Egy fülledt, 1940 augusztus végi napon Hinnerk Waller megtépázott idegei felmondták a szolgálatot. Waller a Luftwaffe JG 52-es vadászrepülőgép-ezredének tagjaként az angliai csatában történő sorozatos, idegtépő bevetések következtében elvesztette józan ítélőképességét, és úgy döntött, véget vet az életének. Előkapta Walther pisztolyát és beszaladt a közeli erdőbe. Néhány társa felpattant, hogy megállítsa, de Helmut Kühle századparancsnok megparancsolta nekik, hogy maradjanak a helyükön. „Jó emberismerő volt – nyilatkozta később Waller barátja, Ulrich Steinhilper –, ott ültünk és vártuk, hogy eldördüljön az elkerülhetetlennek tartott lövés, de nem történt semmi.”
Ez volt az első, a krónikus stresszből és akut kimerültségből fakadó Kanalkrankheit [Csatorna-kór] esetünk, amit a folyamatos bevetések váltottak ki az angliai csata során
– tette hozzá Steinhilper. Az, hogy erre alig két hónappal a Luftschlacht um England („Légiharc Angliáért” – az angliai csata és a londoni bombázások német elnevezése) megkezdése után került sor, rávilágít, hogy a Luftwaffe legénysége számára milyen megterhelő volt ez a légi hadjárat. Wallert négy nappal az öngyilkossági kísérlete után minden teketória nélkül visszahelyezték a frontvonalba. A német pilóta történetében az a legérdekesebb, hogy mindez a RAF (brit Királyi Légierő) elleni német légicsapások legsikeresebb szakaszában történt.
Csatorna csata
1940 tavaszán és kora nyarán a náci Németország elfoglalta Norvégiát, Dániát, a Benelux államokat és Franciaországot. Az, hogy Európa jelentős része a horogkereszt uralma alá került, a Luftwaffét is diadalittassá tette. Mégis, amíg Nagy-Britannia nem tette le a fegyvert, a németek nem élvezhették ki korlátlanul a kontinensen aratott diadalaikat. A Luftwaffe arra készült, hogy a Brit-szigetek elleni invázió első lépéseként megtisztítják a La Manche csatornát, de valójában abban reménykedtek, hogy Nagy-Britanniát térdre lehet kényszeríteni azzal, hogy használhatatlanná teszik a létfontosságú hajózási útvonalaikat és eszközeiket. Így 1940. július 2-án Hermann Göring utasította Wolfram von Richthofen VIII. Légi Hadtestét, hogy kezdjék el támadni a „La Manche csatornán zajló tengeri forgalmat”. Ezzel megkezdődött a „Csatorna csata”, vagy más néven az angliai csata első szakasza.
Günther Rall német vadászpilóta optimista hangnemben írt erről: „még néhány nap és a Csatorna járhatatlan lesz. Ezzel megteremtődik az invázió elengedhetetlen feltétele.” A Rallnál jóval tapasztaltabb Adolf Galland ellenben ezt a megjegyzést tette: „a német pilóták azt gondolják, hogy az Anglia felkészületlenségéről szóló [náci] propaganda alapvetően téves információkon alapul, ami eléggé dühített bennünket. Mi jól felkészültnek találtuk őket. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű a feladat. Nem reménykedtünk a győzelemben”. Még hozzátette: „sok pilóta félt a víztől – a kis mocskos víztől. A Csatorna csata minden résztvevője érezte ezt. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy a »Szarcsatorna” legalább akkora kárt okozott a harci szellemünkben, mint az angol vadászgépek”. 1940. július 20-án egy repülőtéri műveleti századhoz tartozó Luftwaffe-katona így fogalmazott:
Nagy győzelem van mögöttünk, de a harc legnehezebb része még előttünk áll. Nem szárazföld van alattunk, hanem víz – és ez a veszélyesebb. Reméljük a legjobbakat, és győztes katonákként szeretnénk hazatérni.
A brit radarok is idegesítették a Luftwaffét. Hans-Ekkehard Bob német vadászpilóta egy 1940 július végén Nagy-Britannia felett végrehajtott félresikerült bevetésről jegyezte fel: „érthetetlen volt, hogy ez a [Spitfire] alakulat hogyan érhetett el bennünket hátulról, méghozzá ilyen jó támadóállásban”. Majd így folytatja: „Később megtudtuk, hogy a britek már akkoriban birtokában voltak egyfajta radarnak, amely képes volt megadni pontosan a magasságot és az útirányt”.
Az invázió előkészítése
A növekvő katonai ellenállásra reagálva Göring elindította a „Sas támadás” nevű hadműveletet, hogy végzetes csapást mérjenek Nagy-Britanniára. Az angliai csata következő szakaszában a Királyi Légierő repülő egységei, földi létesítményei (beleértve a radart is), a kiszolgáló személyzet és a brit repülőgépipar is intenzív támadás alatt álltak. Göring azt a meglehetősen magabiztos ígéretet tette Hitlernek, hogy akár öt héten belül megadásra kényszerítheti a Királyi Légierőt – augusztus 8-a és szeptember 15-e között –, még a Wehrmacht tervezett kétéltű inváziója, az „Oroszlánfóka-nap” előtt. A változékony időjárás miatt a Sas támadást végül 1940. augusztus 13-án indították, kódnevén ez lett az Adlertag (Sas-nap). Még ugyanazon a napon a Luftwaffe KG 2 bombázóezredének egyik fiatal orvosa elkeseredett levelet írt a feleségének: „Itt Franciaországban lassacskán mindannyian megőrülünk. Ha az ősz folyamán nem enyhül a nyomás, azt hiszem, csaknem minden emberünk idegkimerültséggel küzd majd és a végső erőtartalékait fogja felélni. Évek óta túl sokat kérnek tőlünk. Adja Isten, hogy a támadásunk sikerrel járjon”.
Az ifjú orvos megfigyelései arra utalnak, hogy a Luftwaffe állománya sokkal rosszabb pszichés állapotban volt a hadművelet kezdetén, mint ahogy elismerték. Ráadásul az Adlertag reggele tragédiával kezdődött a Luftwaffe számára. Több kíséret nélküli bombázóegység nem kapta meg Göring korábbi, a rossz időjárás miatt kiadott halasztási rendeletét, mivel a rádiók csak a vadászegységek kommunikációs rendszerével voltak kompatibilisek. Amikor délutánra kitisztult az idő, a Luftwaffe 1485 támadást indított, különösen a RAF Detling és Eastchurch állomásai ellen. Mivel a német bombázók jó részének legénysége rossz célpontokat támadott, az Adlertag túl sok áldozattal járt, és csekély eredményeket ért el. A Luftwaffe 42 repülőgépet vesztett, továbbá 89 pilótát, illetve a bombázók személyzetének tagjait, akiket vagy megöltek, vagy fogságba vetettek – ez a csapásmérő erő 13 százaléka volt. Augusztus 15-én Göring sietve összehívta a Luftwaffe törzskarát, hogy elemezzék a légierő által elkövetett hibákat.
A németek aznap szenvedték el addigi legsúlyosabb veszteségeiket a csatában – ezt a napot ők „fekete csütörtöknek” nevezték, ugyanakkor a RAF a „legnagyszerűbb napként” ünnepelte. Aztán elérkezett 1940. augusztus 18., a „legnehezebb nap”, mivel ekkor volt a legmagasabb a két légierő, a RAF és a Luftwaffe egyesített repülőgép-vesztesége. Augusztus végére a Sas hadművelet mérlege a németek javára billent, akiknek a számukra kedvezőbb napokon sikerült kiegyenlítettebb halálozási arányt elérniük mindkét oldalon. Augusztus végére Ulrich Steinhilper sem volt már annyira optimista: „A kép komornak tűnt. Azt hittem, azért dolgoztunk, hogy megtisztítsuk az eget a Királyi Légierőtől, de valójában ezt a csatát sokan lehetőségnek tekintették, hogy saját karrierjüket és személyes előmenetelüket egyengessék, és közben láthatóan kevés gondot fordítottak az általános taktikára vagy a rájuk bízott emberek megóvására. Volt idő, amikor komolyan megcsappant a harci morálom”.
Kezdődik a Blitz
Az események előrehaladtával a helyzet tovább eszkalálódott. 1940. augusztus 24-ről 25-ére virradó éjszaka a német bombák véletlenül East Ham és Bethnal Green lakóterületére hullottak. Szeptember 7-én Winston Churchill miniszterelnök zöld utat adott a bombázó parancsnokság (Bomber Command) Berlin elleni megtorló bombatámadásának. Ezt követően a feldühödött Göring elindította a brit főváros ellen az első, nagy méretű légi csapást. A Blitz (a német Blitzkrieg, azaz villámháború rövidítéséből született kifejezés) kezdő napján 448 civil halt meg, 1337-en megsebesültek. A hadjárat leghosszabb szakasza 1941 májusáig tartott. A Luftwaffe személyzetének néhány tagja a Blitzet a Luftschlacht um England természetes eszkalációjának tekintette.
Hans-Ekkehard Bob azt állította, hogy
tudomásom szerint a RAF véletlenül bombázta Berlint. A főparancsnokság megtorlásként rendelte el London bombázását. Nekünk, vadászpilótáknak akkoriban azt mondták, hogy a bombázóink stratégiai célpontokat támadtak London körzetében, és nem civil célpontokat.
Nem minden Luftwaffe-pilóta osztotta Bob civil célpontok elleni támadásokkal kapcsolatos véleményét. Az egyik német katona a jelentések szerint azt mondta az angol kórházak bombázásáról: „Azok az emberek már úgyis félig halottak, és ha a kórházakat bombázzák, azok nem tudnak további sérülteket ellátni”. Egy másik pilóta a Hyde Parkot próbálta megcélozni, mert „úgy tudta, hogy ott sok óvóhely van”. 1940 szeptemberében három elfogott vadászpilóta lehallgatott beszélgetésében az egyik azt állította: „Anglia legyőzhetetlen. Ez az itteniek mentalitása, és ha minden civil kitartóan védi a hazáját, akkor ez nehéz ügy lesz”. A kollégája így válaszolt: „Egyszerűen le lesznek lőve”. Tehát még a német vadászpilóták is tisztában voltak azzal, hogy a Luftwaffe győzelme esetén milyen sors vár Nagy-Britanniára.
1940. szeptember 15-én a Luftwaffe hatalmas támadást indított London, Portsmouth és Southampton ellen. A Blitz idején a Királyi Légierő repülőterei elleni támadások gyakoriságának csökkenését kihasználva a parancsnokság 56 német repülőgépet lőtt le (minden lezuhant brit vadászgépre kettő jutott). A RAF ezt a napot „az angliai csata napjaként” ünnepelte, a Luftwaffe pedig katasztrófaként tekintett rá. Otto Bechtle bombázó pilóta emberei veszteségeiről azt mondta: „A csoport harci morálja szinte teljesen szétesett. Részeg buli lett belőle, siratták a bajtársaikat. A túlélők ezt énekelték: Az acélszárnyak pörögnek, a Tommyk (angol közkatonák) minket elvernek”.
Ez a dacos ellentámadás arra késztette Hitlert, hogy 1940. szeptember 17-én határozatlan időre elhalassza az Oroszlánfóka hadműveletet. A németek júliustól október végéig összesen mintegy 1887 repülőgépet veszítettek. A Luftwaffe személyzetének idegei annyira felmondták a szolgálatot, hogy 1940 szeptember közepe és októbere között példátlan számú (79) öngyilkosság és öngyilkossági kísérlet történt. 1941-ben a Luftwaffe főorvosa kénytelen volt kiadni egy a szervezeten belüli öngyilkosság megelőzésével foglalkozó külön utasítást.
A veszteségek következményei
1940 vége felé nem csak a Luftwaffe harci szelleme csappant meg. A német légierő megfelelő tartalékállományának hiánya – a RAF-éval összehasonlítva – azt jelentette (ahogy azt a Luftwaffe magas rangú pszichológusa, dr. Siegfried Gerathewohl megfogalmazta), hogy „még a teljesen alkalmatlan embereket is besorozták és kiképezték”. A tapasztalatlan, túlbuzgó újoncok nemcsak önmagukra, hanem magasabb rangú bajtársaikra nézve is veszélyt jelentettek. Johannes Fink ezredes, aki a KG 2 bombázóezredének parancsnoka volt, a Blitz alatt megtapasztalhatta, mivel jár, ha képzetleneket küldenek éjszakai bevetésre. „Londonból visszafelé láttam, hogy az egyik előttem haladó bombázó géppuskása vadul tüzel, és eközben kilyuggatja a saját gépe farkát. Az én repülőgépemen a személyzet minden tagja megsérült. Nem volt pilóta a gépemen, én magam vezettem, csak a navigátor volt elöl velem. Rajtam kívül mindenki megsebesült, főként a repeszek miatt. Egy térképet tartottam a kezemben – azt is kilyukasztotta egy golyó. Amikor visszaértünk a reptérre, az előttem haladó gép géppuskása izgatottan mutogatta a repülőgépe farkán a lyukakat, és azt magyarázta, milyen szerencséje volt: »nézzétek, hányszor eltaláltak”. Odamentem hozzá és azt mondtam neki: »ezeket mind te csináltad””.
Még riasztóbb volt a Luftwaffe számára azoknak a pilótáknak a száma, akiket a sötétben zajló összecsapások miatt vesztettek el, valamint azoké, akik kénytelenek voltak a pusztító őszi és téli hónapokban a La Manche csatorna fölött ejtőernyővel kiugrani. 1940 novemberében egy brit titkosszolgálati jelentés szerint „a német repülős személyzet tagjai közül ezen a szakaszon összesen 158-an estek hadifogságba vagy haltak meg. Közülük 54-en éltek és 104-en meghaltak, ami azt jelentette, hogy megfordultak a korábbi arányok”. A Blitz idején a Luftwaffe további 600 bombázót veszített az angliai csatában elszenvedett korábbi veszteségein túl, ami összesen 2487 német repülőgépet jelentett az egész Luftschlacht um England idején. A repülőgépek személyzetének csaknem 2000 tagja lelte halálát és további 2600 fő tűnt el a teljes, 10 hónapos Nagy-Britannia ellen indított támadás során. Noha a Luftwaffe bombázóinak sikerült egy sor brit várost romba döntenie, az ország hadigazdasága talpon maradt, pedig a Blitz alatt indított, csaknem 30 ezer német bevetés jelentős károkat okozott.
Az angliai csata jelentősen meggyengítette a német haderőt, bár a Luftwaffe néhány veteránja utólag megpróbálta kétségbe vonni ezt. Walter Lehwess-Litzmann, aki később a Luftwaffe egyik bombázóegységének parancsnoka lett, azt állította, hogy az angliai csata „a Luftwaffét semmilyen módon nem vetette vissza a keleten való előrehaladásban, mint ahogy ezt a kezdeti kitűnő hatékonysága is bizonyította. Az Anglia feletti legénységi veszteségeket ellensúlyozták az egységek és parancsnokaik által szerzett harci tapasztalatok. (A parancsnokok egyike voltam magam is.)”. Valójában a Luftwaffe 1941 elején rengeteg gépet és jól kiképzett katonát veszített el.
Pillangóhatás
A németek tisztában voltak vele: ha 1940–1941-ben nem sikerül leigázniuk a briteket, az komoly következményekkel jár majd a földközi-tengeri és az észak-afrikai hadműveletekre nézve is, mivel 1941 februárjában a Luftwaffe azt a feladatot kapta, hogy fedezze Erwin Rommel tábornok Afrika-hadtestét. Mivel a Luftwaffénak nem sikerült a Nagy-Britannia felett elszenvedett veszteségek pótlása, a német légierő hadműveleti bombázóerejének további gyengülése a hat hónapos Barbarossa hadművelet, a Szovjetunió elleni hatalmas invázió során erősen érezhető volt. Mire 1941 decemberében az Egyesült Államok belépett a háborúba, a Luftwaffe az elméletileg előirányzott bombázó haderejének csupán 47 százalékát állította hadrendbe. És mivel ezeknek a repülőgépeknek durván a felük volt szolgálatban, a Luftwaffe 1941 decemberének első hetére már csak 468 üzemképes bombázóval rendelkezett.
Elsődlegesen a pillangóhatás miatt jelentős az angliai csata, hiszen azzal, hogy a Luftwaffénak nem sikerült térdre kényszerítenie a briteket, megtört a német hadsereg legyőzhetetlenségének mítosza. Habár a Nagy-Britannia felett zajló légi csata eredményeként a náci Németország nem szenvedett végső vereséget, a hadjárat kedvezőtlen kimenetele bizonyosan megfosztotta a tengelyhatalmakat attól, hogy 1941-re gyors, döntő és minden kétséget kizáró győzelmet arassanak.
A cikket Rindó Klára fordította.
The post Így vadászták le a Luftwaffét az angliai csatában first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
