A világ jelenleg egyik legnagyobb menekülttáborát Adrének nevezik. A város után, amelyiknek az oldalán kinőtt a csádi-szudáni határon. A lakossága a többszöröse minden határ menti csádi városnak.
A menekülttábor a semmi közepén áll a perzselő nap alatt. Szabad szemmel nem nagyon látni, hol érnek véget a viskók, és hol kezdődik Szudán. A szél gyakran tompa dörgések hangját hozza – az ember abból tudja, merre lehet a határ, ahol lőnek.
Adréban a gyerekek nem futottak.
Ez tűnt fel először. A táborban mindenki ment valahová. Asszonyok hordták a sárga kannákat, férfiak álltak sorba a regisztrációnál, öregek ültek a sátrak árnyékában, mintha már csak a csontjaik várnának valamire. A gyerekek általában futnak az ilyen helyeken. Porban, szemétben, kecskék között, víz után, labda után, semmi után.
Ők nem futottak. Egy nagy akácia alatt ültek vagy húszan. A legkisebb talán hatéves lehetett. A legnagyobb tizennégy. A karjuk sovány volt, a szemük sárgás, a bőrükön apró sebek. Egy fiú a térdén tartotta a kezét, és nézte, ahogy remeg. Nem nagyon. Csak annyira, mintha a testében valaki halkan kopogtatna belülről.
A tolmács azt mondta, Dárfúrból jöttek. No shit, Sherlock. Adréba mindenki onnan jött.
Dárfúrból jöttek az asszonyok, akiknek nem maradt férjük. Dárfúrból jöttek a férfiak, akik nem néztek az ember szemébe, mert már mindenki szemébe belenéztek, aki meg akarta ölni őket. Dárfúrból jöttek a kecskék, a műanyag kannák, a matracok, a sebek, az üres tekintetek. Dárfúrból jött a por is, csak itt megállt az ember szájában.
Ne azt írja, hogy arany, inkább, hogy por
Az Orvosok Határok Nélkül (MSF) sátra mellett szürke mellényes nő állt. Francia volt vagy belga, nem kérdeztem. Az ember egy idő után nem kérdez ilyesmit. A neveket felírja, aztán elhagyja valahol. A nő kezében mappa volt, a nyakában sztetoszkóp. A cipőjére rászáradt a sár. A táborban három napja nem esett, de a rendelő mögött mindig volt sár, mert ott mosták le a hányást a hordágyról.
Megkérdeztem tőle, mi bajuk a gyerekeknek.
„Higany.”
„A bányákban dolgoztak?” – kérdeztem.
Az orvos ránézett a gyerekekre, aztán rám.
„Sokan. Nem mind. Némelyik csak a zúzásnál volt. Némelyik mosta az ércet. Némelyik égette az amalgámot. Némelyik csak ott aludt.”
A nehézfém-mérgezés tünetei a remegés, fejfájás, hasi fájdalom, látászavar, zsibbadás, ingerlékenység, görcsök, kihulló fogak, nyáladzás, járás- és egyensúlyzavar a lexikon szerint.
„A higanyt összekeverik az arannyal. Aztán hevítik.”
Mutatta a kezével. Apró mozdulat volt, mintha teát kavarna.
A tolmács közben odébb ment, mert valaki a nevét kiabálta. Egy asszony állt a rendelő bejáratánál, a karjában kisgyerekkel. A gyerek feje hátrabicsaklott. Nem sírt.
A doktornő rám nézett.
„Ezt ne írja így” – mondta.
„Mit?”
„Hogy arany. Írja azt, hogy por.”
„Por?”
„Aranypor. Azt mindenki érti.”
A tábor felett por állt. A sátrak között por. A hajban, a szemben, a kenyérben. Az ember lenyelte, kiköpte, aztán újra lenyelte. A por igazságosabb volt, mint bármelyik nemzetközi segély, mert mindenkinek jutott belőle.
Az egyik fiú felállt az akácia alatt. Lassan, előbb a kezét tette a földre, aztán a térdét egyenesítette ki. Úgy mozgott, mint egy öregember. Odajött hozzánk, és mondott valamit a doktornőnek.
A tolmács visszajött.
„Azt kérdezi, kap-e kekszet.”
A doktornő benyúlt a zsebébe, kivett egy energiaszeletet, odaadta neki. A fiú nézte a csomagolást. Nem tudta kinyitni. Remegtek az ujjai. A nő segített neki.
„Hány éves?” – kérdeztem.
„Tizenhárom” – mondta.
Kilencnek nézett ki.
Megkérdeztem, mennyi ideig dolgozott a bányában.
„Nem bányában” – javított ki a tolmács. – „Lyukban.”
A fiú azt mondta, először vizet hordott. Aztán köveket. Aztán zúzott. Aztán mosta a port. Aztán egyszer odaengedték a tűzhöz, mert a férfi, aki égette, beteg lett. Jó munka volt, mert közel volt a fémhez. Aki közel van az aranyhoz, azt hiszi, közelebb van a pénzhez is.
„Kapott pénzt?”
A fiú bólintott.
„Mennyit?”
Gondolkodott. Aztán mutatta az ujjával. Nem tudta kimondani az összeget. Vagy nem akarta. Vagy nem volt összeg, csak annyi, hogy aznap ettek.
A doktornő közben elnézett a vállam felett. A rendelő előtt új sor alakult ki. Asszonyok, gyerekek, öregek. A segélymunka matematikája egyszerű. Mindig többen vannak, mint ahányan beférnek. Mindig kevesebb a gyógyszer, mint a betegség. Mindig van valaki, aki rosszabbul van annál, akivel éppen beszélsz.
„Meg lehet őket gyógyítani?” – kérdeztem.
A nő vállat vont. „Ki lehet venni őket az expozícióból. Lehet kezelni néhány tünetet. Súlyos esetben keláció, de itt…” Körbenézett. „Itt előbb tiszta víz kellene. Étel. Biztonság. Valami, ami nem sátor.”
Néztem, ahogy a fiú visszamegy az akácia alá. Leült a többiek közé. Egy kisebb gyerek megpróbálta elvenni tőle a csomagot, mire rácsapott a kezére. A kicsi sírni kezdett. Ettől megkönnyebbültem. A sírás legalább normális volt.
A doktornő elindult a rendelő felé.
„Még egy kérdés!” – mondtam. Megállt.
„Honnan tudja biztosan, hogy higany?”
„Nem tudom biztosan” – felelte az orvos elcsigázottan. „Nincs laborom. Van egy csomó gyerekem, akik aranybányákból jöttek, remegnek, fáj a hasuk, nem alszanak, görcsölnek, zsibbad a kezük, és látták, ahogy higanyt égetnek mellettük. Maga szerint mi az?”
Hallgattam.
A rendelő mögött egy férfi üres infúziós zacskókat rakott egy kartondobozba. A dobozon egy európai gyógyszercég neve állt. A szél felkapott egy gumikesztyűt, végiggörgette a porban, aztán nekivágta egy kecske lábának. A kecske megszagolta, nem találta ehetőnek, továbbment.
A nap már magasan állt. A sátrak fehér ponyvája vakított. Valaki teát főzött egy konzervdobozban. Két fiú összeverekedett egy műanyag kanna miatt. Egy asszony úgy ült a földön, hogy közben szoptatott és aludt.
Egy újabb csodálatos szerdai nap volt a dárfúri konfliktusban.
Két állam
Szudán már kettészakadt, de még senki sem beszél két államról. A hadsereg tartja Kartúmot, a Nílus melletti deltát, Port Sudant és az ország keleti részét. A Gyorsreagálású Támogató Erők (RSF) uralja Dárfúr nagy részét, a nyugati útvonalakat, a csádi és líbiai kapcsolatokat, és mindazt, ami egy milíciából lassan állampótlékot csinál: ellenőrzőpontokat, adókat, bányát, repülőtereket külföldi patrónusokat.
Az ország szíve Kordofán. Ezért mennek most a harcok.
Szeretjük azt mondani, hogy a Szudánban polgárháború dúl már három éve, mert ez sokkal kényelmesebb a lelkiismeretünknek. Nincs felelősségünk, mert ezek egymást ölik.
A helyzet azonban az, hogy a szudáni háború pont olyan, mint a szíriai polgárháború volt: külső geopolitikai szereplők szítják a lángokat, sütögetve a saját pecsenyéjüket, miközben a lakosság szó szerint éhen hal.
A háború két fő szereplője
- a szudáni hadsereg (SAF)
- és a Gyorsreagálású Erőknek újrabrandelt dzsandzsavíd milíciák.
A hadsereg vezetője Abdel Fattah al-Burhán, az RSF-é Mohammed Hamdan Dagalo, becenevén Hemedti.
A két katonai erő 2021-ben együtt takarította el a civil átmeneti kormányt, majd a közös ellenség megszűnésével 2023 áprilisában egymás ellen fordultak.
Azóta az ország államformája a vérengzés.
Szudánban nem túlkapások kísérik a háborút, a túlkapás maga a háború. Két fegyveres rendszer darálja le a civil életet. Más zászló alatt. Más nyelven. Más külföldi patrónusokkal. De ugyanazzal az eredménnyel.
Az RSF és a hozzá kötődő milíciák Dárfúrban megmutatták, hogyan néz ki, amikor egy fegyveres erő nemcsak területet foglal, hanem közösséget töröl. Al Geneinában a maszálit és más nem arab lakosság ellen nem egyszerű utcai vérengzések zajlottak. Célzott üldözés volt. Férfiakat és fiúkat szedtek ki. Családokat űztek el. Házakat fosztottak ki. Városrészeket tettek lakhatatlanná. A túlélőnek sem hazát hagytak, hanem útvonalat a meneküléshez.
Al Fashir ostroma ugyanezt a logikát vitte tovább nagyobb méretben. Először körbezárják a várost. Elvágják az ételt. A gyógyszert. Az utat. Aztán lövik a kórházat, a mecsetet, a menekülttábort. Amikor a város elesik, jön a kivégzés, a fosztogatás, a kínzás, a nemi erőszak. És jön a telefon is. A modern mészárlás már felvételt készít magáról.
A civil itt nem rosszkor volt rossz helyen. Ő volt a cél.
A nő teste üzenet lett. A férfi teste gyanú. A gyerek teste járulékos veszteség. A kórház nem menedék többé, hanem helyiség, ahol kevesebb golyót kell elpazarolni. A menekülttábor nem védelem, hanem előre összegyűjtött emberanyag.
Burhan hadseregének oldala sem a rend visszatérése.
A SAF állami nyelven beszél. Ez a különbség. Katonai közleményekkel, szuverenitással, lázadás leverésével, állami egységgel. A földön viszont a bombái, drónjai, szövetséges milíciái és megtorló egységei ugyanúgy civileket találnak. Piacokra hullik a légicsapás. Falvakra megy rá a büntetés. Visszafoglalt területeken a feltételezett RSF-szimpatizáns, a humanitárius önkéntes, az orvos, az aktivista vagy egyszerűen a rossz törzsből való férfi hirtelen ellenséggé válik.
A hadsereg azt mondja, államot állít helyre.
Gyakran csak a félelmet állítja helyre.
Az RSF brutalitása nyíltabb. Törzsibb. Fosztogatóbb. A hadseregé intézményesebb. Államibb. Jobban viseli az egyenruhát és a sajtóközleményt. Az eredmény ugyanaz: halott civil, kiürített város, megerőszakolt nő, eltűnt férfi, éhező gyerek, leégett ház, menekülő család.
Itt az emberiség elleni bűncselekmény nem jogi absztrakció, hanem az a pillanat, amikor egy város neve már nem földrajzot jelent, hanem módszert. Al Geneina. Al Fashir. Zamzam. Kartúm. Gezira. Tora. A térképen pontok, a valóságban gödrök, kórházi folyosók, üres házak, tömegsírok és emberek, akik már nem azt kérdezik, ki győzött. Hanem azt, melyik fegyveres ember engedi őket ma életben maradni.
A nemzetközi diplomácia közben rendezésről és békéről beszél.
Ne gondoljuk, hogy a rendezés arra irányulna, hogyan lehetne asztalhoz ültetni a harcoló feleket. A rendezési tervek és a kompromisszumkeresés nem érintik Szudán lakosságát, de még a hadurakat sem. Washington, Rijád, Kairó és Abu-Dzabi próbál egy olyan közös nevezőt találni, amelyben mindegyikük megőrizheti a saját szudáni befektetését.
A Quad — Egyesült Államok, Szaúd-Arábia, Egyiptom és az Egyesült Arab Emírségek — papíron humanitárius fegyverszünetet, tartós tűzszünetet és civil átmenetet akar nagy egyetértésben. Minden szereplő stabilitásról beszél, de mindegyik mást ért rajta.
- A szudáni hadsereg például nem akar olyan tűzszünetet, amely Dárfúrt az RSF uralma alatt hagyná.
- Az RSF nem akar olyan rendezést, amely lefegyverzi, felszámolja és katonai táborokba zárja.
- Egyiptom nem akar arab emírségekbeli/izraeli proxy milíciaállamot a déli stratégiai mélységében.
- Az Emírségek nem akarja, hogy a hadsereg és az el-Basír-korszakból visszamaradt iszlamista hálózatok újraépítsék a régi államot.
- Szaúd-Arábia nem akarja, hogy Abu-Dzabi tartós lábat vessen a Vörös-tenger nyugati partján.
Bányák a semmiben
A Dárfúr régió a világ infrastrukturálisan legfejletlenebb pontja. Bár nyersanyagokban gazdag, de az ipari kitermeléshez semmi sem adott. A nehézföldfémek, urán kibányászásához és elszállításához több ezer kilométernyi vasúti sínt kellene letenni a semmiben, feldolgozó és finomító üzemeket építeni, és képzett munkaerőt toborozni a kitermeléshez – háborús környezetben. Ezek közül egyik sem áll rendelkezésre ebben a katasztrófában.
A nyersanyagok közül azonban akad egy, aminek a kitermelése nem igényel különösebb kifinomultságot. Rabszolgákkal is ki lehet bányásztatni, nem óriási mennyiség, a helyszínen beolvasztható, és akár egy kisrepülő is el tudja szállítani.
Igen, az aranyról beszélünk.
A szudáni polgárháború valódi motorjáról, ami az ellenőrzés kérdése az aranybányák felett. Az aranybányák tartják életben ezt a háborút, és fogják is még jó sokáig.
Szudán aranykitermelése már a háború előtt is a hadsereg, a hírszerzési hálózatok, a 2019-ig tartó el-Basír-rendszer emberei és az RSF gazdasági birodalma között oszlott meg. Amikor Dél-Szudán 2011-ben elszakadt, Kartúm elvesztette az olajbevételek jelentős részét. Az arany lépett az olaj helyére. Nem állami, tiszta, ellenőrizhető, hanem fegyveres, informális, részben csempészett gazdaságként.
Az arany vált az állam gazdasági motorjává.
Az el-Basír-korszakban a katonai és biztonsági elit nemcsak az államot irányította. Az államból üzletet csinált. Vállalatok, koncessziók, nyersanyagok, bankok, földek, bányák kerültek a katonai-ipari hálózatokhoz és a rezsim klientúrájához. A hadsereg, a hírszerzés és az RSF különböző formákban mind belépett az aranytermelésbe és -kereskedelembe. A félkatonai erők nemcsak fegyveres testületek voltak, hanem gazdasági szereplők is. A háború előtt a szudáni arany jelentős része eleve nem hivatalos csatornákon mozgott.
Aztán jött a 2019-es forradalom.
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a civil kormány megpróbálja visszavenni az államot a fegyveres üzletemberektől. Állami cégek ellenőrzése. Katonai vállalatok átláthatóvá tétele. A pénzügyminisztérium felügyelete. Lopott vagyon visszaszerzése. Ez lett volna a demokratikus átmenet gazdasági oldala, és az arany elvesztése miatt félelem kovácsolta egységbe a riválisokat az átmeneti civil kormány ellen.
A 2021-es puccs egyik oka nem az volt, hogy a hadsereg hirtelen aggódni kezdett Szudán politikai stabilitásáért. Hanem az, hogy a civil átmenet hozzá akart nyúlni ahhoz a pénzhez, amelyből a fegyveres elit élt.
A mostani háború ebből a konfliktusból született.
A hadsereg és az RSF nemcsak a politikai hatalomért harcol. A saját, többmilliárd dolláros gazdasági birodalmát védi. A felelősségre vonástól is menekül. Egy valódi civil kormány alatt mindkét oldalnak lenne mitől tartania. Háborús bűnök, korrupció, állami vagyon kisajátítása, csempészet, emberi jogi bűncselekmények. Ezért mindkét félnek jobb egy felőrlő háború, mint egy olyan béke, amelyben egyszer valaki könyvelést kér.
Az arany tehát nem egyszerűen finanszírozza a háborút. Megmagyarázza, hogy miért nehéz abbahagyni.
A helyzetet azonban nehezíti, hogy külföldi szereplőknek is tervei vannak a szudáni arannyal.
A mindenség anyja
Egyiptom a burháni hadsereg oldalán áll, több okból kifolyólag. Kairó mindig is a szudáni hadsereget tekintette az állam maradékának. Nem szereti a milíciákat, főleg nem a határán. Nem akar egy RSF-uralta nyugat-szudáni félállamot, amely mögött Abu-Dzabi áll. Nem akar még egy líbiai típusú szétesett zónát délen, csak ezúttal a Nílus, a menekültek, az arany és az etióp verseny árnyékában. Egyiptomnak Szudán nem külpolitikai dosszié. Mélység. Határ. Víz. Biztonsági puffer. Na meg persze pénz.
A hadsereg ellenőrzése alatt maradtak Szudán legfontosabb aranytermelő vidékei: River Nile, Northern és Red Sea államok. A háború alatt ebből az aranyból egyre több indult északra. A becslések szerint a hadsereg által ellenőrzött északi és keleti aranytermelő térségekből jelentős mennyiség jut csempészett úton Egyiptomba, miközben a Port Sudan-i hatóságok maguk is próbálják az aranyat Dubaj helyett Kairó felé terelni.
Egyiptom konstans devizahiánnyal, inflációval, adóssággal és súlyos gazdasági nyomással küzd. A szudáni arany devizát hoz, piacot mozgat, exportot termel, és közben függésben tartja Port Sudant.
Kairó 2023-ban eltörölte az aranyimport vámját és adóit. Hivatalosan ez gazdasági könnyítés. A gyakorlatban a szudáni aranycsempészek előtti kapunyitás.
Az arany Egyiptomban többet ér, mint Szudánban. A csempésznek olcsóbb Egyiptomba átvinni a szajrét, mint, amennyit a Port Sudan-i hatóságok adóban kérnének. A pénz így nem a szudáni államhoz kerül, hanem azokhoz a csatornákhoz, amelyek finanszírozzák a háborút.
Egyiptom egyszerre politikai és gazdasági patrónusa a polgárháborúnak Szudánban.
A hadsereg mögé áll, mert az államot látja benne, de közben az arany északi útvonalának haszonélvezője is. Ez a két dolog nem válik el egymástól. A biztonsági logika és a kereskedelmi haszon ugyanarra az oldalra húzza Kairót. Ehhez még hozzájön Egyiptom stratégiai szembenállása Etiópiával a Reneszánsz-gát és a merész etiópiai Nílus-szabályozási tervek miatt.
A Nílus vízhozamának szabályozása Kairóban nem fejlesztési projektként jelenik meg, hanem létbiztonsági fenyegetésként. Ha Etiópia az RSF felé mozdul, miközben Egyiptom a hadsereget támogatja, nem marad Szudánban a polgárháború, hanem átjáró lesz egy nagyobb regionális szembenállásba a vízért.
Ha Etiópia az RSF felé mozdul, miközben Egyiptom és Eritrea a szudáni hadsereg mögött áll, akkor a szudáni front már nem szudáni front lesz, hanem összekötő tér.
Belefolyik a Nílus körüli egyiptomi–etióp szorongás, Etiópia vörös-tengeri kijáratkeresése, Eritrea régi félelme Addisz-Abebától, és az Öböl-államok versenye Afrika szarváért. Egyiptom a Nílust védi, mert számára a víz nem diplomáciai ügy, hanem állami túlélés.
Etiópia tengert akar, mert egy ekkora ország nem akar örökké mások kikötőire szorulni. Eritrea pedig azt akarja, hogy Etiópia ne nőjön vissza a tengerig, mert abból Aszmarában mindig háborús térképet olvasnak. Ebben a képletben Szudán nem háttérország, hanem átjáró: fegyver, arany, üzemanyag, milícia, menekült és külső pénz mozoghat rajta keresztül. Ahol pedig gyenge az állam, nyitott a határ, van elég régi sérelem és elég friss pénz, ott a háború ritkán marad ott, ahol elkezdődött. Átfolyik. Először útvonal lesz. Aztán front.
A világ aranypiaca
Az Egyesült Arab Emírségek nem egyszerűen azért van nyakig benne a szudáni polgárháborúban, mert az RSF egyik külső patrónusaként akar beleszólni a háború menetébe. Abu-Dzabi számára Szudán logisztikai és pénzügyi csomópont: arany, kikötők, Vörös-tenger, élelmiszer-biztonság, afrikai befolyás és a politikai iszlamizmus elleni emirátusi stratégia találkozási pontja. Ebben a rendszerben Dubaj kulcsszerepet játszik, mert a világ egyik legfontosabb aranypiaca, ahol az afrikai arany hatalmas mennyiségben fut át legális és illegális csatornákon, papírral vagy papír nélkül, tisztán, koszosan, majd később megtisztítva.
Szudán aranyának jelentős része már a háború előtt is az Emírségekben kötött ki, de a háború ezt a kapcsolatot még groteszkebbé tette: Port Sudan nyilvánosan azzal vádolja Abu-Dzabit, hogy fegyverrel, pénzzel és logisztikával támogatja az RSF-et, miközben a hadsereg által ellenőrzött területekről származó hivatalos aranyexport jelentős része továbbra is Dubaj felé megy.
Ez nem ellentmondás, ez maga a rendszer.
A háborúban a politikai ellenség közben pénzügyi infrastruktúra is lehet. Aki ellen beszélnek, azon keresztül számolnak el. Akit a másik oldal patrónusának neveznek, annak a piacára küldik az aranyat, mert máshol nincs elég gyors pénz, elég mély kereskedői hálózat és elég működő banki csatorna.
Az Emírségek tagadja, hogy támogatná az RSF-et, de a régióban, a nyugati diplomáciában és az ENSZ körül évek óta halmozódnak azok az állítások, amelyek szerint Abu-Dzabi az RSF legfontosabb külső támasza. A támogatás logikája világos: az RSF ellenpontja a hadseregnek, a hadsereg mögött újra megjelenő iszlamista hálózatoknak és azoknak a régi szudáni erőközpontoknak, amelyeket Abu-Dzabi ellenségesnek vagy kiszámíthatatlannak tart. Az RSF számára az Emírségek ezért nemcsak diplomáciai fedezet, hanem piac, bank, kapcsolat és külső láb.
A dárfúri és kordofáni arany nem egyszerű helyi bevétel: átmegy Csádon, Líbián, Dél-Szudánon, helyi fegyvereseken, repülőtereken és kereskedőkön, majd eljut oda, ahol a háborús arany már áruvá válik.
A papír később készül hozzá. A történet később tisztul. Az RSF gazdasági birodalma ezért családi és katonai szerkezet egyszerre. Hemedti és testvérei nemcsak parancsnokok, hanem üzletemberek is. A milícia nemcsak harci gépezet, hanem vagyonvédelmi és vagyontermelő rendszer: az aranyból fegyver lesz, a fegyverből terület, a területből újabb arany. Ez a kör tartja életben a háborút.
A királyság
Szaúd-Arábia óvatosabb szereplő Szudánban, de nem semleges. Rijád közvetítőként akar látszani: jeddai tárgyalások, humanitárius nyilatkozatok, Quad, diplomáciai presztízs. Mohamed bin Szalmán új Szaúd-Arábiája regionális rendcsinálóként próbálja eladni magát, nemcsak olajállamként, hanem modernizált hatalomként, közvetítőként, a térség új főnökeként.
Csakhogy Szudánban ennek a közvetítői szerepnek is van saját érdeke. Rijád nem akarja, hogy Abu-Dzabi a Vörös-tenger afrikai partján tartós pozíciót építsen, és nem akarja, hogy az Emírségek milíciákon, kikötői ambíciókon és aranyútvonalakon keresztül túl nagy befolyást szerezzen Szudánban és Afrika szarvánál. A két öbölbeli szövetséges egyre több helyen versenytárs: Jemenben, a Vörös-tengeren, Szudánban, és a regionális logisztikai útvonalak fölött.
Ezért Rijád papíron közvetít, a gyakorlatban viszont inkább a hadsereg felé hajlik. Nem feltétlenül azért, mert szereti Burhánt, hanem, mert a hadsereg még mindig állami forma. Szaúd-Arábia államokkal könnyebben dolgozik, mint milícia-vállalatokkal. Egy hadseregbe be lehet hívni a minisztert. Egy milícia repülőteret foglal. A Hadramaut körüli jemeni feszültség megmutatta, hogy a szaúdi–emirátusi törés nem elméleti vita: amikor az Emírségekhez kötődő dél-jemeni erők mozdultak, Rijád katonailag is jelezte, hogy saját határai és vörös vonalai közelében nem fogad el emirátusi játszmát.
Ez a figyelmeztetés Szudánban is visszhangzik, mert Port Sudan a Vörös-tenger túlpartján van, vagyis Rijád számára nem távoli város, hanem partszakasz a saját biztonsági térképén.
A szaúdi kérdés ezért nem pusztán az, hogyan lehet békét csinálni Szudánban, hanem az, hogyan lehet úgy békét csinálni, hogy közben Abu-Dzabi ne jöjjön ki belőle nagyobb vörös-tengeri hatalomként.
Amíg erre nincs válasz, a béke életképtelen marad.
Törökország és Katar
Törökország és Katar inkább a hadsereghez közelebb álló oldalon mozog, de nem ugyanabból az okból. Katar régi szudáni iszlamista és dárfúri kapcsolatokkal dolgozik: Doha korábban is próbált közvetítőként jelen lenni Szudánban, és az el-Basír-rendszerhez kötődő emberek egy része ma is ismerős politikai, pénzügyi és diplomáciai csatornákat talál ott. Törökországot más szerkezet érdekli: a Vörös-tenger, a régi Basir-korszakbeli kapcsolatok, a védelmi ipari lehetőségek és a regionális befolyás. Ankara számára Port Sudan nemcsak kikötő, hanem esély arra, hogy a török jelenlét ne szoruljon ki Afrika szarvának és a Vörös-tengernek ebből a részéből.
Irán megint más logikával lép be: Teheránt közvetlenül nem az aranypiac érdekli a legjobban, hanem a fegyverpiac, a drónpolitika és a vörös-tengeri-afrikai visszatérés lehetősége. A hadsereg iráni drónokkal javított katonai helyzetén, különösen Kartúm és a középső területek visszafoglalásánál, vagyis ez nem humanitárius együttműködés, hanem befolyásépítés ott, ahol egy állami hadsereg fegyvert keres, és nincs sok tiszta csatornája.
A fizetés közvetlenül vagy közvetve ugyanabból a háborús gazdaságból jön: aranyból, vámokból, csempészetből, külső hitelből, politikai tartozásból.
Oroszország sem idegenként érkezett ebbe a rendszerbe. A Basir-rendszer idején orosz kötődésű cégek már jelen voltak a szudáni aranyszektorban, és a Wagner-hálózathoz, illetve utódszerkezeteihez kötődő szereplők a hadsereghez kapcsolódó gazdasági körökkel is dolgoztak.
Moszkva számára Szudán egyszerre arany, Vörös-tenger, fegyverpiac és afrikai állás; nem barátság, hanem hozzáférés.
A szomszédos államok szerepe még durvább, mert ott nem mindig kormányok döntenek. Csád kulcsútvonal az RSF számára, a dárfúri arany és az utánpótlás jelentős része a csádi határ felé mozog. Líbia keleti része, Haftar hálózatai és a dél-líbiai csempészgazdaság üzemanyagot, átjárót és fegyveres kapcsolatot kínál. Dél-Szudánban az RSF-hez kötődő útvonalak gyenge állami jelenlétű határvidékeken futnak.
Itt nem kell teljes állami döntés ahhoz, hogy a háború működjön. Elég egy helyi parancsnok, egy reptér, egy üzletember, egy fegyveres konvoj, egy határszakasz, ahol a vám nem kérdez, csak számol.
Nincs kilátás
A diplomácia eddig úgy viselkedik, mintha Szudánban a fő feladat az volna, hogy valahogy elhallgattassák a fegyvereket.
Ez kevés.
A fegyver csak a háború látható része. A frontvonal, a drón, a tüzérség, az ellenőrzőpont, a lerombolt híd. Ezeket lehet térképen jelölni.
A mélyben azonban egy teljes háborús gazdaság működik, és ez tartja életben a fegyveres gépezetet. Bányák, csempészutak, aranykereskedők, határőrök, banki csatornák, dubaji piacok, kairói közvetítők, csádi és líbiai útvonalak, üzemanyag, vegyszer, drónalkatrész, lőszer. Amíg a hadsereg és az RSF ebből a rendszerből pénzt tud csinálni, a pénzből fegyvert, a fegyverből területet, a területből újabb aranyat, addig minden tűzszünet csak átmeneti adminisztratív papír marad.
Lehet három hónapos. Lehet kilencvennapos. Lehet humanitárius. Lehet civil átmenethez kötött. A kérdés mindig ugyanaz: melyik fél hiszi azt, hogy többet nyer a következő offenzívával, mint a tárgyalóasztalnál.
Most mindkettő ezt hiszi.
A hadsereg azért, mert visszafoglalta Kartúmot, tartja Port Sudant, kezében van a Nílus menti központi folyosó és a keleti államok nagy része, vagyis még mindig rá tud mutatni valamire, amit államnak nevezhet. Vannak külső támogatói is: Egyiptom, Szaúd-Arábia, Törökország, Katar, Irán – különböző mértékben és különböző okból. Ez azt az illúziót adja Burhánéknak, hogy a katonai győzelem még nem lehetetlen. Legalábbis annyira nem, hogy most kelljen elfogadniuk egy olyan tűzszünetet, amely Dárfúrt és az RSF nyugati erőterét érintetlenül hagyja.
Az RSF azért hiszi ugyanezt, mert Dárfúr nagy része továbbra is a kezén van, és Dárfúr nem puszta térképfolt. Bányák, útvonalak, határkapcsolatok, helyi fegyveres hálózatok és külső finanszírozási csatornák rendszere. A dárfúri és kordofáni arany elindulhat Csád, Líbia, Dél-Szudán vagy más közvetítőterek felé, majd eljuthat azokhoz a piacokhoz, ahol a háborús nyersanyagból tiszta áru lesz. Az RSF ezért nem egyszerűen katonai pozíciót tart, hanem gazdasági hátországot. Amíg ez működik, Hemedtiéknek is van okuk azt hinni, hogy nem kell meghajolniuk egy olyan rendezés előtt, amely lefegyverzést, visszavonulást és alárendelést jelentene.
A külső szereplők pedig azért nem nyomják elég keményen a feleket, mert egyikük sem akarja elsőként elengedni a saját emberét.
- Egyiptom nem akarja feladni a hadsereget, mert abban látja a szudáni állam maradékát és a déli határa biztonsági garanciáját.
- Az Emírségek nem akarja elengedni az RSF-et, mert az ellensúlya a hadseregnek, az iszlamista hálózatoknak és a régi kartúmi erőközpontoknak.
- Szaúd-Arábia közvetítene, de nem akarja, hogy Abu-Dzabi nagyobb vörös-tengeri hatalomként jöjjön ki a háborúból.
- Törökország, Katar, Irán és Oroszország is a saját útvonalát, fegyverpiacát, kikötői vagy politikai jelenlétét nézi.
A béke mindenki szájában ott van. A veszteség senkiében.
Ezért nem működik a béketerv, ha csupán katonai papírként kezeli a háborút. A szudáni konfliktust már nem lehet csak Szudánban megoldani, mert az arany útja régen kivitte az országból – Kairóba, Dubajba, Csádba, Líbiába, Dél-Szudánba. Olyan pénzügyi, kereskedelmi és csempészcsatornákba, amelyek nem ülnek ott a békekonferencia hivatalos napirendjén, de nélkülük a háború nem tudna ilyen sokáig élni.
A frontvonal Szudánban van. A kassza több országban.
Ezért kevés, ha valaki csak egy szudáni parancsnokot szankcionál. Attól a rendszer nem esik szét. Legfeljebb nevet vált, céget vált, útvonalat vált. Kevés, ha egyetlen céget vesznek célba. Az arany másik kereskedőhöz megy, másik repülőtérre, másik számlára, másik papírral. És kevés az is, ha a diplomácia csak humanitárius hozzáférésről beszél, de nem beszél a bányáról, a határról, a vámról, a dubaji piacról, a kairói aranykereskedelemről, a csádi és líbiai útvonalakról. Így egy olyan háborút akar megállítani, amelynek a motorját nem nyitotta fel.
Közben a civil ár nő.
Kartúm, egy főváros, gyakorlatilag lakhatatlanná vált. Körülbelül tizennégy millió ember menekült el az otthonából. Több mint húszmillió ember akut élelmiszer-bizonytalanságban él. Dárfúrban és más térségekben éhínség vagy éhínségközeli állapot van. El-Fasher ostroma és eleste megmutatta, mit jelent a térképen egy város neve, amikor a térképet fegyveresek olvassák. Éhezést. Földsáncot. Elvágott segélyutat. Kórházat, amely már nem menedék. Nőket, akiknek a teste hadüzenet lesz. Férfiakat, akik eltűnnek az ellenőrzőpont után.
Ez nem mellékhatás, ez a háborús gazdaság emberi formája.
Véres arany
A béke akkor kezdődne, ha a külső szereplők számára a háború fenntartása drágább lenne, mint a kompromisszum. Most nem ez a helyzet. A háború még mindig túl sok szereplőnek termel valamit.
Egyiptom rövid távon pénzt és befolyást nyer a szudáni aranyból, miközben biztonsági okból is a hadsereghez kötődik: Kairó számára Burhán hadserege a szudáni állam maradéka, a déli határ védőfala, és az egyiptomi stratégiai mélység utolsó kezelhető formája.
Az Egyesült Arab Emírségek közben olyan pénzügyi és logisztikai rendszert működtet, amely nélkül egyik oldal sem mozog könnyen. Dubaj aranypiaca, banki csatornái és kereskedői hálózatai nélkül a szudáni háborús gazdaság sokkal nehezebben jutna készpénzhez, importhoz, fegyverhez és politikai levegőhöz. Abu-Dzabi közben az RSF legfontosabb külső támaszának számít, mert Hemedti milíciája számára nemcsak fegyveres partner, hanem piac, háttérország és diplomáciai fedezet is.
Szaúd-Arábia közvetíteni akar, de nem akarja, hogy az Emírségek a háború végén nagyobb vörös-tengeri hatalomként álljon fel az asztaltól.
Törökország, Katar, Irán, Oroszország, Csád, Líbia, Dél-Szudán és Etiópia szintén nem elvont békeelveket lát Szudánban, hanem saját hasznot, saját félelmet, saját útvonalat, saját fegyverpiacot, saját kikötői vagy határbiztonsági számítást.
Ezért Szudán nem egyszerűen összeomlott állam, hanem piacra vitt államösszeomlás.
A háborúban mindenből eszköz lesz. Az aranyból fegyver. A menekültből politikai nyomás. A kikötőből alkupozíció. Az éhínségből diplomáciai sürgősség. A milíciából tárgyalófél. A csempészútból külpolitikai csatorna. A bánya nemcsak bánya, hanem hadikassza. A határ nemcsak határ, hanem vámmentes háborús folyosó. A humanitárius válság nemcsak emberi katasztrófa, hanem tárgyalási eszköz is.
A hivatalos nyelv ezt nem szereti kimondani. Inkább stabilizációról beszél. Humanitárius hozzáférésről. Átmenetről. Civil kormányról. Regionális koordinációról. Ezek tiszta szavak. Papíron jól mutatnak. Csak közben a földön ugyanazok az útvonalak viszik ki az aranyat, és ugyanazok az útvonalak hozzák vissza a fegyvert, az üzemanyagot, a vegyszert, a drónt, a lőszert.
Szudán békéje ezért nem ott kezdődik majd, hogy ki ül a civil átmenet székében. Az is fontos, de csak akkor jelent valamit, ha közben hozzányúlnak ahhoz a gazdasági géphez, amely életben tartja a háborút. Amíg az arany ugyanazokon az útvonalakon hagyja el az országot, amíg a külső piacok felveszik, amíg a banki és csempészcsatornák működnek, amíg a fegyver és az üzemanyag visszafelé megérkezik, addig minden tűzszünet csak adminisztratív szünet két offenzíva között. Lehet rajta pecsét. Lehet mögötte konferencia. Lehet hozzá közlemény, zászló, csoportkép és humanitárius nyelv.
A háború ettől még nem áll meg, csak átöltözik.
Szudánban most nem az a kérdés, ki írja alá a következő béketervet. Hanem az, ki tudja elvágni azt az utat, amelyen az arany kifelé megy, és a fegyver visszajön. Amíg ez az út nyitva van, a papír csak papír.
Az arany vándorol tovább.
The post Jászberényi Sándor: A véres arany vándorlása first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
