Magyarországon fellelhető négy szerzetesrend fotói (Boldogok, akik házadban laknak). 1988 könyve: KépSzavak (Bella Istvánnal) 1991 első félévében a Vicopress Rt. igazgatója (Fenyő János embere), 1991 és 1993 között a Playboy magyarországi kiadásának művészeti igazgatója. 1993 A vajszínű árnyalat a rendszerváltozás képei Esterházy Péterrel, 1995 Balogh Rudolf-díj. Arctérképek az élvonalból, Női vonal, Hölgyeim és Uraim (Sóvári Zsuzsával) 2005–10 között a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelep vezetője, Bevilágítás. Kamaraszínházi kéziábécé (Forgách Andrással).
2006 a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, Egy szerelem három éjszakája (Karafiáth Orsolyával) 2013 LGT – Etűdök kamerára és három helyszínre (Presser Gábor jegyzeteivel) 2019 MÚOSZ – Capa Központ Fotóriporteri Életműdíj, 2020. augusztus 16.: meghalt tüdőrákban. 2025. október 22. emléktáblát avattak volt háza falán (II. kerület, Margit körút 7.). Tanítványai, barátai, kollégái viszik tovább szellemiségét a Szebeni Műhely nevű alkotói csoportosulásban.
Aki ennyit tud Szebeni életéről, szinte mindent tud. Csak a lényeget nem. Mert megismételhetetlen, egyedi személyiségét már csak a történetek, emlékezések tükrözik, ő nincs. Maradtak a képei, könyvei.
Írta: Kincses Károly | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/szebeni-andras-kismesterek
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
The post Így dicsérte a kihalt mesterségeket Szebeni András first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
