Dzseneinában lövöldözés volt, a papoknak ki kellett menniük a bozótosba a hívekhez, ezért megkértek, hogy csináljam meg a vacsorát. Azt mondták, ne aggódjak, mindent előkészítettek az abéchéi plébánián.
Nem aggódtam, amíg meg nem láttam a tyúkot a konyhapulton. Az ablakban állt, és az anyjára gondolt, mint egy Csehov-darab.
A papok előkészítették a vacsorát.
Csád és Szudán határán az számít frissnek, amit közvetlenül azelőtt ölsz meg, hogy megennéd. Abéchében nem stabil az áramellátás, az ötven fokban a hűtőszekrényekben vagy megromlik a hús, vagy nem. Ha megromlik, olyan bélmérgezésed lehet, hogy járni sem fogsz tudni napokig. Ne is említsük a vérhast.
Szóval bámultuk egymást a konyhában a tyúkkal, és tudtuk, hogy valaki meghal. Ezzel volt a kevesebb problémám: éles a késem, csak rendesen kell tartani a fejét, egy mozdulat, és vége.
A gond az volt, hogy a büdös életben nem pucoltam csirkét. Arra mindig ott voltak a nők. A nők nem szeretik megölni az állatokat, a férfiak pedig úgy gondolják, az öléssel elvégezték a munka oroszlánrészét. Ez a meggyőződésünk egészen addig megingathatatlan, amíg nem nekünk kell leforrázni a tollakat, kiszedni a belsőségeket. Röpke negyven év után egészen más fénytörésben láttam az anyámat, nagyanyámat. Ehhez kellett persze Afrika, egy Abéché nevű kisváros százötven kilométerre a szudáni határtól, egy marék éhes pap meg egy tyúk, ami a kezeim között lényegült át vacsorává.
A határátkelőnél egyébként reggel tényleg lövöldözés volt.
Kilenckor a magukat Gyorsreagálású Támogató Erőknek (Rapid Support Forces – RSF) nevező darfúri lázadók összekötője várt a határ túloldalán, Adrénál, hogy Dzseneinába vigyen. Ekkor kezdődtek a gondok.
A csádi-szudáni határ egy betonhíd. Egy meddő folyómedret szel keresztül. Remeg felette a levegő a tűző napsütésben, miközben finom por szitál a cserjés félsivatag felett. Első ránézésre az ember nem érti, miért épít valaki hidat egy kiszáradt folyó felé. Kell némi rutin, hogy tudja, Afrikában semmi sem olyan, mint aminek első látásra tűnik.
Most a száraz évszak elején járunk, ilyenkor hónapokig nem esik semmi eső. Júniustól azonban jön az esős évszak, és felébreszti az álmos sivatagot. Vizek kezdenek folyni a semmiből, az utak járhatatlanná válnak, vadul kizöldül a sivatag – a híd pedig az egyetlen út lesz Szudán felé, egy tajtékos, szilaj, felébredt folyó felett.
Piszkos kamionok vesztegeltek a homokban a határátkelő előtt, menekültek gyalogoltak száron vezetve a szamaraikat, amikor odaértünk. A csádi hadsereg Toyota pickupokra szerelt nehézgéppuskás egységei a satnya fák alá húzódtak a nap elől.
Perlistin kiszállt a kocsiból, és egy alacsony vályogból vetett épülethez ment. Ez volt a határ parancsnoksága. Leverten sétált vissza hozzám, de nem kellett magyaráznia, miért nem engednek át a határon a csádiak. Ötvenkaliberes géppuskák dübörgését hozta a szél, fekete füst szállt a horizonton Dzseneina felől. Önmagában ez is elég volt, hogy tudjam, a mai szudáni látogatásom éppen most foszlott semmivé. A reményeimet azonban a csádi határőrség főparancsnokának sms-e taposta a földbe. Láttam magam előtt a holdvilágképű mosolygós fejét, ahogyan olvastam az üzenetét:
The post Itt az számít frissnek, amit közvetlenül azelőtt ölsz meg, hogy megennéd – Jászberényi Sándor riportja Csádból first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
