Amerika elviszi a demokráciát a Közel-Keletre.

Megint.

Repülnek a rakéták oda-vissza, lángol az egész térség. Elkezdődött egy újabb öböl-háború. Az Iránt célzó hadművelet neve „Epic Fury” magyarul: eposzi düh.

Eposzinak eposzi, ami történik, dühnek viszont legfeljebb annyiban nevezhető, hogy semmiféle józan megfontolás nem látszik mögötte. Az Egyesült Államoknak nincs igazán terve Iránnal. Dan Caine tábornok, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke szerint az amerikai hadsereg célja az, hogy Irán se most, se a jövőben ne tudja külföldön érvényesíteni politikai, gazdasági és katonai befolyását.

Ez nagyon messze van attól az elképzeléstől, hogy Hamenei és az iráni vezetés kiiktatásával majd rend lesz a Közel-Keleten. Egy kilencvenmilliós országban, ha lefejezik a teljes kabinetet és a kormányzati infrastruktúrát, abból nem rend lesz, hanem káosz.

Ezt nyugodtan kijelenthetjük, mert az elmúlt fél évszázadból bőven vannak konkrét példáink arra, hogyan alakult azoknak az országoknak a sorsa, ahová az Egyesült Államok elvitte a demokráciát.

Irakban a Szaddám-rezsim bukása után az állam etnikai törésvonalak mentén anarchiába süllyedt. Az Iszlám Állam is ott jött létre. Afganisztánban sikerült ugyan felszámolni az al-Kaida hálózatát, és dollármilliárdokat beleönteni a tálibok elleni háborúba, de egy héttel az amerikai kivonulás után megint a tálibok vezették az országot.

Líbiában Kadhafi kivégzéséből sem demokrácia lett, hanem befagyott polgárháború. Az ország gyakorlatilag ma is két részben létezik, két központtal, Tripolival és Bengázival.

Irán megtámadása mögött ugyanaz a retorika sejlik fel, mint korábban Irak és Líbia esetében: Szaddám Husszeinnek tömegpusztító fegyverei vannak, Kadhafi gyilkolja a tüntetőket. Iránnál az indok az lett, hogy Washington meg akar állítani egy „küszöbön álló nukleáris fenyegetést”.

A gond csak az, hogy Donald Trump tavaly nyáron már megbombáztatta Irán nukleáris létesítményeit. Akkor úgy számolt be a műveletről, hogy „a csapások látványos katonai sikert hoztak”, és Irán kulcsfontosságú nukleáris dúsító létesítményeit „teljesen és maradéktalanul megsemmisítették”.

A tavalyi támadás és a mostani légiháború túl közel van egymáshoz ahhoz, hogy ez önmagában elfogadható magyarázat legyen. Ezért rövid távon gyorsan visszakerült a megszokott narratíva: emberi jogi aggodalom, demokráciaféltés, a zsarnokság alól felszabadított Irán képe. Mintha most éppen segítő kezet nyújtanának az iráni tüntetőknek. Az pedig igaz, hogy a Hamenei-rendszer éles lőszerrel oszlatta a békés demonstrációkat.

Mielőtt azonban feltennénk a kérdést, hogy bármelyik amerikai adminisztrációt valóban érdekelte-e valaha, mi történik külföldi diktatúrákban, amíg azok nem sértették közvetlenül az érdekeit, előbb Izraelről kell beszélnünk.

Az elmúlt negyven év amerikai közel-keleti politikája értelmezhetetlen Izrael nélkül.

Izrael ugyan az iraki háború és a líbiai beavatkozás egyik legelszántabb szorgalmazója volt, és Irán megtámadásának is szellemi atyja.

Benjamin Netanjahu negyven éven át szinte minden évben figyelmeztetett arra, hogy Irán most már tényleg mindjárt nukleáris fegyverhez jut, ezért meg kellene támadni. Az iráni rezsimet közben következetesen vérivó gyilkosként festette le. A most zajló akciót is úgy próbálják eladni a közvéleménynek, mint az Egyesült Államok és Izrael elkötelezettségét a demokrácia és az emberi jogok iránt. Mintha az iráni tüntetőknek nyújtanának segítő kezet. A valóságban azonban sem az Egyesült Államokat, sem Izraelt nem érdekelte soha önmagában a demokrácia. A hidegháború és az azt követő évtizedek egyik legkényelmetlenebb igazsága éppen az, hogy Washington és Jeruzsálem újra meg újra ugyanazt a logikát követte. Nem azt nézték, ki mennyire véres kezű, hanem azt, hogy hasznos-e.

A jó zsarnokok

Az Egyesült Államok 1953-ban a CIA és a brit hírszerzés segítségével megbuktatta Moszaddeket Iránban, majd visszasegítette a hatalomba Mohammad Reza Pahlavi sahot, aki negyedszázadon át a Nyugat egyik legfontosabb embere lett a térségben. Guatemala egy évvel később ugyanezt a mintát kapta: a PBSUCCESS hadművelet nemcsak puccsot szervezett, hanem pszichológiai hadviseléssel, fenyegetéssel és közvetett katonai nyomással emelte helyzetbe Carlos Castillo Armast. Kongóban, majd Zairében Mobutu lett a recept: korrupt, brutális, de megbízható antikommunista. Chilében pedig Pinochet rendszere kapott amerikai politikai és hírszerzési hátteret egy olyan puccs után, amelynek következményeit Latin-Amerika máig nyögi.

Izrael ebben a rendszerben sokszor nem egyszerű szövetségesként működött, hanem afféle fegyveres alvállalkozóként. Amikor Washingtonnak túl kényelmetlenné vált nyíltan kiszolgálni egy rezsimet, Izrael készségesen belépett a résbe. A Pinochet-rezsim számára az amerikai embargó után Izrael vált fontos fegyverszállítóvá; ezt CIA-iratok is rögzítik. Guatemalában 1977 után Izrael lett a hadsereg fő fegyverforrása, és az ellenfelkelés egyik legfontosabb külső tanácsadója. El Salvadorban és Somoza Nicaraguájában ugyanaz a logika érvényesült: fegyver, kiképzés és technikai támogatás oda, ahol a rezsim már a saját népe ellen vívott háborút.

A legcinikusabb fejezetek közé tartozott az apartheid Dél-Afrika és az argentin katonai junta ügye. Az ENSZ Közgyűlése külön elítélte Izrael katonai és nukleáris együttműködését a dél-afrikai rezsimmel. Ez tehát nem valami politikai legenda, hanem nemzetközi fórumokon is rögzített vád volt. Az argentin juntával kapcsolatban brit levéltári anyagok és későbbi sajtófeltárások szóltak arról, hogy Izrael még a Falkland-háború idején is fegyvereket adott Buenos Airesnek. A sah Iránjával pedig 1979 előtt kifejezetten mély izraeli biztonsági és hírszerzési kapcsolat állt fenn.

A tanulság nem bonyolult. A Nyugat erkölcsi nyelve mindig hangos volt, csak éppen nem mindig számított. Amikor stratégiai érdek volt a tét, a diktátor hirtelen stabilizáló partnerré vált, a titkosrendőrség biztonsági apparátussá, a fegyverszállítás pedig geopolitikai realizmussá. Az árat pedig rendszerint nem Washingtonban és nem Jeruzsálemben fizették meg, hanem Teheránban, Santiagóban, Guatemala vidékein, Kinshasában és San Salvadorban.

Történelmi kontextusban ezért felettébb valószínűtlen, hogy Iránt erkölcsi aggodalomból támadták volna meg. És, ha 2025 nyarán már állítólag megsemmisítették nukleáris programját, akkor a közvetlen nukleáris fenyegetésre hivatkozó érv is erősen sántít.

A rendszerváltás sem tűnik prioritásnak, ahogy az iráni nyersanyagok közvetlen megszerzése sem. E sorok írásakor a nyilvánosságban nincs nyoma annak, hogy az amerikai–izraeli kormányzatnak volna saját iráni jelöltje az állam élére, és katonai megszállásra utaló előkészületeknek sincs nyoma. Márpedig enélkül egy ekkora ország kézi vezérlése aligha kivitelezhető.

A jelenlegi támadás célja nem a rend, hanem a káosz.

Az iráni vezetés lefejezése és a logisztika visszalövése a középkorba nem a stabilitást szolgálja, hanem azt, hogy Irán ne tudjon érdemben fellépni többé az izraeli külpolitika ellen.

Az ellenállás tengelye

Irán hozta létre az úgynevezett ellenállás tengelyét.

Ennek öt fő hadszíntere volt.

• Libanonban a Hezbollah lett a koronaékszer, Irán legerősebb és legsikeresebb nem állami szövetségese.
• A palesztin fronton Teherán a Hamászt és az Iszlám Dzsihádot támogatta.
• Irakban több síita fegyveres szervezetet, illetve a későbbi Népi Mozgósítási Erők különböző frakcióit pénzelte, fegyverezte és képezte.
• Szíriában Aszad rendszere, valamint az oda telepített iráni és iráni irányítás alatt álló milíciák alkották a szárazföldi folyosó gerincét.
• Jemenben pedig a húszik jelentették azt a déli nyomáspontot, amellyel Irán Izraelt, Szaúd-Arábiát és a tengeri kereskedelmet is fenyegetni tudta.

Vagyis nem egyetlen proxyhadseregről beszélünk, hanem legalább öt, nagy fronton működő, több tucatnyi szervezetből álló hálózatról.

Irán ettől lett az ellenállás központja: nem azért, mert minden arab utcában szerették, hanem, mert egyedül ő tudott tartósan pénzt, fegyvert, kiképzést, technológiát és politikai ernyőt adni azoknak, akik Izraellel és az amerikai jelenléttel szemben harcoltak. Qassem Soleimani idején ez a rendszer már-már birodalmi formát öltött. Teherán nemcsak támogatott, hanem összekötött, koordinált és közös stratégiába rendezett egymástól nagyon különböző szereplőket. A hálózat ereje éppen abban állt, hogy helyi szereplőkből állt, de iráni logisztikára és pénzre támaszkodott.

És igen, ebben a folyamatban Irán részben félretette a síita exkluzivitást. A Hezbollah, az iraki és sok szíriai partner síita volt, de a palesztin ügy miatt Teherán szunnita szervezetekkel is stratégiai szövetséget kötött, mindenekelőtt a Hamásszal. Ez nem teológiai nyitás volt, hanem geopolitikai döntés: a palesztin ügy és az izraeli terjeszkedéssel szembeni fellépés fontosabb lett, mint a felekezeti tisztaság. A síita köztársaság így tanulta meg, hogy a térségben nemcsak a síita identitásból, hanem a „rezisztencia” nyelvéből is lehet hatalmat építeni.

Izrael minden fronton összecsapott az iráni proxykkal, és mivel Irán a palesztinok fő finanszírozója volt, a kezdetektől szálka volt Izrael szemében. Az ellenállás tengelyének felszámolása azonban nem önvédelem, bármennyire is így próbálja eladni a világ felé a Netanjahu-kabinet.

Miközben a Netanjahu-kormány mindent elkövetett azért, hogy a kétállami megoldás ellehetetlenüljön Jeruzsálem etnikai homogenizálásával, Ciszjordánia látványos etnikai tisztogatásával és a Gázai övezet gettóvá alakításával, a retorika középpontjába egy korábban szalonképtelennek számító politikai vízió is visszatért: „Nagy-Izrael”.

A Nílustól az Eufráteszig

2023 márciusában Bezalel Smotrich, Izrael pénzügyminisztere Párizsban jelképes térkép előtt tartott beszédet. A térkép Ciszjordániát, Kelet-Jeruzsálemet, Gázát és Jordániát is a kibővített Izrael részeként ábrázolta. Az eset jó nagy botrányt okozott: egyszer és mindenkorra a politikai valóságba emelte a korábban az összeesküvések közé sorolt régi izraeli ideológiai hagyományt.

Ennek a hagyománynak a gyökere a revizionista cionizmusban van. Ze’ev Jabotinsky, a későbbi Likud politikai ősatyja egy olyan zsidó államot képzelt el, amely a Jordán mindkét partjára kiterjed. Ez még nem a mai izraeli állam hivatalos programja volt, de abból a képzeleti földrajzból nőtt ki később a „teljes Izrael földje” retorika. A fordulópont 1967 volt: Izrael elfoglalta Ciszjordániát, Kelet-Jeruzsálemet, Gázát és a Golánt. Ettől kezdve a mítoszhoz valódi, katonailag birtokolt tér társult. A Nagy-Izrael többé nem puszta bibliai nyelv volt, hanem adminisztrálható terület.

A hivatalos állami nyelv persze ritkán mondja ki nyersen, hogy „Greater Israel”. Inkább eufemizmusokkal dolgozik. Már Menachem Begin 1977-es kormányprogramja is „örök, történelmi jogról” beszélt Izrael földjére. A 2022 végén felállt netanjahui koalíció ennél is tovább ment: a Reuters szerint a kormány irányelvei kimondják, hogy a zsidó népnek „kizárólagos és megkérdőjelezhetetlen joga” van ezekhez a földekhez, és a kabinet fejleszteni fogja a telepes jelenlétet. Ez a nyelv már önmagában jelzi, hogy Ciszjordániát nem ideiglenesen megszállt területként, hanem történelmi jogosultság tárgyaként kezelik.

A projekt közepe ezért világosan Ciszjordánia. Netanjahu 2019-ben bejelentette, hogy választási győzelme esetén izraeli „szuverenitást” alkalmazna a Jordán-völgyre, amelyet Izrael keleti határának nevezett. 2024 januárjában már arról beszélt, hogy Izraelnek a Jordántól nyugatra fekvő teljes terület fölött fenn kell tartania a biztonsági ellenőrzést. 2025-ben Smotrich újabb telepes terveket úgy adott el, hogy azok „eltemetik” a palesztin állam eszméjét. A retorika menete világos: előbb „Júdea és Szamária”, aztán „telepfejlesztés”, aztán „szuverenitás”, végül, de facto annexió.

Gáza sokáig külön eset volt. A hivatalos izraeli beszéd nem annektálásról, hanem terrorellenes hadműveletről és biztonsági kontrollról szólt. De itt is keményedett a nyelv. 2024-ben szélsőjobbos miniszterek vettek részt olyan konferencián, amely a gázai zsidó telepek visszaállítását sürgette, 2025 augusztusában pedig Netanjahu már arról beszélt, hogy Izrael az egész övezet fölött katonai ellenőrzést akar. Ez még nem ugyanaz, mint a formális bekebelezés, de ugyanannak a logikának a része: ha a terület fölött tartósan kizárólag Izrael gyakorol döntő erőt, a palesztin szuverenitás fogalma kiürül.

Szíriában két szint látszik. Az egyik a már annektált Golán-fennsík, amelyet Izrael sajátjának tekint. A másik a háborús helyzetben fokozatosan kijjebb tolt biztonsági övezet. A Reuters 2024 decemberében arról írt, hogy Netanjahu a Hermon-hegy szíriai oldalán kijelentette: Izrael ott marad,

amíg más megoldás nem születik.

Ez még nem nyílt annexió, de világosan mutatja az átmenetet a határbiztonság nyelvétől a nyitott végű területi jelenlétig. A szélsőjobbos Nagy-Izrael-képzeletben ehhez további szíriai területek is társulnak, a hivatalos kabinet azonban ezt egyelőre inkább stratégiai mélységként, nem jogi bekebelezésként fogalmazza meg.

Libanon esetében még nagyobb a különbség az ideológiai és a hivatalos nyelv között. A kabinet nyíltan nem mondja, hogy Dél-Libanont Izraelhez kellene csatolni. A hivatalos szó itt a „biztonság”: a Hezbollah kiszorítása, a Litani-folyótól délre eső térség kiürítése, az izraeli csapatok bennmaradása a határ mentén. A Reuters idén arról is beszámolt, hogy Izrael dél-libanoni lakosokat északra, a Litani mögé utasított. Ez még nem annexiós formula, de ugyanaz a minta: az ideiglenes katonai szükséghelyzetből tartós ellenőrzési igény lesz. A Nagy-Izrael tágabb víziója már felbukkan a szélsőjobbos térképeken, de az államnyelv egyelőre pufferzónát mond.

Netanjahu egy interjúban úgy fogalmazott, hogy

történelmi és spirituális küldetésen

van, és „nagyon” kötődik a Nagy-Izrael víziójához. Ez azért fontos, mert itt a kódolt nyelv már majdnem teljesen lehullott. A kronológia nagyjából így néz ki: előbb bibliai jog, aztán történelmi jog, aztán telepek, aztán szuverenitás, aztán biztonsági kontroll, végül maga a térkép. A Smotrich-fotó és Netanjahu 2025-ös mondata együtt azt mutatja, hogy a régi szélsőjobbos peremretorika ma már a kormányzati közép közelében beszél. A Közel-Kelet arcának átformálása pedig már 2023-ban is része volt ennek a retorikának. Előbb diplomatikusan, aztán egyre nyíltabban és harciasabban.

És nemcsak tervekről van szó. Libanonban Izrael már bent is van: a Reuters szerint a 2024-es háború után öt magaslati állásban bent tartotta a csapatait Dél-Libanonban, a mostani háborúban pedig további erőket küldött át a határon, és „előretolt védelmi állásokat” épített ki délen. Szíriában ugyanez a logika látszik. Netanjahu 2025 februárjában már nyíltan azt követelte, hogy a Damaszkusztól délre fekvő övezetet – vagyis Kuneitrát, Daráát és a drúz többségű Szuveidát is – teljesen demilitarizálják, és kijelentette, hogy Izrael nem fogja eltűrni a déli drúzok fenyegetését. Azóta Izrael Aszad bukása után mélyebbre is nyomult a határon túl, új szíriai állásokat foglalt el, nem hajlandó feladni ezeket a posztokat, és még egy „humanitárius folyosót” is kért Szuveida felé – amit Damaszkusz szuverenitássértésként utasított el. Magyarán: Izrael már nemcsak a saját határának védelméről beszél, hanem terepen is formálja azt a dél-szíriai biztonsági és befolyási övezetet, amelyben a drúz térségek kulcsszerepet kapnak.

A Közel-Kelet „arcát” eddig a Sykes–Picot-egyezmény határozta meg. 1916-ban a britek és a franciák felosztották egymás között az Oszmán Birodalom közel-keleti arab tartományait brit és francia befolyási övezetekre. A megállapodás persze nem a mai államokra készült, hanem az oszmán arab tartományokra, de a mai térképen leginkább ezek területét érintette: Szíriát, Irakot, Libanont, Palesztinát, vagyis e térségek későbbi utódtereit, köztük Izraelt, a palesztin területeket és Jordániát.

Az izraeli kormányzat új külpolitikája – mindenekelőtt a Nagy-Izrael elképzelése – kísértetiesen egybevág ennek a rendnek az újraértelmezésével. Nem véletlen, hogy közel-keleti diplomaták és politikai elemzők szerint a térség újrafelosztása már elkezdődött, és a mostani háború Iránnal azt szolgálja, hogy Izrael katonailag is középhatalommá emelkedjen a térségben, megszerezve a teljes Ciszjordániát, de akár Jordániát, Dél-Libanont és egyes szíriai területeket is.

Ez az új külpolitika pedig – mivel mind a Biden-, mind a Trump-kormányzat szabad kezet adott Izraelnek a Közel-Keleten – már működésbe is lépett.

2023. október 7-én kezdődött, amikor a Hamász áttörte a gázai határt, mintegy 1200 embert megölt Izraelben, és körülbelül 250 túszt hurcolt el. Izrael erre totális ostrommal, légicsapásokkal, majd október 27-én szárazföldi offenzívával válaszolt Gázában. Másnap, október 8-án a Hezbollah is belépett a háborúba az északi frontról, „Gáza támogatására” hivatkozva, és ezzel megnyílt a második front.

2024-ben az izraeli stratégia fokozatosan tovább növelte a nyomást. Januárban és nyáron célzott likvidálások érték a Hezbollah parancsnokait. Szeptember 17-én felrobbantak a Hezbollah által használt pagerek. Szeptember 23-án Izrael tömegesen kezdte bombázni Libanont, majd szeptember 27-én és 28-án megölte Hasszán Naszrallahot, október elején pedig a kijelölt utódját, Hásim Szafíeddínt is. Vagyis gyakorlatilag lefejezte a szervezet felső vezetését.

A következő fordulat 2024. november 27-én jött. Azon a napon, amikor életbe lépett az izraeli–Hezbollah-tűzszünet, a HTS vezette szíriai lázadókoalíció offenzívát indított. A villámhadjáratot az tette lehetővé, hogy Aszad hadserege szétrohadt, miközben Irán és a Hezbollah az Izraellel vívott háborúban meggyengült, Oroszország pedig le volt kötve. A lázadók két nap alatt bevették Aleppót, majd december 8-án elérték Damaszkuszt, Aszad pedig Oroszországba menekült.

Időrendben így nézett ki az ellenállási tengely szétszedése:

• előbb Gáza,
• aztán a Hezbollah feje,
• végül Szíria gerince tört el.

Miután Izrael a helyi proxykat likvidálta –közben a gázai háború miatt Netanjahu ellen háborús bűncselekmények címén körözést adott ki a Nemzetközi Büntetőbíróság, és nemzetközi szervezetek népirtást emlegettek –, elérkezett az idő, hogy Irakban és Líbiában már bevált recept szerint felszámolják Irán középhatalmi pozícióját is. Itt tartunk most.

Irán, mint regionális hatalom az utolsó és egyetlen akadálya annak, hogy Netanjahu valóra váltsa ezt az álmot: kiterjessze Izrael határait, és létrehozzon egy új nemzetközi szövetséget, az úgynevezett államok hatszögét, amelynek India a keleti szárnya, Szomáliföld pedig a déli csúcsa.

Ez a szövetség támasztaná alá Izrael pozícióját, mint regionális katonai hegemónét, légibázisokkal szerte a térségben. A nagy arab államok, amelyek palesztin állam nélkül soha nem fognak Izrael mellé állni, kénytelenek lennének elfogadni egy új valóságot: területük és szuverenitásuk csorbulását, ahogy ez ma Szíriában, holnap pedig Libanonban történik.

Ha India támogatása megszilárdul, Izrael kevésbé függ majd Washington köldökzsinórjától: a finanszírozástól, a fegyverektől és a politikai támogatástól. Már csak azért is, mert ennek a kapcsolatnak a jövője sem garantált, ha az amerikai közvélemény-kutatásokból indulunk ki.

Izrael tudja, hogy a gázai népirtás lerombolta a róla kialakított nemes nyugati projekt képét. Az Irán elleni háború ennek a biztosítási kötvénye.

Összeomlik-e Irán

Az iráni rezsim jelenleg a túléléséért küzd.

Huszonnégy órán belül lezárta a Hormuzi-szorost, csapást mért Dubajra, leállította Szaúd-Arábia legnagyobb olajfinomítóját, valamint Doha cseppfolyósított földgáz-termelését és exportját. A Perzsa-öböl bejáratánál hajók égnek. A legtöbb légijáratot felfüggesztették. Az olaj- és gázárak az egekbe szöktek.

Iráni drónok Abu-Dzabiban egy francia katonai bázist és a brit Királyi Légierő ciprusi, akrotíri támaszpontját is célba vették. Irán célja az, hogy Trump támadását nemzetköziesítse, és a világgazdaság számára a lehető legdrágábbá tegye.

Hogy az öböl-államok meddig bírják az iráni támadásokat kétséges. Ami biztosnak látszik, hogy Irán az egész Öböl-menti Együttműködési Tanácsot fokozatosan egyre jobban tolja bele az eszkalációba

Két fő forgatókönyv lehetséges:

• vagy az amerikai–izraeli bombázóhadjárat teljesen szétveri a parancsnoki és irányítási rendszert, és a rezsim összeomlik,
• vagy a rezsim megőrzi az ellenőrzést, és sikerül tűzszünet felé kormányoznia a háborút. Hamenei ramadán alatti meggyilkolása, majd utódjának likvidálása nem biztos, hogy a várt hatást fogja elérni és összerántja a politikailag széttagolt iráni társadalmat.

Az Iszlám siíta irányzata ugyanis hagyományosan a mártírkultusz köré szerveződik. A síita hagyomány legmélyén az a tapasztalat fekszik, hogy az igaz ember rendszerint nem győz, hanem elvérzik. A hatalom az övéit küldi rá, a közösség cserben hagyja, a teste elbukik, de az ügye attól csak nemesebbé válik.

A perzsa kultúrában ezért a gyász nem lezárás, hanem mozgósítás. A siratás nem puszta emlékezés, hanem erőgyűjtés. Ali és főleg Huszein alakja körül egy egész civilizációs nyelv épült fel, amelyben az áldozat erkölcsi fölénnyé, a vér pedig történelmi jogosultsággá változik. Ez a logika magyarázza, hogy Irán politikai képzeletében egy vezető halála nem feltétlenül a történet vége, hanem könnyen lehet új kezdet is: a mártír vére ott nem eloltja a tüzet, hanem olajat önt rá.

Ha Irán elég sokáig képes folytatni a háborút, az Trumpot a saját MAGA-táborán belül is gyengíteni fogja. Nehezen fogja tudni elmagyarázni ugyanis, hogy miért kezdett háborúba a Közel-Keleten, és az Egyesült Államok miért is finanszírozza Izrael külpolitikáját.

Ha azonban az iráni rezsim megtörik, és az országon eluralkodik a káosz, az egész Öböl-térséget magával ránthatja – katasztrofális következményekkel.

A hatalmi egyensúly felborulása közvetlenül szembeállítja majd Törökországot és Izraelt. Ennek már most is látszanak az előjelei az izraeli közbeszédben: Naftali Bennett volt izraeli miniszterelnök egy jeruzsálemi konferencián idén februárban már úgy fogalmazott, hogy „Törökország az új Irán”, kijelölve a konfliktus új főszereplőjét.

Törökország marad ugyanis az utolsó kihívója a térségben. A konfrontáció biztosan tűnik.

Egy iráni polgárháború önmagában is milliókat indíthat el Európa felé. Már eddig is rengeteg pénzünkbe került, hogy Ankara ne használja a migrációt nyomásgyakorlásra. Ha azonban a középhatalmi státusza kerül veszélybe, olyan migrációs válságot idézhet elő Európában, amihez képest a 2015-ös válság teadélutánnak tűnik.

The post Jászberényi Sándor: Hasít a demokráciaexport first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu