Kádár János története nem ért véget a halálával. Ma, 36 évvel később is erősen megosztó alakja a magyar történelmi emlékezetnek, az emlékekből táplálkozó vélemények széles spektruma a jóságos Jani bácsitól a véreskezű gyilkosig terjed. Nem könnyű megérteni ennek a szűkszavú, magába zárkózó, őszintén soha meg nem nyíló embernek a motivációit, főleg úgy, hogy a történeti források tekintélyes része elveszett vagy nem hozzáférhető. Mégsem zárhatjuk le a Kádár János életét bemutató sorozatunkat azzal, hogy 1989. július 6-án meghalt.

Így hát arra kértük a korábban a cikksorozatban nyilatkozó történészeket, hogy kissé átlépve hivatásuk szigorú korlátait, szakmai tapasztalatuknak és benyomásaiknak is némileg teret engedve válaszoljanak a kérdéseinkre. Mi motiválta Kádár döntéseit? Gyávaság, hatalomféltés, ügyes taktika? Egyik sem, vagy mindhárom? A cikksorozat egyik zárásának szánt, háromrészes „minisorozatunkban” időrendben haladva, az adott korszak szakértőjével beszélgetünk Kádár döntéseinek személyes hátteréről.

Az előző részben dr. Szekér Nórával a kezdetekről, majd Kádár világháború alatti illegális munkájáról volt szó, és dr. Krahulcsán Zsolt segítségével az 1956-ig terjedő időszakról, külön kiemelve az egyfajta vízválasztóként értelmezhető Rajk-pert. A folytatásban ugyancsak fontos mérföldkő következik, a politikus ’56-os szerepéről, hatalomra kerüléséről és a megtorlásról beszélgettünk dr. Kiss Réka történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökével. Annyit elárulunk, hogy a korábban elhangzottakkal teljes összhangban ezúttal is Kádár János túlélési ösztöne, illetve a kommunista pártba, a Moszkva tévedhetetlenségébe vetett vak, mondhatni vallásos hite játssza a főszerepet.

Tapogatózott és alkalmazkodott

Miként utaltunk rá, a szűkös források, de főleg saját visszaemlékezések, reflexiók nélkül nagyon nehéz egy ember belső mozgatórugóit megérteni. Ha létezik valamiféle mintázat, akkor az a Kádár élete során mindvégig megragadható párthűség – paradoxon, hogy pártszerűtlenséggel vádolták, pártfegyelmi vizsgálat alá vonták.

Döntéseihez a kommunista párt szabta korlátok adtak keretet: erősen igazodott a szovjet vezetők vélt vagy valós véleményéhez.

Nem megyünk bele a történelmi események részletezésébe, Kádár 1956-os forradalom idején tanúsított magatartásáról, szerepéről sorozatunk ebben, illetve ebben a részében írtunk. Itt és most a lényeg, hogy hozzáállása, megnyilvánulásai több alkalommal is jelentősen változtak, véleménye gyakorlatilag 180 fokos fordulatot vett: a szovjet katonai segítséget kérő, keményvonalas Gerő Ernő támogatásától, a forradalmi események felett érzett „izzó haragtól” (azzal is egyetértett, hogy a hatalom szovjet katonai segítséget kérjen) jutott el addig, hogy novemberben, már Nagy Imre államminisztereként népünk dicsőséges felkeléséről beszélt.

Ezeket a »váltásokat” nehéz másként értelmezni, mint túlélési ösztönként, ami a gyakorlatban a moszkvai irányvonal letapogatásában, és az ahhoz való folyamatos alkalmazkodásban manifesztálódott

– mondja a 24.hu-nak Kiss Réka.

Ne feledjük, belügyminiszterként nemcsak tanúja, hanem részese volt a párt által ellenségnek tekintett társadalmi csoportok, intézmények, személyek elleni politikai és fizikai leszámolásnak. Eljutott odáig, hogy egyik legközelebbi harcostársa, Rajk László elítélésében és kivégzésében is aktív szerepet vállalt. Nagyon jól tudta, mi vár arra, aki nem, vagy csak későn idomul az aktuális irányvonalhoz. Kádár remek képességekkel rendelkezett a fennálló viszonyok felméréséhez és a gyors, rugalmas alkalmazkodáshoz.

Több adat támasztja alá, miszerint a forradalom első napjaiban tudatosan a háttérben maradt, nem konfrontálódott, nem kezdeményezett, még csak szerepet sem akart vállalni, pedig utóbbira többször érkezett konkrét felkérés. Jó taktikus volt, a forradalom első napjaiban igyekezett olvasni és értelmezni a Moszkvából érkező jeleket, nem köteleződött el addig, amíg nem látta világosan a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) megszabta irányt.

Szovjet döntésre vette át a párt vezetését Gerőtől, és ugyancsak Moszkva aktuális álláspontja mentén állt Nagy Imre mellé. A miniszterelnök ugyanis október 27-28. folyamán meggyőzte az SZKP vezetésének Budapesten tartózkodó tagjait arról, hogy a szovjet érdekeket nem sértve, bizonyos engedmények árán képes kezelni a helyzetet. Vagyis politikája egyfajta felhatalmazást nyert, ekkor csatlakozott hozzá Kádár, és lett a Nagy Imre-kormány államminisztere – a magyar pártvezetés nem tudta, hogy október 31-ére virradó éjjel Moszkvában már meghozták a döntést a fegyveres beavatkozásról.

Taktikázott a túlélés érdekében

Másnap Kádár Jánost a szovjetek szó szerint elrabolták, Moszkvába hurcolták, november 2-án pedig már a Kremlben találta magát, ahol az SZKP vezetősége előtt kellett számot adnia az elmúlt napok magyarországi történéseiről. Nem tudta, milyen pozícióban van ott, milyen tervei vannak vele az elvtársaknak. Ami ott történt, azt nem lehet egy egyszerű „gyávaság–bátorság tengelyen” értelmezni, bekapcsolt a túlélési ösztöne.

Olyan beszédet mondott a Kremlben, amely mindkét végkimeneti lehetőséggel számolt. Kétértelmű kijelentéseket tett, úgy érvelt a Nagy Imréhez köthető tevékenysége mellett, hogy negatív fogadtatás esetén bármikor elhatárolódhasson a kormányfő politikájától: taktikázott a túlélés érdekében

– emeli ki a történész. Hozzáteszi: a maga szempontjából ügyesen csinálta, főleg úgy, hogy nemcsak a szovjet terveket nem ismerte, hanem teljesen idegen volt a moszkvai közegben, tájékozatlan az ottani viszonyok között.

Kívülről nagyon nehéz megérteni a Kádár teljes lényét meghatározó párthűséget. Sorozatunk számos részében előkerült, miszerint mondhatni családjaként kezelte a kommunista mozgalmat, igazodási pont volt számára, gondolkodásának, identitásának alfája és ómegája, a párt keretein kívül elképzelhetetlennek tartotta az életét. Épp ezért mondhatjuk azt, hogy amikor a feltétel nélkül tisztelt SZKP részéről elhangzott, hogy Nagy Imrének mennie kell, ami pedig történt, az ellenforradalom, és őt szemelték ki a rendcsinálásra, Kádárban fel sem merült az ellenkezés. Nem mondott nemet, mert ez a feladat, meg kell csinálni.

Illetve: mit tudott volna tenni? – teszi fel a kérdést a történész. A cél szentesíti az eszközt gondolat jegyében Kádárnak semmiféle aggálya nem lehetett a politikai ellenfélnek tekintett személyek megsemmisítésével kapcsolatban. Részese volt a gépezet kiépítésének, belülről ismerte a rendszer kegyetlenségét, levezényelte – a teljesség igénye nélkül – a Pócspetri-ügyet, a Mindszenty- vagy a Rajk-pert. Tudta, hogy ő sem számíthat kegyes elbánásra, ha szembe megy a moszkvai ukázzal, a párt akaratával, a történész megfogalmazása szerint:

Vagy végigcsinálod, vagy te leszel a következő. Nincs harmadik út. Ismét a túlélési ösztönre hivatkozhatunk, ha meg akarjuk érteni ezt a döntését.

Vallásos érzelmek fűzték a párthoz

Nagy Imrét árulónak kiáltották ki, miközben a saját nézőpontjából épp ő volt az, aki hű maradt a kommunista eszmékhez. Elvek mentén cselekedett, hozott egy döntést, miszerint nem mond le, és nem legitimálja sem Kádár hatalmát, sem a szovjet bevonulást, sem a megtorlást. Hű maradt eszméihez, vállalta a következményeket, az akasztófát. Kádár azonban – életében nem először és nem is utoljára – ekkor is a túlélésre játszott. Pragmatikusan, a moszkvai elvárásokhoz igazodva tagadta meg vagy árulta el korábbi társait, fordított a hozzáállásán – a párt aktuálisan kinyilvánított érdekén kívül nem voltak szilárd elvei, amelyekhez ragaszkodott volna.

Több ponton egyetértett Nagy Imréékkel, ő is valamiféle politikai kibontakozást keresett 1956-ban, de mindvégig csak és kizárólag a Moszkva által jóváhagyott keretek között. Amikor rájött, pontosabban felmérte, hogy ez már nem a szovjet elvtársak által támogatott út, akkor azonnal lépett, visszatért az alapokhoz. A szovjet érdek, a párt érdeke a hatalom megtartása volt, neki e mentén kell alakítania a politikáját.

Mondhatni vallásos érzelmek fűzték a párthoz, mindennél jobban hitt abban, hogy a kommunisták képesek a legfőbb jót elhozni az emberiségnek. Az eszköz pedig, amivel mindez megvalósítható, számára már csak politikai taktika volt

– mondja Kiss Réka.

Emellett érdemes megjegyezni, mindez már korántsem csak eszmékről és hitről szólt. Kádárék számára 1956 egyik legkomolyabb tapasztalata az volt, hogy a kommunisták elveszíthetik a hatalmukat, és amennyiben ez megtörténik, akkor számon fogják rajtuk kérni az általuk elkövetett összes bűnt: a kommunista párt hatalmának mindenáron való megőrzése immár létkérdéssé (is) vált.

Bárkiből lehet áldozat

E „tapasztalat” vezette Kádárt a forradalom utáni megtorlás során: totális megfélemlítést alkalmazott a társadalommal szemben. A hatalom bosszúja minden társadalmi csoportot, az ország területét tekintve minden régiót elért, olyan személyeket is, akik az égvilágon semmit nem csináltak ’56-ban. Tudatosan küldött kemény üzenetet: bárki sorra kerülhet. Ez volt a Kádár-rendszer konszolidációjának alapja.

Külön cikkben foglalkoztunk azzal, hogy 1957 márciusára az SZKP vezetése meggyőződött Kádár alkalmasságáról, innentől kezdve a „rendteremtés” területén is gyakorlatilag elengedték a kezét, és ebben az írásban volt szó arról is, hogy Moszkva ugyan változó álláspontot foglalt el a kérdésben, ám nem erőltette Nagy Imre kivégzését.

A leszámolás Kádár személyes ügye volt, egyrészt valós félelem lehetett a részéről, hogy ha a Szovjetunióban változik a széljárás, ő maga is Nagy Imréék mellé kerül a vádlottak padjára. Másrészt sértettség és bosszúvágy volt benne, amiért Nagy nem volt hajlandó lemondani a miniszterelnöki tisztségről, elhúzódó, súlyos legitimációs válságba sodorva ezzel a megalakuló Kádár-kormányt.

The post Kádár vallásosan hitt a kommunista pártban first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu