A mozgás az azt jelenti, hogy eljutok ából bébe. Ában sem volt rossz, de jobb lesz bében. Amikor megunom, visszalépek, de ezt nem nevezhetem visszalépésnek, mert akkor már az át hívják bének.

Ha közel van, akkor csak lépek, ha kicsit messzebb, akkor ugrok, és később jönnek az autók, a vonatok és a repülőgépek. Ezt az egészet együtt hívják haladásnak vagy fejlődésnek. Ebből én kiiktatnám magam, mert úgy érzem, benne lenni vétek, de minden mozog, még azok is, amik állni látszanak éppen. Az egyszerű testek, a sejtek és a bonyolult gépek.

Állni látszék, ami állni látszik, de közben nem csak a szekér, hanem minden halad, bár az egész létezés valójában ugyanaz marad. Egy kis öröm, a végtelenből egy kis falat, és aztán, mikor nem is számítunk rá, végeszakad.

Benne vagyok az időben, ami bár relatív, de nem mondhatjuk mégsem, hogy nincsen, elszórja a múltat, megelőlegezi a jövőt, és minden pillanatában ott marad a jelenben. Azt hittem különben, hogy érdekes lesz; legalább azért, mert épp én élem, és minden cselekedet, az is, amiről nem én döntök, az én cselekvésem.

De olyan, hogy épp nem, pont, mint mindenkinek, pont, mint akik régen éltek, azok az emberek, akik örültek annak, hogy tábortűz mellett heverésznek. Koszos ruhában és retkes bőrben büdösen, de mégsem gondolták, hogy nem élet, amit élnek. Összebújtak azzal, akit szerettek, egymáshoz értek, és akkor á behatolt mélyen bébe. Ez olyan volt, hogy mozgás és mozdulat, nem érezték roszszagúnak azokat, akik a mai orrnak roszszagúak lennének.

A pí és a háromszögek szögeinek összege, minden-minden változik, talán még a geometriai tények is, csak kell hozzá egy Lobacsevszkij vagy Bolyai. Úgyhogy csak egy marad állandó, hogy nem leszünk boldogabban sem ában, sem bében, de mindig változni akarunk, mert azt hisszük változtatni öröm, holott csak ilyen az emberi természet.

A távolság nem lesz soha leküzdve, hogy mért nem szeretnek annyira, amennyire kéne, hogy mért nem szeretek annyira én sem. Nem érdekes, hogy épp hol vagyunk az időben, mindig van valami, amire azt mondjuk, hogy nem és mégsem.

Megközelítem a szerelmemet bében, de odaérni tulajdonképpen egyáltalán nem érdem. Mindenki odaér egyszer, és átéli, hogy kiesik az időből (végre), ez is egy mozgás, hogy esik, és nem lesz idegen neki, az hogy élet. Olyan lesz kis időre, mint azok a lények, amelyek ott maradtak az édenkert mélyében. Akik tudják, hogy nincs különb náluk, és nincs olyan, hogy ne lenne elég a tudásuk, mert ők benne maradtak a mindenségben. Aki ki lett űzve onnan, az lett az otthontalan, aki mindig keresi a visszajutás ösvényét, de valójában eltéved minden úton, útfélen. Keresi és lerombolja a tudat falait, hogy egy időre visszatérjen, és vissza is térhet, azt hiszi, mert az például olyan, amikor az ágyban van a szerelmével.

Ez is mozgás.

Csak imádkozol, hogy ne legyen vége, és amikor vége lesz, akkor veszed a nyakadba a világot, hogy látni akarsz és tudni akarsz, holott akkor volna jó, ha ott maradsz, abban a melegben a paplan alatt.

Addig jó, míg az orrodban az ő szagát érzed.

Nem akarsz változást, hogy váltólázban élj minden napot, minden éjszakát, nem akarsz mást, csak ezt a meleg ágyat, és a másik szagát. Gombszemű állat akarsz lenni, akit nem üldöznek épp a nagyvadak, akinek van egy kis fészke a lombok alatt, és ott éli az életét, addig, amíg élhet. Nem tudni semmiről, nem tudni, hogy lehet-e olyan, hogy örök élet, csak benne lenni az épp aktuálisan múló időben.

Én már bében vagyok, ez a bé oldal, sok szar számmal, legfeljebb néha akad a tű, tudod, ez mit jelent, ha ismered az analóg rendszereket, de nem lehet visszalépnem. Mert nincs olyan, hogy utazom az időben, csak a térben. Bekéredzkedek egy új világba, egyik térből a másik térbe. Látod, ez itt a múltam, elmondom neked, ha velem vagy, ahogy volt vagy kicsit jobban, mert amikor történt, tulajdonképpen untam, vagyis elmondva unalmas volt. Mert amúgy senki nem unja, ami vele történik, mert az olyan, hogy épp vele történik, és azt úgy hívják, élet.

Amikor abban a sejthalmazban mozogtam, akkor szeretett egy másik sejthalmaz, és az volt az öröme és az enyém, hogy egymásra találtunk. Olyan különleges, hogy nevezhetnénk ezt végzetnek, és a kettőből lett akkor egy lélegzet.

Mozog a mellkas, most azzal próbálkozom, hogy ez egy asszociatív szöveg, mert nem lehet a mozgásról olyat írni, ami nem olyan, hisz a szó minden pillanatban máshol van. A teknős és Achilles párviadalát hozhatnám fel és miért ne. Hiszen ez tényleg arról szól, hogy élet, ahogy közeledsz a végéhez, látod, hogy egyre rövidebb lesz, de ha felezed a napot, aztán az órát, aztán a percet, tulajdonképpen nem lesz vége, ahogyan a nagy görög hős sem birkózik meg a teknőssel.

Achillesz lép, látom a sarkát, ugye ott van az a pont, ahol sértheted. Látom a szoba sarkát, meg kéne mozdulnom, van ott valami, mondjuk, a szemüvegem, ami kéne ahhoz, hogy elolvassak valamit, mondjuk, egy üzenetet. Na, nem olyan fontos, csak mégis, aki küldte, most búcsúzik, mert nem jött be az a célirányos kezelés sem, amire esküdtek az orvosok, és ráment az utolsó pénze.

Összeszorul a szívem.

Ez is egy mozgás, még dobog. Mért szorul össze, magamat sajnálom, hogy köröz, mint a légy körülöttem az a végtelen lény, aki elveszi tőlem azt, ami nekem eddig egész volt, és átviszi bébe, pedig nekem az á oldal jobb volt. Jobb számok szóltak, és nem hiszem, hogy találkozom azokkal, akik már elmentek, hogy ők ott várnak engemet egy csatorna vagy alagút végében, hogy ott várnak engem bében.

Szerintem nincs ott senki sem, például én sem.

Írta: Háy János | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/hay-janos

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

The post Így jutunk ából bébe – az elrugaszkodás megfagyott pillanatai first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu