Kádár tényleg beszólt Brezsnyevnek?

A mind erősebb és nyíltabb szovjet „akarat”, valamint a növekvő belső ellentábor nyomására Kádár 1974-ben leváltotta reformpárti politikusait, az új gazdasági mechanizmus hivatalosan is megbukott. Csakhogy ezek után valójában nem tett semmit a visszazárás érdekében, maradt a káosz és a különalkukra, mutyikra építő, átláthatatlan viszonyrendszer a magyar gazdaságban. Az egységes szabályozás alól kibújó vállalatok veszteségét az állam fedezte, rendkívüli terhet róva ezzel a költségvetésre.

A ’70-es évek világgazdasági kataklizmáit, pontosabban azok hazánkra gyakorolt hatásait a magyar politikai vezetés figyelmen kívül hagyta, Kádár János zsigerileg irtózott az inflációtól, az áremelésektől. Idővel már a külföldi hiteleket is újabb hitelekből fedezték, a regnáló hatalom érdekeinek kiszolgálása gyakorlatilag két vállra fektette a magyar gazdaságot.

Erről szólt az előző rész sorozatunkból, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét. A tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. A folytatásban Dr. Krahulcsán Zsolt történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tudományos kutatója, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatási projektjének munkatársa segítségével kissé visszakanyarodunk az időben: az 1970-es évek elejének politikai eseményeit nézzük át tüzetesebben, amikor

Moszkvában felmerülhetett Kádár leváltása, Brezsnyev pedig kétszer is alapos fejmosásban részesítette a magyar első titkárt, aki Trianonra hivatkozva próbálta elmagyarázni a helyzetet.

Moszkvának Kádár kellett kádárizáció nélkül

Amikor 1968 nyarára kenyértörésig jutott Csehszlovákia és a Szovjetunió kapcsolata, és a Varsói Szerződés egyesített csapatai katonai erővel törték le a prágai tavaszt, Moszkvában a magyar reformok is újra napirendre kerültek. Az új gazdasági mechanizmust amúgy is nehéz volt lenyomni a szovjetek torkán, sokan már akkor is kapitalista elhajlásként értékelték, a csehszlovákiai események azonban felkorbácsolták Moszkva félelmeit, miszerint a helyzet könnyen radikalizálódhat.

Tűpontos forrásadatok híján nem kezelhetjük történelmi tényként, de a szovjet diplomata, történész Valerij Muszatov, akkoriban az SZKP KB tagja visszaemlékezése alapján úgy tudjuk: ’68 végén felmerült köreikben Kádár menesztésének gondolata.

A magyarországi reformfolyamat fékezése céljából végső lépésként Komócsin Zoltánt szemelték ki Kádár helyére, mellé pedig Gáspár Sándor SZOT-főtitkárt és Biszku Bélát tervezték felépíteni

– mondja a 24.hu-nak Krahulcsán Zsolt.

Varga Jennifer / 24.hu Krahulcsán Zsolt

A Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) vezetője, Leonyid Brezsnyev a KGB főparancsnokát (az ’56-os forradalom leverésének egyik kulcsfiguráját), Jurij Andropovot bízta meg, hogy próbálja Kádárt jobb belátásra, a reformok felhagyására bírni. Több ilyen beszélgetés is lezajlott, a történészi konszenzus szerint végül a Kreml döntött úgy, hogy maradhat a pozíciójában, de lépnie kell, magyarán a reformokat le kell állítania. A történész szavai szerint „Brezsnyev és az SZKP meg akarta tartani Kádárt, de kádárizáció, azaz reformok nélkül.”

Ő azonban nem akarta felszámolni az új gazdasági mechanizmust, miközben Moszkva akaratával sem mehetett szembe, ezért tárgyalásokkal, egyeztetésekkel ügyesen húzta az időt, a tőle megszokott módon továbbra is lavírozott. Nem segített rajta az 1970-es lengyelországi sztrájkhullám, illetve munkásfelkelés és vérfürdő, amely még tovább növelte a szovjetek „éberségét”, igyekeztek közös úton tartani vagy inkább arra kényszeríteni a szocialista tábort.

Kádár, Brezsnyev és Trianon

A magyar első titkár nem alkudozhatott a végtelenségig, Brezsnyev türelme 1972-re teljesen elfogyott: az év januárjában a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének prágai ülésén jelezte Kádárnak, hogy szeretne vele személyesen, négyszemközt beszélgetni. A Szovjetunió első emberének szájából ez nyilván nyílt parancsnak számított, februárban Kádár János már a szovjet elit számára fenntartott zavidovói vadászkastélyban állt Brezsnyev előtt. Képletesen a szőnyeg szélén.

Az SZKP főtitkára hosszasan beszélt, mondandójának lényege pedig a kritika volt: hazánkban sérült az állami tulajdon dominanciája, a szocialista berendezkedés alapja, és ebben a szovjet vezetés már a kapitalizmus rémének feltámadását vélte látni. Felhozta az itthon is megfogalmazott vádat, amely szerint az agrárium sikerei révén a „parasztok” elkezdtek gyarapodni, miközben széles rétegek, elsősorban a munkásság vegetál vagy rosszabbul él.

Kádár tényleg beszólt Brezsnyevnek? 2 — Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye Brezsnyev és Kádár gyárlátogatáson 1972-ben.

Kádár erre megpróbálta világosan felvázolni Magyarország helyzetét. Nem ejtette ki a Trianon szót, de egyértelműen utalt rá, Huszár Tibor a Kádár című könyvében a későbbi, a Politikai Bizottság előtt tett beszámolóját idézi:

„Elmondtam Brezsnyevnek, hogy ezer év alatt kialakult egy gazdasági struktúra, s képzelje el, ezt úgy megfaragták, hogy a harmada maradt meg. Egyébként ez őt nagyon meglepte, mert soha nem is gondolt rá. Aztán beszéltem arról, hogy Magyarország nyersanyag-, energiahordozókban szegény, de van egy kapacitása tudományos munkaerőben, sőt szakmunkás erőben; ez is összefügg a történelmi viszonyokkal. (…) Az európai biztonságról van egy elgondolás, amit mi teljes szívvel támogatunk – a határok sérthetetlenségét stb., de azért mondjuk csehszlovák fülnek, magyar fülnek bizonyos dolgok nem ugyanazt jelentik; mi mégis csináljuk. (…) Azért említettem meg ezeket, hogy a szovjetek jobban megérthessenek bennünket.”

Önmagában szokatlannak számított nemzeti múltról és nemzeti kisebbségekről beszélni ilyen „fórumon”, a szovjet főtitkár előtt. A találkozó azzal ért véget, hogy, miután mindenki elmondta a magáét, Brezsnyev szilárdságot kért ideológiai fronton, Kádár pedig megígérte, kész levonni a következtetéseket – nem szállt vitába, elfogadta a helyzetet, csupán próbálta elmagyarázni, mi miért történik.

A nyugdíjba vonulási csel

A következő hónapokban a két vezető többször egyeztetett telefonon, Brezsnyev mindannyiszor támogatásáról biztosította Kádárt, májusban elmondta, hogy a legmagasabb szovjet kitüntetésre, Lenin-rendre fogja javasolni. Talán e stabil bástyát a háta mögött tudva fogott hozzá hatalma itthoni bebetonozásához. Sorozatunk egy korábbi részében említettük, hogy 60. születésnapjához (1972. május 26.) közeledvén, május 10-én levelet írt a Politikai Bizottságnak (PB), amelyben a nyugdíjazását kérte. Nem gondolta komolyan, valójában azt akarta kideríteni, kik támogatják és kik nem a párt és állami vezetők legfelsőbb köréből – a látszategység felszíne alatt ugyanis bőven akadtak törésvonalak, érdekellentétek a PB-n belül.

Kádár tényleg beszólt Brezsnyevnek? 3 — Népszabadság / Arcanum Újságok

Rögvest bizottság alakult, amely állásfoglalásban rögzítette, a párt érdekében szükséges, hogy Kádár elvtárs jelenlegi tisztségét továbbra is betöltse. Kádár elvtárs azonban az MSZMP nyilvánossága – vagyis a tucatnyi tagot számláló PB-nél nagyságrendileg népesebb KB – elé akarta vinni a kérdést, míg a PB-tagok tartottak ettől. Közben lezajlottak a születésnapi ünnepségek, a parlamenti díszvacsorán a szocialista társadalom színe-java tiszteletét tette, a sajtó a szovjet pártvezetés jókívánságaitól volt hangos.

Ezt követte az a bizonyos KB-ülés, ilyen színjáték után pedig fel sem merült, hogy ne erősítenék meg első titkári pozíciójában. Kádár ekkor még tovább ment

– mondja a történész. Brezsnyevvel és a Központi Bizottság ünnepi hurráoptimizmusával a háta mögött elérte, hogy távozása soha többé ne kerüljön napirendre. Huszár idézi az említett ülésen elmondott szavait: „Nagy nyomatékkal kérném és ajánlanám, hogy a mai tárgyalás és határozathozatal után, a kérdést, mint olyant, le kell venni a napirendről. És higgyék el az elvtársak, ami személy szerint engem illet, én képes vagyok rá: leveszem a napirendről, kidobom a fejemből és nem foglalkozom vele. (…) A szó szoros értelmében vegyük le a kérdést a napirendről. És aztán ne töprengjünk rajta, ne tűnődjünk holnap meg holnapután; van nekünk éppen elég dolgunk, testületként is, egyénileg is.”

A szocialista országok vezetői előtt mindezt titokban tartották, csupán Brezsnyevet értesítették, aki gratulált, és az ügy ezzel le is zárult. Kádár utódlása 1988-ig egyetlen alkalommal sem merült fel.

Kádár beszólt Brezsnyevnek?

Semmiképpen nem nevezhetjük szakkifejezésnek, de Kádár nagy játékos volt. Mivel esze ágában sem volt a reformokat leállítani, ezért – mondjuk úgy – a felelősséget áthárítva az 1972. november 14–15. között ülésező Központi Bizottsággal mondatta ki: a reform folytatható.

Brezsnyev természetesen ezt úgy értelmezte, hogy Kádár nem tartotta be az ígéretét, nem történtek személycserék, és nem állította le a reformfolyamatot. Nem is késlekedett a válasszal

– emeli ki Krahulcsán Zsolt.

November 26-án az esti órákban távirat érkezett Moszkvából: másnap Brezsnyev elvtárs a tököli katonai reptérre érkezik, ott várja Kádár elvtársat. Példátlan eset, szokatlan és meglepő eljárás volt még a kommunista világban is, a magyar szuverenitás durva megsértése. A feldühödött szovjet pártfőtitkár váratlan látogatása nem sok jóval kecsegtetett Kádár számára.

A találkozó biztosan megtörtént, ám, hogy pontosan mi hangzott el, főleg Kádár szájából, az már igencsak kérdéses. Brezsnyev tehát nekiesett, a reformok leállítását és az ehhez szükséges személycseréket kérte rajta számon, és itt jön az ellenőrizhetetlen rész, miszerint egy listát nyújtott át a leváltandó politikusok nevével. A közismert és közszájon forgó történet szerint Kádár elolvasta, és mindössze ennyit mondott:

Egy név hiányzik még a listáról, az enyém.

A történet több kiadványban, könyvben megjelent, valóságtartalmát azonban nem tudjuk objektív forrásokkal alátámasztani. Túl epikusnak tűnik, lakonikus, higgadt, mondhatni pimaszul hősies válasz. Nem illik a helyzethez, sem Kádárhoz, arra viszont nagyon is alkalmas, hogy legendát építsen. A történész szerint tehát Kádár „beszólása” inkább a későbbi mítoszteremtés, mint a valóság része.

Akárhogy is történt, a szovjet főtitkár váratlan, személyes látogatását egyfajta utolsó felszólításként kellett értelmezni. Igaz, csaknem másfél évig húzta még az időt, míg végül egy 1974. márciusi KB-ülésen minimális előkészítés után egyetlen menetben leváltotta gyakorlatilag az egész reformer csapatot.

Innen folytatjuk, többek közt az állami vezetőket érintő furcsa halálesetekkel – Péter György, a KSH elnöke például úgy követett el „öngyilkosságot”, hogy kétszer szíven szúrta magát.