1.
Szabó Lőrinc a Nappali Kávéházban ült.
Az ablak melletti körasztalt foglalta el a haverjaival, és a grupikkal.
A pinák végzős bölcsészhallgatók lehettek, de legfeljebb másodéves doktorisok. Nevetgéltek a költő poénjain, közben pedig igazgatták magukat, a lehető legtöbbet mutatva csodálatosan meztelen combjaikból.
Fiatalok voltak, élettel telve, és mindent bevetettek az irodalmi tehetségért.
Szabó nem sietett elmondani nekik, hogy az ilyesmi nem terjed szexuális úton. Ott ült a figyelem közepén, a fekete keretes lennon szemüvegében és a tweed zakójában, mint egy vén kehes madár.
Csend lett, amikor beléptem az ajtón, és átvonultam a kocsma másik végébe.
„Hát maga? Hogyhogy nem Kairóban?” – kérdezte a Székelymarci a pultban, és csapolt egy sört.
„Villámlátogatáson vagyok fiam, mint a legtöbb álmomban” – feleltem, és leültem egy székre.
Éreztem, hogy Szabó sötét szemei égetik a bőröm. Felnéztem, gúnyosan vigyorgott felém.
„Lám, lám, a szél befújta a vidéki szemetet az ajtón” – mondta a grupiknak. „Itt vannak a vidéki parasztok, akik azt hiszik, hogy bármit megtehetnek.”
Balhézni jött. Sosem láttam korábban ebben a kocsmában, különben nem járnék ide.
Utálom a költőket. Olyanok, mint a háborgó tenger, amely nem tud megnyugodni, iszapot és sarat kavarnak a hullámai.
„A költőknek nincs békességük!” – mondta Székelymarci, hogy oldja a feszültséget. Nem volt rajta mit oldani.
„Gyere ki!” – üvöltötte Szabó, felugrott az asztaltól, ledobta a zakóját, letépte magáról az inget. A grupik rémülten figyelték, ahogyan Babits és Tóth követi a példáját.
„Hárman egy ellen?” – kérdeztem. Csúnya picsázásnak néztem elébe, de ha menni kell, menni kell.
„Hívj akit akarsz” – mondta, és kivonult a haverjaival az utcára. Az ablakon keresztül láttam, ahogy bemelegítenek. Az árnyékbokszoló Babits iszonytató látvány volt a sápadt holdfényben.
„Mi van a Téreyvel?” – kérdeztem a Székelymarcit.
„Még mindig halott.”
„Nem baj, azért csak hívd fel.”
„Mit mondjak neki?”
„Mondd azt, hogy Verlaine-ről van szó.”
Tudtam, hogy Térey felől nyugodtan meg is ölhettek volna a Nyugatosok. Utált, mint a szart. Az egyetlen esélyem Verlaine. Ha valakiért, Verlaine-ért Térey is hajlandó verekedni. Igazam is volt.
„Azt mondja maximum egy fél órára tud eljönni a gyerekek mellől” – tolmácsolta Marci.
„Nem baj, csak jöjjön.”
The post Jászberényi Sándor: A költőnek nincs békessége first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu