Szenzációs leletet rejtett három honfoglalás kori sír a Bács-Kiskun vármegyei Akasztó határában: a legszűkebb társadalmi elithez tartozó ifjú harcos – talán törzsi-nemzetségi vezető – és a feltehetően a kíséretéhez tartozó 15-16 éves fiú, valamint 30-35 éves férfi sírja. Valamikor a 920-as évek második felében hunytak el, mindhárman részt vehettek kalandozó hadjáratokon, Itália császártól, Berengártól szedték be. Lovaikkal temették el őket arany és ezüst ékszerekkel, fegyverekkel, számolatlanul kerültek elő sírjaikból Berengár ezüstpénzei – még a lovaikat is az értékes érmékkel csinosították.

A száraz, homokos talaj kiváló állapotban őrizte meg a csontokat, az ezüst-oxid pedig a szerves anyagokat konzerválta páratlan minőségben – utóbbiak kivételes tudományos értéket képviselnek, mert sikerült eredeti helyzetükben kiemelni a sírból. Hubát, Szaniszlót és Koppányt a kecskeméti Katona József Múzeum (KKJM) régészei tárták fel Wilhelm Gábor vezetésével, a maradványok és a tárgyak elemzésére pedig több tudományágat összefogó kutatócsoport alakult. A régészeti kuriózumnak tekinthető leletegyüttest hamarosan a széles közönség is megismerheti a Magyar Nemzeti Múzeumban kamarakiállítással és minikonferenciával összekötve, a 24.hu pedig lehetőséget kapott az előzetes eredmények bemutatására.

Múlt héten külön cikket szenteltünk a feltárásnak, a három harcos feltételezett történetének, méltóságjelző nyílhegyeknek és a sírokban talált rejtélyes aranylapocskáknak. A folytatásban még mélyebbre nézünk a tudomány kulisszái mögé, adott területek szakértőinek segítségével mutatjuk be a három harcos és lovaik genetikai és csonttani vizsgálatainak eredményeit, és a szerves anyagok azonosítását. Utóbbi egészen elképesztő, a restaurátor keze alatt egy szó szerint sáros masszának tűnő anyag válik bőrré, szövetté és selyemmé.

Koppány, a középmagas, stramm harcos

A leleteket in situ, azaz eredeti helyzetükben történt kiemelésük– a rendkívül kényes műveletet Hajdrik Gabriella, a KKJM régésztechnikusa felügyelte és irányította – után Budapestre szállították, a csontokat az ELTE TTK Embertani Tanszék munkatársainak gondjaira bízták. Érthető izgalommal és némileg megrendülten léptünk be a terembe, ahol már előkészítve vártak minket a három elit harcos földi maradványai. 1100 éves koruk ellenére nagyon jó megtartásúak, ami viszonylag ritka ilyen időtávlatban.

Ennek köszönhetően pedig sikerült megállapítanunk róluk mindent, amit jelenlegi ismereteink szerint antropológiai szempontból egyáltalán lehetséges

– mondja a 24.hu-nak Dr. Szeniczey Tamás, az ELTE TTK adjunktusa, az emberi maradványokat elemző antropológus.

Koppány az első, akiről előző cikkünkben azt írtuk, hogy feltárásakor, „első ránézésre” 30-35 éves korában érhette a halál, és a hozzá közel eltemetett, 15-16 évesnek tartott Szaniszló édesapja lehetett. A korbecslések általában igen tág intervallumban mozognak, a csontok öregedése ugyanis egyénfüggő, sok múlik a táplálkozáson, társadalmi helyzeten, környezeti tényezőkön, életmódon stb. Koppánynál azonban olyan törékeny anatómiai elemek is megmaradtak, amelyek alapján határozottan állítható: 30-35 éves férfiről van szó.

A korban közepes termetűnek számított 157-163 centiméteres magasságával, viszonylag stramm, jó fizikai állapotban lévő ember volt. Csontjai relatíve robusztusak, ám az izomtapadási és izomeredési helyek nem annyira kifejezettek, mint hasonló korú férfiaknál. Magyarul nem volt annyira izmos, mint amennyire várnánk. Elképzelhető, hogy nem végzett megerőltető fizikai munkát, ami azért egy honfoglalás korában élt harcosról nehezen feltételezhető, ám az antropológus szerint inkább túl fiatal volt még ahhoz, hogy ezek a robusztus markerek kialakuljanak nála.

Sokat szopta az ujját?

A csontok tanúsága szerint egészséges volt, életkorból adódó elváltozások nem látszanak a gerincén – egy minimális kivételtől eltekintve a nyaki szakaszon –, az ízületei teljesen rendben voltak. Fogainak kopottsága és állapota megfelelő, sőt: szuvas fognak, tályognak, cisztának egyik harcosnál sincs nyoma, mindhármuknál megfigyelhető viszont jelentős mértékű fogkőképződés. Anélkül, hogy részleteznénk a jelenség élettani hátterét, az antropológusok megállapították, hogy

Koppány 2,5-3,5 éves korában stresszes perióduson ment keresztül: betegség vagy hiányos táplálkozás állhatott a háttérben. Nem tudjuk, mennyire volt komoly, de nyomot hagyott.

A rossz hír, hogy a csontok egyik szereplőnknél sem árulják el a halál okát, nincs rajtuk külsérelmi nyom. Szeniczey Tamás a régészekhez hasonlóan valamilyen fertőzést tart valószínűnek, egy gyors lefolyású betegség nem hagy nyomot a csontokon. A halál oka tehát egyelőre tisztázatlan – remélhetőleg nem örökre, a fogakból vett minták speciális vizsgálata ugyanis jó eséllyel megválaszolja majd a kérdést, ám az eredményre még hónapokig kell várnunk.

Életmódját, „foglalkozását” nem tudjuk megállapítani. Sokat lovagolt, mint a korban mindenki, de nincs olyan aszimmetria a testében, olyan határozott izomtapadások, ami mondjuk íjászatra vagy bármi egyéb tevékenységre utalna. Felnőtt férfiként, sírmellékleteit is számításba véve – előző cikkünkben írtuk, hogy lovat, szablyát és íjat temettek vele – tekintve jártas lehetett a fegyverforgatásban, de nem tudjuk, részt vett-e harci cselekményekben. Ha igen, akkor sem szerzett sérülést, nincs gyógyult törés, zúzódás a vázon. Annyira épen megőrződött maradványról van szó, hogy még azt is látnánk, ha egyszer keményebben leesett volna a lóról. Nagyon érdekes még vele kapcsolatban a külső megjelenése, fogai szabálytalansága sokat hozzáadhatott a karakteréhez.

Mind a felső, mind az alsó fogsor ívén az első metszőfogak között jókora szünet, úgynevezett diasztéma található. Kifejezetten nagy, némi túlzással a kisujjam befér a frontfogai közé

– emeli ki a szakember.

Lehetnek egyszerű genetikai okai, de kialakulhat akkor is, amikor valaki gyerekként nagyon sokáig intenzíven szopja az ujját.

Ifjú harcosok

Szaniszló a következő, az antropológus megerősíti: 15-16 évesen hunyt el, ilyen korai életkorban ezt még nagy pontossággal lehet megadni. Nála sem állapítható meg a halál oka, illetve itt is megfigyelhető enyhe és múló élettani stressz, a hátterében vérképzési zavar, hiánybetegség, parazitafertőzés és még tucatnyi tényező állhatott. A fiú teste még növésben volt, halálakor körülbelül Koppánnyal lehetett azonos magasságú, életmódjáról az ő csontjai sem árulkodnak – ami azért egy fejlődésben levő gyerek esetén nem váratlan. Annál meglepőbb viszont, hogy mint sokat emlegetett előző cikkünkben írtuk: a jelek szerint Szaniszló ifjú kora ellenére teljes jogú harcos volt.

Végül Huba, hármuk közül a legmagasabb rangú személy életkora is nagy pontossággal megadható, 17-18 évesen érte a halál. Rajta sincsenek sérülésre utaló nyomok, halálának okát várhatóan majd a már említett vizsgálat fogja kideríteni. Külsőre eltért Koppánytól és Szaniszlótól, Huba arca ugyanis már a koponya alapján is keletiesebb vonásokkal rendelkezett, és termete magasabb volt a kor átlagánál: a kutatók szerint 170-173 centi. Határozottabb járomcsontok, szélesebb áll, Hubának markáns arca lehetett, úgynevezett kelet-eurázsiai jegyek jellemezték, míg Szaniszló és Koppány külseje inkább nyugat-eurázsiai karakterű volt. Nemsokára már nem csak fantáziánkra hagyatkozhatunk, ha meg akarjuk őt idézni, mivel a közeljövőben mindhárom harcosról arcrekonstrukció készül.

Koppány talán közvetlenül az Uráltól érkezhetett

A maradványok genetikai vizsgálatát az ELTE HTK Archeogenomikai Kutatóintézete végezte – vagyis végzi, mert egy részük még jelenleg is zajlik –, az eredményeket Dr. Szeifert Bea, az intézet tudományos munkatársa osztotta meg velünk. Akárcsak a csontok, a DNS-tartalom is nagyon jó megtartású volt, mindhárom személynél 90 százalék feletti az eredeti tulajdonostól származó örökítőanyag aránya, ami egészen ritka ilyen korú leleteknél. A genetikai elemzés megerősítette mindhárom személy biológiai nemét, illetve igazolta a korábbi feltételezést: Koppány Szaniszló édesapja volt.

Mindhármuk apai vonala azonos, az Urál környékén, magyarokhoz köthető kultúrákban és a Kárpát-medencei honfoglalók körében is gyakori apai vonal

– fogalmaz az archeogenetikus szakember.

Az anyai genetikai vonal azonban már kétféle. Huba és Koppány esetében azonos, szintén az Urál vidékén és korai magyarokra jellemző, míg Szaniszló édesanyjáé a mai szibériai népeknél gyakori. Koppány és Szaniszló apa-fia kapcsolatban állt, de Hubával is van bennük közös: nem közvetlen rokonságról van szó, viszont egyazon populációhoz tartoznak.

Talán világosabb és érthetőbb, ha azt mondjuk, mindhárom harcos genetikai állománya nagyon hasonlít az Ural térségéből ismert korai magyarokhoz, például a hegység déli részén feltárt karajakupovo régészeti kultúra népességéhez. Koppány pedig egyenesen levezethető az uráli népességből. Ő vagy még ott született, vagy egy olyan közösségben, amelyen belül a házasság tekintetében a közös uráli származás döntő jelentőségű volt. A szülőhely kérdésére talán a már többször említett izotópanalízisek adhatnak választ a későbbiekben.

Világosbarna haj és kék szem?

Ami a külsejüket illeti, fent már említettük a nyugat- és kelet-eurázsiai antropológiai jegyeket, a genetika segítségével sikerült ehhez új információt hozzátenni.

Mindhármójuknak világosbarna haja volt és világosabb, de jól barnuló bőre, Huba és Koppány szeme barna (valószínűsíthetően mogyoróbarna), Szaniszlóé pedig kék.

Utóbbi kapcsán Szeifert Bea megjegyzi, vannak azért fenntartásai, a DNS töredékessége okán a program és a predikciós módszer sok hiányzó genetikai jelleget kezel, és nem feltétlenül az egykori népesség szempontjából releváns adatbázissal számol. Örökletes betegségre utaló genetikai nyomot ezidáig egyiküknél sem tártak fel, haláluk okáról pedig továbbra is a fogakból vett minták patogén vizsgálati eredményeire várunk. Illetve egy nagy számítástechnikai kapacitást igénylő kutatás remélhetőleg megmutatja kapcsolatukat már ismert honfoglalás kori személyekkel is.

Túlterhelt lovak

A mai köztudat honfoglalóinkhoz automatikusan lovas temetkezést köt, holott a jelenleg ismert sírok csupán 8-10 százalékában találtak lovat a harcos mellett. És még ezekben sem a teljes állat fekszik, hanem úgynevezett lóbőrös temetkezést látunk – tudjuk meg Bárány Annamária archeozoológustól, az ELTE Természetrajzi Múzeum munkatársától. Ilyenkor az állatot leölik, megnyúzzák, és „csak” a bőrét, illetve az úgynevezett bőrben maradó csontokat helyezik a halott mellé, úgy mint a koponya, a kéz- és lábtő csontok, a kéz- és lábközép csontok és az ujjpercek. Az egészet összehajtogatva egy bőrönd méretű, 20-30 kilós „csomagként” képzeljük el – az állat többi részét, vagyis a húst a halotti tor során elfogyasztották.

Az akasztói lovak közepes termetű állatok voltak, száguldásra és kitartó munkára termett mokány jószágok. Mindhárom mén, Hubáé és Szaniszlóé 4,5-5, Koppányé 9 év körüli – mintha az elhunytak életkorához választották volna őket. A fogaik alapján nem kaptak abrakot, egész életükben szabadon legelésztek.

A fiatal állatok lábcsontjain ugyanakkor jóval idősebb korra jellemző elváltozások látszanak, ami azt jelenti, hogy már korán intenzív és ismétlődő terhelésnek voltak kitéve

– jegyzi meg a szakember.

Nem tudni, hogy teherhordás vagy lovaglás áll-e a háttérben, ám jól láthatóan nem kímélték őket, a modern szakirodalom szerint a lovakat 5 éves korukig nem szabad intenzív munkába fogni. A két fiatal állat mozgásán mindenképpen látszott, hogy nincs csúcsformában, ezen felül Huba lovánál az elváltozás még súlyosabb, szinte biztosan sántított. Mindez pedig felveti a kérdést, miszerint ezek az elhunytak lovai voltak-e, azaz személyes kapcsolat fűzte össze harcost és a vele temetett harci ménjét, mint ahogy azt bizonyára szeretnénk elképzelni, vagy pedig sérülésük okán random áldozatként épp kapóra jöttek?

Arany, foltos és a genetikai fekete lyuk

A lovakon is végeztek genetikai vizsgálatokat. Dr. Gerber Dániel, az ELTE HTK Archeogenomikai Kutatóintézetének tudományos munkatársa lapunknak elmondta: ahogy várható volt, az állatok között nincs közvetlen rokoni kapcsolat, ám ettől még származhattak egy ménesből.

Az első évezredből való, vagyis a háziasítás korai fázisában levő lovak populációgenetikai vizsgálata meglehetősen bonyolult, mert ekkoriban még elég homogén egységet alkottak. Ezért egyelőre nem lehet kideríteni, hogy helyi, vagy akár távolabbi, keleti állományból származtak-e, a színük és genetikailag öröklődő fizikai tulajdonságaik azonban láthatóvá váltak.

A két fiatal állat feltehetően – angol szakszóval – sunshine színezetű volt, ez egy sárgás, aranyszínű árnyalatot jelent. Az idősebb ló úgynevezett tobiano foltos lehetett, azaz barna vagy fekete alapon hatalmas fehér foltokat viselhetett

– fogalmaz Gerber Dániel.

Az előzetes vizsgálatok alapján egyik állatnál sem látszik, hogy a szelekció során valamilyen teljesítményfokozó karakterisztikát akartak volna bennük erősíteni, magyarán nem tudatosan tenyészthették őket valamely feladatra. Ennek ellenére Koppány idősebb lova – a két fiatal lóval ellentétben – az eddigi adatok alapján alkalmasabb lehetett hosszabb erőkifejtést igénylő fizikai munkára, például igahúzásra. A bizonytalanság nem az akasztói leleteknek szól, hanem az archaikus lovaknak általában, ahogy a szakértő fogalmaz: „a korai háziasított lovak genetikai fekete lyukat alkotnak”.

A mai értelemben vett különböző fajták létrehozására irányuló tudatos tenyésztés ugyanis jelen ismereteink szerint csak a 13. században vette kezdetét, az ezt megelőző időkből csupán egy meglehetősen homogén masszát találunk. Egyes állatoknak természetesen korábban is presztízsértékük volt, kivették a ménesből a nagyobb, mutatósabb, vagy egyes kívánatos tulajdonsággal rendelkező egyedeket. De nem tudjuk, hogy emögött volt-e olyan tudatos tenyésztés, ami az elmúlt nagyjából 800 évben megfigyelhető volt, vagy nem vitték tovább a vérvonalat, nem szelektálták tovább az utódokat, hanem a csikókat visszaengedték a többi állat közé. Válaszra vár még egyébként az is, hogy honfoglaló sírokban talált állatok keletről származnak-e, vagy a már meglévő Kárpát-medencei állományból válogatták őket.

Marék sárnak tűnő kincsesbánya

Kárpát-medencei viszonylatban 1100 év távlatából az egykori ruházatból gyakorlatilag semmi nem marad, a szakemberek általában a fém, csont, üveg vagy egyéb, „maradandó” rátétekből következtetnek az egykori viselet kinézetére, szabásvonalára. Illetve a mai, sztyeppén élő népek ruházatában keresik az analógiákat, miközben az életmód is meghatározó: elődeink a lovagláshoz optimális holmikat hordtak. Mit jelent ez a gyakorlatban?

Jelen tudásunk szerint az alapviselet nadrágból, csizmából vagy egyéb lábbeliből, valamilyen »aláöltözetből”, azaz alsóruhából, végül egy nehezebb anyagból készült kaftánból, köntösből állt. Utóbbit oldalt általában hasítékkal látták el, ezzel is segítve a lóraszállást

– tudtuk meg Füredi Ágnestől, a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) régészétől, az akasztói projekt egyik vezetőjétől.

A szerencsés talajviszonyok és a nagy mennyiségű fém jelenléte páratlan minőségben konzerválta a szerves anyagokat – nem véletlen, hogy Huba derékrészénél maradtak meg, hiszen rengeteg ezüst csüngő és érme díszítette az övét –, különleges értéküket viszont az adja, hogy in situ emelték ki a földből, így a tárgyak eredeti elhelyezése is szépen látszik. A régész kiemeli: „Óriási tudományos jelentősége van, hogy ezek az in situ leletek olyan restaurátorműhelybe kerültek, ahol hozzáértő szakember megfelelő eszközökkel tudta szétbontani”.

A fotókon jó látszik, a szerves anyagok (bőr, textil stb) maradványai eredetileg, a sírokban úgy festettek, mint egy marék sár. Egy átlagos feltárás során talán fel sem tűnik az ilyen, a helyszínen nincs idő vagy lehetőség egyes részleteket egyben kiemelni, így aztán laboratóriumi körülmények között már csak az elmozdított, letisztított csontokat, tárgyakat lehet vizsgálni. Itt azonban szerencsére nem ez történt, a régész által említett hozzáértő szakember pedig az ország egyik legjobb, nemzetközileg is elismert textil restaurátorát, Szabó Krisztinát, az MNM Nemzeti Régészeti Intézet munkatársát takarja. Nyilvánvaló képtelenség minden érdekességet és új információt itt és most átadni, igyekeztünk nem túl önkényesen válogatni.

Még a cérna is megmaradt

Huba egyben maradt bőr tarsolya nem élné túl, ha kinyitnák, de röntgennel átvilágítva azt tartalmazta, amit a régészek vártak: tűzszerszámot, vagyis kovát és tűzcsiholó acélt. A tarsolylemezt szegecsek szegélyezik, ám más hasonló leletekkel összevetve nem valami díszes, mondhatni elég egyszerű darab. Egyelőre nem tudni, hogy miért. Felmerül a divat, kronológiai különbségek, vagy hogy a tarsolylemez díszítettsége netán életkor alapján gazdagodott. Különlegesen ritka, ezüst karperecét pedig a ruha fölött hordta, vagyis ingujját begyűrték a karkötő alá.

Ahogy a fiút a padmalyos sírba csúsztatták, deréktájon a ruhája, a selyemből készült öve, rajta ezüst veretekkel és a tarsollyal mind kissé begyűrődött a jobb csípője alá. Amikor több mint egy ezredévvel később kiemelték, Szabó Krisztina egy, a laikus számára értelmezhetetlen „masszát” kapott, amiből aprólékos munkával egyedülálló csodát tudott varázsolni.

Ahogy rétegről rétegre bontottam szét, úgy váltak azonosíthatóvá a különböző anyagok. Bőr, szőrme, selymek díszes varrással, még az is látszik, hol javítgatták utólag, mikroszkóp alatt a cérna is szépen kivehető

– magyarázza a restaurátor, gyakorlott szeme azt is megelőlegezi, hogy a fonal lenből készült.

Díszöv és fegyveröv

Március elején jártunk a Nemzeti Múzeum restaurátorműhelyében, a feldolgozottság azon fokán még több kérdésre nem volt válasz, idővel ezek lassanként megszületnek. Ami biztos, hogy Huba ruházatából megmaradtak az alsó- és felsőruha, annak bélése, az öv illetve a tarsoly bőr és összetett anyagú darabjai. A háromféle selymet szövésük módja különbözteti meg egymástól, az egyikről már most nagy valószínűséggel elmondhatjuk, hogy indigóval festették kékre. Értékük óriási lehetett, a legfelsőbb luxust képviselték: még egy, csak részben selymet tartalmazó ruhadarab is drágább lehetett, mint a rávarrt arany és ezüst kiegészítők összesen.

A temérdek Berengár-érméről egyébként Füredi Ágnes megjegyzi, nemcsak a gazdagságukat jelképezte, hanem egyfajta hivalkodásnak is szánták: „Ott voltam, megszereztem”. És hogyan bírta el egy selyem öv a derékra aggatott szerszámok, fegyverek, csüngők súlyát? Nyilván sehogy. Életük felét lovon töltő őseink erős „fegyverövet” is viseltek, a veretes díszöv (ez esetben selyemből) reprezentatív célt szolgált.

A számos honfoglalás kori projektben közösen dolgozó régész és restaurátor mester egyvalamiben egyetért: az akasztói sírokban talált szerves anyagok alapjaiban befolyásolják a honfoglalók öltözködéséről alkotott képünket. Sokkal komplexebb volt, mint eddig bárki gondolta. A leletek műszeres anyagvizsgálatát Dr. Kreiter Attila, az MNM vezető régészének irányításával végezték el, ezek konkrét eredményei is a bemutatóra készülnek el.

További izgalmas történetek a Kárpát-medence régmúltjából:

• Olyan erővel szúrt az avar férfi gyilkosa, hogy a keze belecsúszhatott az áldozat testébe
• Ősi hunok leszármazottai is éltek a Kárpát-medencében
• Miért húzódik egy 1200 kilométeres építmény a Kárpát-medence közepén?
• Mostohafiától szült gyereket az avar nő

The post Kék szeme lehetett a honfoglaló elit harcosnak? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu