Nagyon fontos kérdés: most milyen széken ülök?

Egy drága darabon! Gustav Siegel német bútortervező munkája. Ő főként Thonet székeket tervezett, polgári darabokat, máig nagy értük a kereslet.

Akkor jó. Nagy álmom volt, hogy egy ilyen drága széken ülve tegyek föl kérdéseket.

Hasonlóan neves tervező volt, mint Breuer Marcell. Mindig bízunk abban, hogy a Kincsvadászokban is fölbukkanjon valami hasonló darab.

Nagyot fordult veled a világ, mióta szerepelsz a műtárgykereskedő műsorban. Nagyobb naptárat kellett venned, hogy minden fontos elfoglaltságot beleírj?

Inkább úgy fogalmazok: újra kellett naptárat vennem. Kifejezetten jó a memóriám, mindig tudom, ki mikor jön, hova kell mennem – fejben össze tudok rakni egy komplett hetet. Amióta viszont belecsöppentem a műsorba, ez megváltozott. Vettem egy klasszikus naptárat, jegyzetelem bele a feladataimat.

Fürdőzöl is a népszerűségben, amit a műsorban szereplés hozott magával?

Nem vagyok exhibicionista. Nemrég síelni voltam, és a barátaim szóltak, hogy »ez a síszemüveg nem lesz elég nagy!” Ahogy a hüttében leültem ebédelni, már jöttek oda hozzám, hogy köszöntenek Ausztriában, nagyon boldogok, mert ott is nézik a műsort.

De volt, hogy a magyarpolányi galériánkhoz buszokkal jöttek a műsor rajongói, majd besétáltak hátizsákokkal csak azért, hogy váltsanak velem két szót, vagy készítsenek képeket.

Nagyon kedvesek, hálás is vagyok azért, hogy ennyien nézik a műsort, de egyúttal azt is szeretném, hogy ne csak miattam jöjjenek a galériánkba, a CogitoArba az emberek, hanem azért, mert érdeklik őket a műtárgyak, az általunk felújított régiségek.

Magyarpolányt durván 1400 ember lakja. Apró település. Gondolom, mindenki tud a másikról mindent. A helyiek hogy fogadták a hírnevet, ami újabban veled kéz a kézben jár? Érződik a változás?

Amikor lement az első adás a Kincsvadászokból, rengeteg üzenetet kaptam helyiektől. Addig tényleg csak kevesen tudták, hogy a tévében fogok szerepelni, még a szomszédaink is rácsodálkoztak, hol voltam hetekig, hiszen a férjemmel, Tamással mindig együtt dolgozunk. Kérdezték tőle, hogy Szandra lebetegedett-e. Amikor megláttak a tévében, büszkék voltak arra, hogy országos ismertséget kapott az, amivel évek óta lelkesen foglalkozunk.

Pedig nem most szerepelsz először televízióban. Borbás Marcsi sok éve ellátogatott ide a Gasztroangyal stábjával. Akkor megfordult a fejedben, hogy a televíziózás akár jelentősebb szerepet is betölthetne az életedben?

Onnan indult a dolog, hogy Marcsi az Őrségbe költözött, és a férjem újított fel neki bútorokat. Járt is nálunk több alkalommal. Már nem emlékszem pontosan, de talán én hívtam föl, hogy a műsorral nem járt még Magyarpolányban, pedig annyi érdekes sváb szokásunk van, például feketében megy férjhez a menyasszony. Ajánlottam, hogy ezeket érdekes lenne bemutatnia a műsorban. Egyszer fölhívott, hogy »Szandra, jövünk novemberben!” Gondoltam, addig összegyűjtöm a jól beszélő, jó orgánumú helyieket, akik a kamerától sem ijednek meg. Elmagyarázta, hogy a Gasztroangyal egyedülálló műsor, kell neki egy társműsorvezető Magyarpolányban. Nagyon örültem, ugyanis a faluban élő Gyula bácsi erre termett: jól beszél, szép a hangja, hatalmas nagy, kackiás bajsza van, láttam magam előtt, milyen jól mutatnak majd együtt Marcsival a vágóképeken. Majd Marcsi közölte: »Akkor megyek, ha te leszel a partnerem a forgatáson.” Nem akartam szerepelni. Magyarpolányban mindig kivettem a részem a közösségépítésben, de csak a háttérben maradva. De valahogy az élet mindig kilökött az emberek elé.

Abba azért mindenképp belekóstolhattál, hogy egy tévéműsor forgatása összetett és nehéz feladat.

A siker, fény és csillogás mögött óriási munka van. Vártam, hogy jöjjön Marcsi, és milyen jó lesz majd a forgatás után este beszélgetni a galériában.

Mondta, hogy, amikor este nyolckor végezni fogunk, nem lesz kedvem vele beszélgetni.

Így lett?

Elképesztően elfáradtam. De azért jót beszélgettünk.

Ezt a tévészereplést követte másik a Kincsvadászokig?

Nem. Volt egy-egy nyilatkozat, megjelenés, de nem voltak ambícióim, hogy képernyőn maradhassak.

Az a nehéz ebben, hogy követel egy bizonyos típusú jelenlétet: úgy sejtem, ha nincs a Kincsvadászok, nem feltétlenül gyártanál videókat a TikTokra.

Azt leginkább a kisfiam üzemelteti. A közösségi médiában én egyáltalán nem voltam jelen. A műsor miatt ez megváltozott. A többi kollégával lett egy ilyen társadalmi szerepvállalásunk, hogy a közösségi médiás jelenlét kell járjon némi edukációval: arra jutottunk, hogy kihalófélben lévő a szakmánk. Fertőszögi Péterrel rengeteget beszélgettünk erről, azt terveztük, írunk majd egy könyvet idősebb korunkra, ami remek dolog, de ki fogja elolvasni harminc év múlva? A fiatalokat a közösségi médiában lehet megfogni. Most ezzel is próbálkozunk, úgy érzem, sikerrel.

Érzel ebben nyomást, hogy muszáj jelen lenni, különben elvész a pillanat?

Nagyon. Nehezemre esik. Már előtte való nap stresszelek azon, hogy valamit fel kell vennünk a Facebookra, TikTokra, Instagramra. Hetekkel előre felírom, hogy szerda: forgatási nap.

Kitalálom: a naptárba írod!

Abba bizony! Előkészítek három-négy szett ruhát magamnak, Tamás ír egy forgatókönyv-szerűséget, a kisfiam pedig fölveszi, megvágja, rettentő ügyes ebben. Egyszerűen annyira másfajta irányultságot követel meg, hogy én jelen legyek az online világban, ami egy művészetekkel foglalkozó emberben kevésszer van meg.

A fiad előszűrőként is működik, ha közösségi médiás tartalmakról van szó?

Abszolút, otthonosan mozog ebben. Más a látásmódja. Megpróbálom az ő szemüvegén keresztül elkészíteni ezeket a tartalmakat.

A médiában karaktert is kell építeni, nem elég szakmailag jelen lenni. Teszel lépéseket előbbiért?

Próbálunk brandet építeni. Nem kérdés, hogy a Kincsvadászoknak – remélhetőleg hosszú évek múlva – egyszer vége lesz. Még akkor is, ha nagyon jók a nézettségi számok, még az ismétléseké is. De szeretnénk, ha a CogitoArt galéria is bent maradna a köztudatban. Persze a saját szakmánkon belül már ismertek minket korábban is, de a műsorral együtt jött egy olyan vásárlói réteg, akiknek a Kincsvadászok előtt talán kevésbé jutott eszükbe képzőművészeti alkotásokat vásárolni. Sajnálnám, ha ez a tendencia eltűnne.

Hiányozna neked a televízió, ha majd nem lesz Kincsvadászok?

A kollegialitás sokkal jobban: nagyon szeretek a csapattal együtt gondolkodni. Noha a férjemmel szakmai kérdésekről is napestig tudok beszélni, de az is fontos, hogy egy témában bármikor fölhívhatom valamelyik kollégát. Például ott volt Gustav Klimt híres, nagy port kavart Afrikai herceg című képe. Utánaolvastam én is, hogy hol a csudában festett le egy fekete herceget. Kiderült, hogy a bécsi Belvedere-ig utaztattak egy afrikai törzset, hogy megmutassák a helyieknek: így néznek ki az afrikaiak. Klimt ekkor festette meg a törzsfőnök fiát. Ezt követően Nagyházi Lőrinc mesélte, hogy ő a saját apjától tudja, ugyanabban az időszakban Budapestre is utaztattak egy törzset, törzsfőnökkel együtt.

Ezek olyan nívójú beszélgetések nekem, amiket itt, vidéken ritkábban kapok meg.

A bulvársajtó fokozott érdeklődését hogy viseled?

Nehezen. Rettegtem ettől, mumus volt. Féltem, mit írnak rólam, hiszen nem vagyok egy tipikus, „tervezett” külsejű nő, és topmodell alkatú sem. Féltem az olyan véleményektől, hogy szakmailag ugyan elismerően nyilatkoznak, de a külsőmre megjegyzéseket tesznek majd, hogy ez vagy az nem tökéletes rajtam. Ezzel párhuzamosan attól is tartottam, hogy a nyilatkozataimat esetleg kiforgatják az újságok, így inkább nem mondtam semmit.

Óriási rajongótábora lett a műsornak. Mennyire tudsz láthatatlan maradni, ha csak vásárolni mész a közértbe?

Mindig azt gondolom, jól őrzöm az inkognitómat, aztán szól a férjem, hogy téged bámulnak a Kincsvadászok rajongói. Furcsa ez. Nagyon kedves, tüneményes mindenki. Nemrég egy idősebb bácsi a feleségével vásárolt egy szupermarket ruhaosztályán, én is ott álltam, rám néz: »Kezit csókolom, Szandra!” Nem akart ezen kívül semmit mondani, csak megörült a szemkontaktusnak.

Vicces volt, mikor karácsony előtt Győrben vásároltunk a férjemmel egy boltban: egymásnak kiabáltak bent az emberek, hogy »Gyere, Juli, itt a Katona Szandra a műsorból!” Utána a húspult előtt ment a szelfizés. A végén azt se tudtam már, eredetileg minek jöttünk a boltba.

Ennyi múltbéli tárgy között ülve lépjünk vissza az időben egy keveset, mondjuk bő négy évtizedet. Ajkán születtél. Polgári felmenőid voltak.

Igen, aztán mindent elvettek tőlünk. A magyar történelem viharait átélte a család. Klasszikus panelgyerek vagyok. Konzervatív, erkölcsös neveltetést kaptam. A szüleim hivatali dolgozók voltak, én valami másra vágytam szakmailag.

Az ajkai lakótelepen mi árulkodott arról, hogy a családnak valamikor volt nemesi vonala?

Kevés, mindössze néhány bútordarab és emléktárgy. A szüleim is vásároltak egy-egy régi tárgyat.

A konzervatív neveltetés ellen lázadtál valamikor?

Persze, de inkább csak belül. Amikor a férjem udvarolni kezdett, ha jól emlékszem, mindig este 9-re vagy fél 10-re vitt haza. Ez fontos volt a szüleimnek. Az osztálytársaim is tudták, hogy én vagyok az, aki nem megy bulizni szombatonként. Amúgy meg sportoltam, jártam versenyekre, lázadni sem volt időm.

A jogi egyetem miért vonzott?

Teljesítménykényszer volt mögötte. Családi megfelelés. A dédnagyapám volt az utolsó jogász a családban, a nagyapám már nem tanulhatott. Úgy voltam vele: jó, bebizonyítom, hogy el tudom végezni a jogot. Pechemre fölvettek.

Érdekelt egyébként, én is logikák mentén mozgok. Az egyik tanárom szerint jó ügyvéd lettem volna. De idővel éreztem, hogy ennek nincs túl nagy realitása, mert kisvárosban élek, és, ha nem akarok elköltözni, akkor megélhetési ügyvéd maradok. Lelkileg többre vágytam.

Ekkor jött a művészettörténet?

Mikor a férjemmel az első közös otthonunkat elkezdtük berendezni, gondolkodtunk, milyen tárgyakat vásároljunk. Nem volt kérdés, hogy régi szőnyegekkel, festményekkel rendezzük be. Eljártunk piacozni, egyre jobban beleástuk magunkat egy-egy tárgy történetébe. Így lett a munkám a gyűjtés, a kereskedés, miközben szakmai iskolákat is elvégeztem. Vásároltunk egyszer egy holland barokk széket, a kereskedő sem tudott róla sokat. Utánajártunk, hogy tizennyolcadik századi darab, kerestünk hasonlót holland múzeumokban. A gyerekünk születéséig a legtöbb európai múzeumot bejártuk, fanatikus művészi szemmel fókuszáltunk bútorokra, keleti szőnyegekre.

Mikor megszületett a kisfiunk, a Budai Várban épp volt egy izgalmas kiállítás, ahová babakocsival mentünk: megláttunk egy biedermeier köpőcsészét. Nekünk is van egy 200 év körüli darab otthon. A kiállításon viszonylag távol volt tőlünk, pulpitusra kiállítva. Megkérdeztük a teremőrt, hogy megnézhetjük-e a csésze alját, nagyon izgatta a fantáziánkat. Mondta, hogy zokniban besétálhatunk, addig ő tologatja a babát. Így történt.

Aztán elkerültetek Magyarpolányba. Sosem volt tervben, hogy innen továbbálltok? Nem lesajnálva a települést, még kevésbé megbántva lakóit, de vannak méretbeli korlátai, miképp szakmailag, kulturális értelemben is jobban tud az ember fejlődni egy olyan pezsgő közegben, mint Budapest.

Biztosan könnyebb lett volna, de sosem volt opció. Annyira evidens volt, hogyha családalapítás: akkor vidéken.

Most, hogy nagyobb a gyerek, és a műsornak köszönhetően országos ismertséget kaptatok, még mindig nincs tervben a költözés?

Néhány évvel ezelőtt egy ügyfelünk mondta, hogy annyira unikális, amit mi csinálunk a férjemmel, hogy ezt több embernek is látnia kellene, Budapesten van erre üres üzlethelyisége. Elgondolkodtunk rajta. De arra jutottunk, hogy annyira személyes ez a szakma, ránk épül a galéria is, hogy vidékről nem lehet üzemeltetni, mi pedig, ahogy mondtam, nem költözünk.

A műtárgy-kereskedelem Magyarországon gyakran férfiak által dominált terület. Könnyen megvetetted a lábad ebben a közegben?

Borzasztó nehéz volt. A művészettörténeti vonalon és a műtárgybecsüsök között is ma már egyre több a nő. De a kereskedelemben kevés. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan vagyunk hölgyek.

A műsor adta meg azt a stabilitást, bizalmat, hitet, hogy szakáll és mély hang nélkül is lehetek releváns tárgyalópartner. Rengeteg negatív tapasztalat ért. Újdonság számomra, mikor manapság elmegyek valahova, és elmondom egy tárgyról, szerintem mennyit ér, kereskedőként ennyit vagy annyit tudok érte adni, majd erre azt mondják: jó, értettük. Nincs hadakozás. Nem kell szakmai vitákat lefolytatnom.

Korábban ezeket a vitákat a szakmai tudásoddal vagy a határozottságoddal kellett megnyerned?

Szakmaival. Már jóval határozottabb vagyok, de sokszor még így is nehezemre esik megmondani, ha valami vacak. A Kincsvadászokban mindig mondja Fertőszögi Péter, hogy »Szandra, mondd meg, ha valami nem jó!” Én inkább hatszor körbeírom, hogy igen, nem rossz, de nem tudok vele mit kezdeni a műkereskedelemben, egyébként sem olyan tétel, de nagyon kedves tárgy.

„Tisztelettel köszönöm, de kiszállok” – ezt valóban sokszor mondod.

Igen! Az az érzésem, hogy állandóan bocsánatot kérek, ha valamit nem vásárolok meg.

Hogyan talált meg a TV2?

Szerintem a galériák többségét feltérképezték szakemberek után. Karaktereket kerestek a Kincsvadászokba.

Rögtön látták, hogy alkalmas vagy a feladatra?

Állítólag igen. A fiúkat kellett lágyítani. No meg az volt a legfontosabb, hogy szakmailag el tudjuk fogadni egymást.

Amikor bekapcsol a kamera, az befolyásolja a kockázatvállalási hajlandóságodat?

Nem. Az első pillanattól kezdve ki tudtam zárni a kamerákat. Vicces volt, hogy eltelt egy hét a forgatásból, fölfedeztem egy új kamerát, két hét múlva még egyet. Most, a negyedik évad forgatásán felnéztem a fejem fölé: jé, ott van még egy! Az a dolog titka, hogy beérkezik egy tárgy, onnantól mindenki belehelyezkedik szakmailag a saját szerepébe.

Mi történik az első egy percben, mikor megpillantasz egy tárgyat?

Tárgyfüggő, de bekapcsol bennem, hol láttam ilyet korábban, esetleg vásároltam-e már hasonlót.

A műsor népszerűségében közrejátszhat, hogy a kereskedelmi csatornákon alapvetően nem az ilyen minőségű tartalmak vannak többségben? Fogalmazhatok úgy is: ez kulturális értelemben ad valamit a nézőknek, szemben egy celebes realityvel.

Az emberek ki voltak éhezve egy ilyen műsorra. Nem értem, miért nem próbálkoznak még hasonlókkal, pedig annyi ötletem lenne…

Nem kopogtattál még be sehová ezekkel az ötletekkel?

Nem.

Miért?

Nem tudom, épp elég egyelőre a Kincsvadászok. Az évből hosszú heteket forgatással töltök, annyi időre kiesek a galériából.

Más jellegű műsorokba hívtak?

Persze. Nem, köszönöm! – villámgyorsan ez szokott lenni a válaszom.

Említetted, hogy a kereskedők szemszögéből a Kincsvadászok kultúrmisszió is. Szerinted a TV2 is így gondolkodik erről? Vagy szórakoztató üzleti terméket látnak benne?

Nem gondolta senki, hogy ennyire sikeres lesz a műsor. Európa majd’ minden országában fut, de nálunk az egyik legsikeresebb. Az biztos, hogy a külföldi verziók közül vannak, amik szakmailag picit jobban tetszenek: bemennek muzeológusok, rengeteg információt megtudunk egy-egy tárgyról, bár az is igaz, ott más típusú tárgyakat látunk. De nem panaszkodhatok, mert a Kincsvadászok is nagyon szakmai, csak sokszor azért nem kerül bele annyi száraz tény, mert a műsoridő véges. Sokat vitázunk a férjemmel itthon, mikor nézzük vissza az epizódokat, hogy miért nem mondtam el ezt vagy azt az adott tárgyról. Elmondom én mindig, de van, hogy Fejes Tomi egyik poénja jobban működik a kész verzióban. Szórakoztatóra vágják, de emészthetően jut el a nézőkhöz a szakmai rész.

Érezzük a hatását: becsüstanfolyamokra jelentkeznek az emberek, galériákba, kiállításokra járnak. Fantasztikus eredmény.

A filmterved hogy áll? Helyezzük képbe az olvasókat: egy bútorhagyaték felvásárlásánál a birtokotokba jutott egy ütött-kopott hegedű, amiről évek múltán derült csak ki, hogy a dachaui haláltáborban készítette egy zsidó hangszerkészítő, Franz Kempa. Egy zenerajongó náci tiszt megrendelésére fabrikálta, végül a mester beleírta a nevét, a dátumot és települést, plusz hagyott benne kézzel írt levelet. Ez mentette meg az életét. Te pedig korábban úgy fogalmaztál, ebből érdemes volna filmet forgatni. Szóval: van már rendező?

Én nem tudok filmet készíteni, jelentkezni pedig senki nem jelentkezett, hogy elkészítse. A hegedű viszont megy Dachauba, az ottani múzeumi kiállításra.

Minden műtárgykereskedő ilyen sztorira vágyik.

Ennek a kutatómunkája volt a legfantasztikusabb: van egy ilyen tárgyad, sejtesz egy történetet, de, mikor a végén mindent tudsz bizonyítani archív adatokkal, nemzetközi adatbázisokban végzett kutatásokkal, az maga a csoda. Japántól Amerikáig mindenhová eljutott a híre, a CBS-en is volt róla riport.

De magyar múzeum így sem jelentkezett érte.

Mi az az egy gondolat a szakmádról, amit legszívesebben mindenki fejében elültetnél?

A múltunk és a gyökerünk nélkül nincs jövőnk. Ezt nem szabad elfelejteni, és a perzsaszőnyeg alá söpörni.

A Kincsvadászok VIP legújabb adásaiban is lehet találkozni dr. Katona Szandrával, szombat esténként a TV2-n.

The post Katona Szandra: Meglátnak és kiabálnak a boltban a nézők, hogy „itt van Szandra a műsorból”. Utána pedig megy a húspult előtt a szelfizés first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu