Kétszáz pelenka, három párhuzamos sorban. Mind makulátlan hófehér. Mosószappan, édes tej szaga. Csilingelő kacagás. Hol a park felől, hol a tágra nyitott ablakokon át gyermekcsivitelés hangzik fel, és egy-egy pillanatra elfedi a nevetést. Négy nő nevetgél, beszélget, miközben leszedi a kötélről, és egy fémdobozba dobálja a ruhaszárító csipeszeket. Négybe hajtogatják, majd egy nagy ruháskosárba pakolják a pelenkákat.

A fehér épülethez vezető lépcsősoron három nő krumplit hámoz. Egy vízzel teli fémdézsába dobják, amit megpucoltak. A krumplihéjat pedig egy újságpapírra. Az előrehaladott terhesség jeleit mutató két asszony beszélget, apró éles hangokat eregetve, a harmadik, virágmintás ruhában, hallgat.

A neve Renée, a fejét leborotválták. Vörös sörte. Zöld sárkányszem, narancsvörös fénykoszorúval a pupilla körül. A szinte láthatatlan szőke szempillák csupasszá és kiégetté teszik a tekintetét. Szemrevaló lehetne, ha volna haja, de nincs, és tar fejével úgy fest, mint egy girhes macska. Egy komisz kölyök. Hirtelen éleset kiált: szájába kapja sérült mutatóujját. „Was ist los”, kérdezi a mellette ülő.

A távoli tenger, a fuldoklás fémes-sós íze, az égre emeli a szemét, amely lángol, mint a naplemente. Kihúzza az ujját a szájából, ökölbe szorítja a kezét. Vércseppek a papíron és a füvön. Nem beszél németül. Nem értelek, egy szót sem értek abból, amit mondasz. Hallgat.

A krumpliszemek apró csobbanásokkal a dézsába merülnek. A vér gyorsan csöpög, a cseppek szétfröccsennek a papíron. Végeznek a munkával. A másnap délre meghámozott összes krumpli a jéghideg vízben fürdik. Egy szögletes arcú, hamvasszőke nő fölemeli fülénél a dézsát. Nehezen tartja meg az egyensúlyát, egyik kezét gömbölyű hasára helyezi, és elindul az edénnyel. Összefröcsköli a ruháját. Renée becsomagolja az újságpapírba a krumplihéjat, s a nagy pakkot magához szorítja.

Feláll, és elindul a tavat megkerülő ösvényen, léptei visszhangoznak a kiszáradt földön, a cipőjét por lepi el. A vízen túl százéves tölgyfákra látni. Még messzebb mezők, mezők, szabad térség, határtalan ég. A közvetlen közelében sűrű növényzet, magas és dús lombú fák. Árnyékukban érzi hideg leheletüket, belélegzi a párolgó víz vegetális, émelyítő szagát. A fák napsütötte csúcsa meg se rezzen. Áll a levegő. Hátrapillant, az asszonyok már visszamentek a házba. A csomagot a bal kezébe fogja, a jobbal kihúz az egyik zsebéből egy maroknyi mézes süteményt. Megeszik egyet, azután egy másodikat is, közben halad tovább.

A többinél sűrűbb facsoporthoz érve egy deszkákból eszkábált, fedővel ellátott nagy ládához megy, a talaj itt kevésbé száraz, a talpa alatt benyomódik a föld. Valami nesz. Egy törött ág, szökött állat. Közelebb lép hozzá. Meglátja, amint térden állva, félig eltűnve a kukában, ujjaival tömi magába a krumplihéjat. Csontsovány, egy nagy emberi csontváz. Mellette gereblye, fogai az azúr ég felé merednek. Az ember szeme mélyen a szemgödrében, pofacsontja kiáll. Lénye űzött vad tekintetében összpontosul, lesoványodott teste lebegni látszik elnyűtt, túlméretezett ingében.

Renée-t meglátva talpra szökken, majd ráveti magát. Renée felkiált, a támadástól és saját hátrálásától hanyatt esik. Próbál fölállni. A férfi rá sem néz, összeszedi, és a szájába tömi a földre hullott süteménydarabokat. Azután megragadja a gereblyét. Renée védekezőn maga elé emeli a karját. A férfi azonban rá sem hederít, teli szájjal elrohan.

Renée föláll. Nézi, amint a madárijesztő kapálódzva küzd a fénnyel, majd eltűnik. Még akkor is nézi, amikor a csontváz már régen eltűnt. Süteménymorzsák az ajka körül. A ruháján csontvázzá száradt levelek. Összeszedi a széthullott, friss, kemény krumplihéjat, bedobja a ládába a kitépkedett gaz és a száraz ágak közé. A még műveletlen föld jó illata. Körben rovarok dongnak a napsütésben. A lábánál heverő újságban, Das Reich, 27. August 1944, az Atlanti fal képe, a saját szemével is látta ezt a falat, a közelükben húzódott. Az otthona közelében. Látta, az elítélése előtt. Már nem is tudja, hogy elüldözték-e, vagy elmenekült, és valójában azt sem tudja, hogy most hol van, valahol Németországban, egy német nőkkel teli helyen. Ahol befogadták.

A halántékán verejtékcsepp gyöngyözik. A távolban megkondul a harang, az első harangozás. 17 óra 40. Fölveszi az itt-ott már lyukas újságot, összegyűri, a növényi hulladékra dobja. Tesz néhány lépést abba az irányba, amerre a férfi elrohant. Már végleg eltűnt. A facsoporton túl krumpliföld, néha odaküldik a bentlakókat fölszedni valamennyit; most senki sincs ott.

Fél, hogy a férfi visszajön. Eltűnődik, hogy vajon visszajön-e.

Olyan magányosnak érzi magát, hogy a bőre is fáj, de még belül a kiszáradt szája is.

Nem jön vissza.

A férfiak sosem jönnek vissza.

A második harangozás.

Elindul az ösvényen az ellenkező irányba, a két épületből álló, meszelt falú, kétemeletesre magasított otthon felé. Balra a régi szárny, jobbra az új, mindkettőhöz terméskő lépcső vezet, vadvirágok és aromás gyógynövények között. Citromos verbéna és kakukkfű illata. A nők már mind odabent vannak. A távolban felsír egy csecsemő. A balkonokon a friss levegőre kitett, fehér kelmékkel árnyékolt bölcsők sora. És az épület mellett ott a fekete SS-zászló. A legkisebb fuvallatra is lobog a napfényben, és még legalább ezer évig lobogni fog.

Az otthon nem olyan, mint egy kaszárnya, még kevésbé, mint egy kórház. Inkább, mint egy üdülőhely szépen karbantartott panziója. Egy melléképületekkel és mezőkkel körülvett, túlméretezett nyári lak, kilátással a tóra.

17 óra 45, vacsora. Női hangok moraja. Minden visszhangzik a társalgóban. Étkezések idején a tágas nappali ebédlőként szolgál.

Parketta, fényár. Az asztalnál ül. A parkra néző ablakon át bezúduló fény koszorút von leborotvált feje köré. Odabentről a gyepre, a fákra, a Heim melléképületeire látni. A tó mögött pedig ott a nyílt vidék.

Kezében szép ezüst evőeszköz, melybe Rothschild báró címerét gravírozták a koronával, előtte nagy tányér, a berlini Frühling & Pelz márkajelzésével. Minden virágmintás abrosszal borított asztal körül tizenketten ülnek, fiatal, jórészt igen fiatal nők, kartonruhában. A kezük fehér, ápolt, a hangjukat visszaverő falak is makulátlan fehérek. Ételszag, a só és a friss zöldségek illata.

Az ajtó mellett kifüggesztve a heti menü, hétfőtől vasárnapig, ebéd és vacsora. Ma, 1944. szeptember 2-án: zöldségleves, roston sült marhahús, vaj, kenyér, uborkasaláta.

Egy ápolónő villával megkocogtat egy poharat, azonnal csönd támad, kissé feszült csönd: „16 óra 29 perckor megszületett Jürgen, 3 kiló 400 gramm, 50 centiméter, fej körmérete 36,5 centiméter.” Taps, örömteli kiáltások. Lebe Jürgen, lebe Frau Geertrui! Éljen soká Jürgen! Éljen soká Frau Geertrui! Az egyik nő sírva fakad.

A szolgálók, akik eddig a beugróban várakoztak, az asztalokra helyezik a levesestálakat. Ezüst csendül a porcelánon, pohárcsilingelés, mintha minden kristályból volna.

18 óra 15. Az előcsarnok általában kihalt, csendes. De ezen az estén valami készül. Egy asztalon hatalmas horogkereszttel díszített terítő. Rajta Hitler-kép és virágok; mint egy oltár, egy rögtönzött kápolnában. Előtte indiai szőnyeg és egy csipkés szegélyű, nagy fehér párna. Fölötte megint csak a horogkeresztes zászló: Deutschland, erwache, Németország, ébredj. Az asztallal szemközt hét sor szék. Renée napok óta gyakran hallja ezt a szót: Reichsführer.

18 óra 20. A 23-as szoba igen tágas, két tölgyfa ágy áll benne, igényesen megmunkált éjjeliszekrénnyel, stílusban hozzájuk illő szekrények, egy egylábú kerek asztal körül karosszékek és egy nagy zöld bársony kanapé. Minden bentlakónak saját mosdója van, tükörrel. Sokkal szebb, sokkal elegánsabb ez a hely, mint az az SS-szülőotthon volt Lamorlaye-ben, ahol eltöltött néhány hetet az augusztus 10-i evakuálás előtt. Ez a dátum mélyen belevésődött az emlékezetébe.

Az ajtó belső oldalára függesztették ki a napirendet. Renée nem beszél németül, de a számok és a naponta ismétlődő rítus segíti az eligazodásban. Már csaknem minden szó jelentését ismeri.

Ab 5.00–6.00: Szoptatás 1. (Stillen, és a suttogó s mintha a csend kezdete volna, a csend németül Stille)

Ab 6.00–6.30: Szoba rendbe tétel (Zimmer in Ordnung bringen, a z igen keményen ejtendő: „ccc”)

Ab 6.30–7.00: Kávézás (Kaffee trinken, a „trinken” = inni az ő anyanyelvén, pici eltéréssel, azt jelenti: „koccintani”. Kávéval koccintani!)

Ab 7.00–8.00: Tisztálkodás (Baden, az a hosszú, a szó egy gyógyfürdő képzetét kelti)

Ab 8.00–9.00: Szoptatás 2. (Stillen – Sssstillen)

Ab 8.30–9.00: Reggeli (Frühstück, az u fölött a két pont nem engedi az u-t u-nak ejteni.)

Ab 9.00–10.45: Háztartási munkák (Windeln legen oder andere Hausarbeiten, nem tudja, hogy a Windeln mit jelent, de a Haust és az arbeitent igen, ház és dolgozni)

Ab 11.00–11.30: Ebéd (Mittagessen, essen azt jelenti: enni)

Ab 12.00–13.00: Szoptatás 3. (Sssstillen)

Ab 13.00–14.45: Csendes pihenő (Ruhe, itt nincs két pont: az u – u)

Ab 14.45–15.15: Kávézás (Kaffee trinken, kávéval koccintani!)

Ab 15.15–16.15: Szoptatás 4. (Sssstillen)

Ab 16.15–17.45: Háztartási munkák (Windeln legen oder andere Hausarbeiten, a Windeln talán pelenkát jelent, amiket állandóan teregetnek, összehajtogatnak. A cselédek egyfolytában a kútnál szorgoskodnak, a szennyes ruhával és szappanpehellyel teli dézsákban dörzsölik, tekerik, facsarják a pelenkákat, majd a fénybe emelik a négyzet alakú kelmét, s hunyorogva, elbűvölve bámulják.)

Ab 17.45–18.15: Vacsora (Abendbrot, a Brot azt jelenti, kenyér, az Abend pedig este)

Vacsora után séta, éneklés vagy olvasás 19 óra 30-ig; Nach dem Abendbrot: Spaziergänge, Singen oder Lesen bis 19.30. Néha oktatófoglalkozás is van, előadások, beszédek a rádióban, amiket minden nő köteles meghallgatni, és amikből ő nem ért egy szót sem.

Ab 19.30–20.30: Szoptatás 5. (Sssstillen)

Az órarend alatt az utasítások. A bentlakók felelősek szobájuk rendjéért, a többi helyiségért a Schwesterek és a cselédek felelnek. Esténként a bentlakók, a tevékenységtől függően, a szabadban vagy a társalgóban gyűlnek össze, miután az ablaktáblákat becsukták. Pontosan 21 órakor lámpaoltás, de lehetőleg már vacsora előtt. Az anyák szobájában is le kell kapcsolni a mennyezeti világítást; csak az elsötétített éjjeli lámpák maradhatnak égve. „Elsötétített”, dunkelte, aláhúzva. Mintha a bombázások ide is elérhetnének. Itt minden csendes. Nem hallani mást, csak női hangokat, csecsemősírást, madárcsicsergést. Néha rovarok dongását. Mintha a világ végén volnánk ebben a női otthonban, és a külvilágból semmi sem érhetné el ezt az isten háta mögötti helyet. Steinhöringtől még messze van a háború. Renée-t követte, elűzte normann falujából, majd Párizs mellett, Lamorlay-ben, alig huszonhárom nap alatt megint utolérte. S ekkor egy katonai busszal Németországba utazott, egy tucat csecsemővel, néhány másik nővel és ápolónővel, hogy végül elérkezzen ide, egy újabb szülőotthonba, ahol igen jó a koszt. Ám a háború tovább nyomul nyugatról keletre, őfelé tart, és ki állíthatná meg?

Renée még mindig érzi nyelvén a só és a zöldségleves ízét. Kinyitja az ablakot, beengedi a park felől hangzó népzenét. Örül, hogy szobája a tó felé néz. Épp az ablak előtt cserepek sorakoznak, gondosan öntözött földben virágzó muskátlik. A vízzel telített föld illata. Nézi a parkot. A ruhaszárító kötelek közelében vagy egy tucat nő körtáncot lejt. Próbálja kivenni a tó túlpartján azt a bizonyos facsoportot, a komposztálóládát, de csak fákat lát, fényt a lombok közt, fényt, amely az arcába csapódik, túl erős, öklével megdörzsöli a fényességtől kiszáradt szemét. A távolban semmi sem mozdul, nyoma sincs a támadójának. A krumplihéjzabálónak, a süteménytolvajnak. Nem tud szabadulni a tekintetétől. Vajon ki ő; az orvoson kívül egyetlen férfi sincs az otthonban. Talán egy kiéhezett falusi. Vagy a rabok egyike, akik a birtokon dolgoznak. Ők építik a környéken látható óriás barakkokat. A parkot is ők gondozzák, de sosem látni őket, még messziről sem, sosem találkoznak velük.

A háta mögött kinyílik az ajtó. A szobatársa, a gonosz tekintetű Frau Gerda érkezik a szorosra font copfjával, és mond valamit. Renée csak a verboten szót érti. Becsukja az ablakot, leül az ágyára. Álmodozik. Nem álmodozik. Nem álmodozás ez, hanem elkülönülés az itteni világtól, amihez valójában semmi köze. Még gyakrabban a rögeszme győzelme. Artur Feuerbachra gondol. Mindig rá gondol. Akkor is rá gondol, ha nem gondol rá.

Tíz hete és hat napja várja. Jobban meggondolva már akkor is várta, amikor Artur még vele volt. Mintha ő nem lett volna teljesen jelen. Vagy mintha Artur már elment volna. Meghalt volna. A lelke legmélyén mindig is ott tátongó űr most már egy férfi nevét viseli. Artur Feuerbach egy űr, amit csak ő, Artur tudna kitölteni, elmebaj, amit csak ő tudna meggyógyítani, börtön, amelyből egyedül ő tudná kiszabadítani.

Artur Feuerbach. A neve olyan, mint egy dallam, amely nem ereszti, akaratlanul is az ajkára tolul. A szemébe tolul.

Ezt énekli, ezt okádja, ezt sírja.

Visszajön. Nem jön vissza. Életben marad, nem marad életben. Szereti őt, igazán szereti.

Írni kezd, megint egy levél, nem tudja, hányadik, csak a napokat számolja, a leveleket már nem, sem azokat, amiket elküldött, sem azokat, amiket összetépett. A tolla fut a papíron, pacát ejt, szétmaszatolja a hüvelykujjával, olyan, mint egy fekete könnycsepp, újra kell kezdeni, összegyűri a papirost, újat vesz elő.

Heim Hochland, Steinhöring, 1944. szeptember 2.

Lieber Artur,

Ma este csodás a naplementénk, ha láthatnád! Talán látod is. Vajon szép az idő ott, ahol te vagy, netán felhős az ég, esik, miközben nálunk süt a nap? Úgy érzem, az égbolt másik vége borul föléd, talán föl-föltekintesz rá, attól olyan szép az ég, és attól fáj annyira az én szívem.

Megint egy szép nap, itt minden békés, nem is hinnénk, hogy valahol dúl a háború! Én mégis folyton a háborúra gondolok, mert te ott vagy, és mivel szüntelenül rád gondolok, annyira veled vagyok, hogy itt a parkban is félek a golyóktól.

Ma este hús, uborkasaláta volt vacsorára, és a világ legjobb zöldséglevese! Igazán jól ellátnak minket. És most először ettem Kaiserschmarrnt (borzasztó nehezen tudom kiejteni ezt a szót!), kóstoltad már? Biztosan ismered ezt az édességet, azért is ízlett nekem annyira.

A napok olyan hosszúak, mai nap, tegnap, holnap, minden beleolvad a te szörnyű hiányodba, de igyekszem alkalmazkodni, és elfoglalni magam, amennyire csak tudom: apró háztartási munkák, tegnap este az egyik Schwester a kisgyermekek neveléséről tartott előadást (legalábbis azt hiszem – nem értettem mindent), és szerdán megint lesz egy Mutterschule, a nagyteremben hallgatunk rádió-előadást. Ma a következő szavakat tanultam: Pellkartoffeln, Gurkensalat, Buttermilch és Namensgeburg.

A nagy újság az, hogy holnap egy különleges ünnepség lesz az újszülöttek tiszteletére, amire Himmler is eljön! Namensgeburg,[2] ez a neve az ünnepségnek. Majd megírom, milyen volt.

18 óra 30. Odakintről muzsika hallatszik, néptánc zenéje, nem különcködöm, én is kimegyek majd. A Heimben akad néhány csaknem vidám dolog is, szerelmem. De ha tudnám, hol vagy most, azt hiszem, azonnal hozzád rohannék.

Mindenütt a tiéd,

Deine Renée

Néha megrohanja az a szörnyű gondolat, hogy ezt a férfit, Artur Feuerbachot, alig ismeri, egyáltalán nem ismeri. Mégis mindenestül belé kapaszkodik, mint egy törött ágba.

Néha örül, hogy Artur nem ért franciául.

Hogy a levelei valószínűleg nem jutnak el hozzá.

18 óra 45. Öt körben hat-hat nő forog a füvön, az óramutató járásával egyező irányban. Talpuk neszezése átüt a harmonikaszón. Egy nádfonatú asztalkára helyezett lemezjátszóból szól a zene, hullámokban tör elő. Mintha a szél hordozná a hátán, vagy a szerkezet akasztgatná meg. Fémes sercegés. A fű meghajol a lépések alatt, harminc jobb láb, majd harminc bal láb összehangolt mozgása. Térdhajlítás, és bal, és jobb. Bal jobb bal. A kartonruhák követik a mozdulatokat. A lengedező szellő ereje épp csak akkora, mint egy lélegzeté, egy sóhajé.

Renée nem táncol. A terasz szélén ül, szétnyitott ujjait a meleg kőre fekteti, bő csíkos ruháját a térdére húzza. A sérült ujja lüktet. Nézi a láncot alkotó nőket, minden harmadik taktusra kecsesen meghajolnak, majd egymás után átbújnak a sorban elöl álló két táncos magasba emelt, összekulcsolt keze alatt. Mind ifjú vagy jövendő anya, egy kivételével, aki az ápolónők egyenruháját viseli. Barna házivászon ruha, fehér kötény, levette főkötőjét, s most látható súlyos kontya. Szőke, akár egy gyermek, magas, az orra finoman ívelt sasorr. Ő Schwester Helga, Renée ismeri, amikor érkezésekor az orvos megvizsgálta, ő jegyzetelt. Ő állította össze az aktáját, majd a szobájáig kísérte. Most mosolyog, arcát az ég felé fordítja. A mosoly kissé az arcára fagy, végtagjai lazán mozognak, és mintha inná a fényt. Renée szétmorzsol egy szál levendulát, az ujjai egész éjjel illatosak lesznek.

Caroline De Mulder: Himmler csecsemőotthona

Fordította: Kamocsay Ildikó

Helikon, 2025

[1] Ápolónő, nővér.

[2] Namensgeburg, névadó ünnepség: világi szertartás, amely lényegében a keresztelőt helyettesíti; az újszülött nevet kap, és a keresztapja révén, aki egyfajta tagajánló, az SS-közösség tagja lesz. Az SS-családoknak és azoknak az egyedülálló anyáknak a gyermekei, akik a nemzetiszocialista párt tagjai, minden esetben részesei ennek a ceremóniának, amelynek a szertartásrendje azonban nincs szigorúan rögzítve.

The post Így telt egy nap Himmler csecsemőotthonában first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu