Kádár saját magát sodorta megalázó helyzetbe

Kádár János úgy tervezte, mentális és fizikális állapotától függetlenül 1990-ig marad a hatalomban, ám némi rábeszélés hatására 1988 májusában mégis lemondott. Grósz Károlyban találta meg az utódját, utolsó egyszemélyi döntésével az MSZMP főtitkárává választatta, ő maga pedig elvállalta a külön erre a célra létrehozott, gyakorlati hatalommal nem járó pártelnöki tisztséget.

Azon a bizonyos májusi pártértekezleten mégis mélységesen csalódott, Grósz ugyanis Kádár akarata ellenére gyakorlatilag lecserélte a párt vezető testületeinek tagságát, úgy is fogalmazhatunk: megdöntötte a kádárizmust. Az „Öreg” ezt árulásként értékelte, távoztában motyogva kívánt sok sikert Grósz elvtárs további munkájához, mai szóval kabinetfőnökének pedig ezt mondta: „a Brutusok megjelentek”. Tehetetlen volt, magára hagyatott és egyre betegebb. A munkát azonban nem hagyta abba, képviselőként bejárt a Parlament üléseire, megtartotta irodáját a pártházban, és sérelmei ellenére heti szinten egyeztetett az új főtitkárral: valószínűleg hihetetlen fegyelmezettsége okán úgy volt vele, hogy Grósz a pártfőtitkár, ő meg a pártelnök, tehát muszáj együtt dolgozniuk. Sőt, egyfajta mentoraként viselkedett.

Erről szólt előző része sorozatunknak, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. A folytatásban, továbbra is Dr. Medgyesi Konstantin történésszel, a szegedi Móra Ferenc Múzeum főmuzeológusával beszélgetve

Kádár János pártelnöki tevékenységéről és egészségének rohamos romlásáról, és a tragikus utolsó beszédhez vezető útról lesz szó.

Horváth Júlia / 24.hu Dr. Medgyesi Konstantin

Grósznak nem köszönte meg

Az említett fegyelmezettségnek tudható be, miszerint Kádár bármit is gondolt, érzéseinek nem adott hangot, tudomásul vette az új politikai helyzetet, és megpróbált valami „értelmet adni” pártelnöki pozíciójának. Rendszeresen bejárt a párt Jászai Mari téri központjába, próbálta hasznosan tölteni az idejét, kisebb, random ügyeket vitt. A példa kedvéért, mint pártelnököt egy gazdasági jellegű kezdeményezés felkarolására kérték, ő pedig továbbította a témát Németh Miklósnak, a Központi Bizottság (KB) gazdaságpolitikai titkárának, megvan az erről szóló levelezés.

Kádár elnökölte a KB üléseit, pontosabban levezető elnökként működött közre, ami nem direkt politikai irányítást jelentett, hanem koordinált, megadta a szót ennek, majd annak az elvtársnak. Utoljára az 1988 novemberi ülésen elnökölt, utána e feladatkört már nem látta el.

Ekkor még képes volt a politikai folyamatokat valamelyest átlátni, politikusként viselkedni, és bár voltak rosszabb periódusai, novemberig azt mondhatjuk, még látott a pályán. Igaz, már csak úgy mint egy kiöregedett edző

– mondja a 24.hu-nak Medgyesi Konstantin.

A pártelnökséget illetően év végéig volt proaktív. Kádár mindig is komoly feladatként szabta meg titkárságának az újévi köszöntések kezelését, ’88 végén még maga tartotta számon, kitől kapott üdvözletet és kinek, hogyan kell válaszolni. Volt, akit felhívott, másnak levelet küldött vagy csak egy képeslapot, minden tudatosan és nagy gonddal volt kiszámolva, így aztán igen erős jelzésértékkel bírt, hogy Grósz Károlyt kihagyta a köszönetnyilvánításból, a főtitkárnak semmiféle választ, reakciót nem küldött.

Ettől függetlenül folyamatosak maradtak köztük a már említett megbeszélések, egy 1988 augusztusában történt eset nagyon jól megvilágítja Kádár egyfajta mentori szándékát az új főtitkár mellett, és hogy továbbra is felelősséget érzett az ország irányításában. Augusztus 28-án Grósz Károly és Nicolae Ceausescu Aradon találkozott, a román diktátor gyakorlatilag felmosta a padlót a magyar pártvezetővel. Hazatérve Grósz már Szegeden, egy interjúban próbált szépíteni, ám ez is kommunikációs tragédiával ért fel.

Kádár saját magát sodorta megalázó helyzetbe 2 — Bernard Bisson / Sygma / Getty Images A Varsói Szerződés hét államfőjének találkozója 1988-ban, jobb szélen Grósz, jobbról a harmadik Ceausescu.

Kádár figyelte az eseményeket, értelmezte, majd négyszemközti találkozójukon kritikával illette „mentoráltját”, együtt próbálták levonni a tanulságokat – bármi is történt, megadta a tiszteletet a főtitkárnak, annak az embernek, aki „megdöntötte a kádárizmust”, és akinek majd néhány hónap múlva demonstratív módon nem viszonozta újévi jókívánságait. Ez a furcsa viszony Kádár élete végéig kísérte kapcsolatukat.

Elzárták a nyilvánosságtól

Kádár János tehát 1988 novemberéig méltósággal betöltötte a pártelnöki „díszfunkciót”, majd a hónap végén testi és pszichés állapotában nagyon durva változás történt. Mint láttuk, továbbra is voltak jobb pillanatai, ám szereplése egyre többször vált „vállalhatatlanná”. Ne (csak) beszédekre, politikai felszólalásokra vagy tárgyalásokra gondoljunk, hanem az egyszerű mindennapokra, amikor elvtársakkal találkozott a pártszékházban, esetleg vendégeket fogadott otthonában.

A korából adódó szellemi hanyatlás okán nem mindig tudta véleményét megformálni, és ne szépítsük a dolgot: a környezetének feltűnt, hogy egyre többször hülyeségeket beszél – ennek lett szimbóluma az 1989. április 12-ei utolsó beszéd.

A pártvezetés számára egyszerűen kellemetlenné vált, ezért Grósz, mint főtitkár, gyakorlatilag elzárta őt nemcsak a társadalom, de a párt nyilvánossága elől is. ’88 november végétől Kádárral már csak Grósz Károly engedélyével lehetett külön találkozni

– hangsúlyozza a történész. Hozzáteszi: ilyen engedélyt persze csak elvétve adott, de nem zárta el hermetikusan, nem korlátozta a mozgását, ha Kádár megjelent valahol, bárki szóba állhatott vele.

Sokan „barátságtalan” lépésként, a kommunikációs csatornák lezárásaként és Kádár elszigeteléseként értelmezik ezt, ám Medgyesi Konstantin szerint nem volt ilyen közvetlen szándék, sőt, inkább Kádárt óvta attól, hogy méltatlan helyzetbe kerüljön. Tiszta időszakaiban természetesen Kádár is világosan látta a helyzetet, emberileg nagyon nehéz lehetett ezzel szembenéznie.

Ilyenkor érzékelte az általa épített rendszer ingását, miközben egyre inkább tehernek érezte magát, és nehezen viselte, hogy immár nem egy tekintélyes pártvezető. Rétsági György belgyógyászprofesszor, Kádár kezelőorvosa úgy értékelte, állapotromlásában komoly szerepet játszott az elhagyatottság, a feleslegesség érzése.

Grósz Károly, valamint a párt és az ország mentora akart lenni, de egy idő után fel kellett ismernie, hogy sem Grósznak, sem a pártnak és az országnak nincs rá szüksége.

Durván két hónappal a híres utolsó beszéd előtt Kádár János ellátogatott a pártházba, ahol többekkel folytatott teljesen tiszta, spontán beszélgetéseket, az MSZMP szóvivőhelyettese, Kimmel Emil külön kiemelte, mennyire nem látszott rajta semmiféle komolyabb probléma. Ekkoriban több részletben nagyinterjút adott Kanyó Andrásnak, a Magyarország című lap főszerkesztőjének, vagyis úgy tűnik, február-március folyamán mintha átmenetileg javult volna a szellemi állapota.

Kádár saját magát sodorta megalázó helyzetbe 3 — Album059 / Fortepan A felvétel az MSZMP országos értekezletén készült, az 1988. május 21-i ülés szünetében.

Grósz megpróbálta visszatartani

Aztán április 12-én minden a visszájára fordult. Kádár utolsó beszédével kapcsolatban makacsul tartja magát a feltételezés, miszerint Grósz állhatott a hátterében, így akarta volna a pártelnök teljes alkalmatlanságát bizonyítani a Központi Bizottság nyilvánossága előtt. A beszédről szóló cikkünkben ígértük, hogy visszatérünk még e kérdés hátteréhez, íme hát az előzmények.

1989 márciusának végén Grósz Károly az MSZMP főtitkáraként interjút adott egy szovjet lapnak. Ebben megpróbálta elcsípni a pillanatot, biztosítani a maga és a pártja „átmentését”, sőt talán vezető szerepének biztosítását a pártállami berendezkedés utáni időkre – talán kevesen tudják, de egy ekkor megrendezett választást még valószínűsíthetően az MSZMP nyert volna. Emiatt Grósz erősen bírálta a kádárizmust, miközben magától Kádár Jánostól is igyekezett kissé elhatárolódni. A szovjet cikk szemléje természetesen a Népszabadságban is megjelent,

Kádárt mindez rosszul érintette, felháborodásának pedig komoly szerepe volt abban, hogy elmenjen a KB április 12-ei zárt ülésére, és megpróbálja elmagyarázni a saját álláspontját: ki volt ő valójában, mit és miért csinált. Magyarán Grósznak szerepe volt ugyan Kádár kiakadásában, ám mégsem tudatosan szándékozott őt kellemetlen helyzetbe hozni. Sőt. A főtitkárnak előre jelezték Kádár tervét, miszerint beszédet akar mondani a KB-ülésen, ám ezt nemhogy nem támogatta, hanem épp megakadályozni igyekezett.

Egyik közvetlen emberét Varsóba indította, mintegy személyes követeként küldte Wojciech Jaruzelskihez, a lengyel pártfőtitkárhoz, hogy legyen szíves, és sürgősen hívja meg Kádárt egy lengyelországi gyógykezelésre. Jaruzelski eleget tett a kérésnek, ám Kádár visszautasította az invitálást:

azt mondta azért, mert nem fog elmenekülni, mint Rákosi.

A bukott Rákosi Mátyás ugyanis hivatalosan gyógykezelésre utazott a Szovjetunióba 1956 nyarán, ahonnan már soha többé nem tért haza. Április 10-én történt, hogy Kádár elutasította a lengyel szanatóriumot, világos érvelése pedig bizonyítja, hogy folyamatosan voltak tiszta pillanatai. Ami pedig Grószt illeti, nem akarta ily módon „leégetni” Kádárt, hanem nyilvánvalóan mindent megtett, hogy ne jelenhessen meg a Központi Bizottság előtt.

A sors ítélete

Kádár János 1989. április 12-én délelőtt kezelésre ment Rétsági Györgyhöz, vele is közölte, hogy onnan egyenesen a KB plénuma elé megy a pártházba beszédet tartani. A professzor látta, nincs olyan állapotban, hogy 120 ember előtt beszéljen, és miután meggyőzni nem tudta, elkezdte húzni az időt. Várakoztatta itt egy kicsit, majd ott is egy darabig, míg a pártelnök türelme elfogyott, és faképnél hagyta az orvost, pontosabban dühösen elrohant.

Maga az ülés ekkor már javában zajlott, Grósz történelminek szánt beszédet tartott. Olyan szónoklatot, amely képes lett volna új narratívákat indítani, újrapozícionálni a főtitkárt, és tematizálni a rendszerváltás lázában égő közbeszédet – már csak ezért sem állhatott érdekében a „botrány”, ami végül teljesen elvitte a show-t, senki nem foglalkozott már nagy alakításával. A Fehér Házban a pártapparátus tagjai próbálták várakoztatni a megérkező Kádárt, leültették, szóval tartották, majd a szónoklatát befejező Grósz a fejleményekről értesülve szünetet rendelt el.

A szünet előtt közvetlenül közölte, hogy Kádár János itt van az épületben, beszélni szeretne, de nincs jó állapotban, és lényegében azt kérte a KB tagságától, fogadják majd méltóságteljesen

– részletezi Medgyesi Konstantin.

És Kádár a mikrofonhoz lépett, előadta közismert, csapongó, zagyva beszédét, amiből azért mégis kiolvasható valamiféle lelkiismereti vívódás, a börtöntől, számonkéréstől való félelem – miként ebben a cikkünkben írtuk. A történész szerint az utókor bölcsességével, tudásával talán azt mondhatjuk, lehet, hogy jobb volt ez így, mintha nem jutott volna szóhoz, hiszen itt puszta emberként láthattunk egy véreskezű diktátort. Ez a beszéd bizonyos szempontból morális, történelmi igazságtétel volt a magyar társadalomnak ’56 szenvedéseiért, az elnyomásért. Emberi szempontból persze szánalomra méltó jelenet, viszont ha Kádár Jánost, mint történelmi szereplőt nézzük, akkor azt is mondhatjuk: a sors ítélete.

Ugyanilyen sorsszerűnek tekinthetjük a folytatást, Kádár haláltusája tele volt szimbólumokkal, megdöbbentő részletekkel, bár Kádár Jánosné jóslata nem vált valóra, karácsonyig már nem kellett szenvednie.