A technika csapdája

Amikor a kor nagy technikai felfedezéséről, a drót nélküli távíróról kérdezték Sigmund Freudot, állítólag azt felelte: „Nagy dolog a távíró, még nagyobb a drót nélküli távíró, de a legnagyobb csoda mégis az, ha két ember, dróttal vagy drót nélkül, egyáltalán szót tud érteni egymással.” A drót nélküli távíró óta sokat fejlődött a technika, naponta használjuk a televíziót, az internetet, a közösségi médiát, a mesterséges intelligenciát, ám a technika fejlődése csak megerősíti Freud mondatainak súlyát.

A generációs különbségeket vizsgálva a kutatók egyik szempontként a kor technológiáját és a hozzá való viszonyt említik. Az idősebb generációknak valóban nem könnyű alkalmazkodni az újabb és újabb technológiai csodákhoz.

Ha a számítógépemmel vagy az okostelefonommal gondom van, én is a gyerekeim, az egyetemi tanítványaim segítségét kérem.

És ez régen sem történt másként. A papám kiskorában még a telefónia és a légi közlekedés is gyerekcipőben járt, de apám már megélte a holdra szállást, az asztali számítógépet és a mobiltelefont is. Ezt a technikai ugrást se lehetett könnyű feldolgozni. Amikor én gyerek voltam, még kiváltság volt egy repülőút és a telefon. Nekünk például „ikertelefonunk” volt, ami azt jelentette, hogy több előfizető osztozott ugyanazon a vonalon, és amíg az egyik beszélt, a másik, a vonalra várva, idegesen ütögette a készüléket. Tizenkét éves koromban láttam életemben először televíziót, nekünk csak néhány évvel később lett. Amikor a televíziós szakmát kezdtem, még filmre dolgoztunk. Külön szalagon futott a kép, külön a hang, és rézollóval kellett összevágni, celluxszal összeragasztani, ha meg akartuk változtatni a képek sorrendjét. Aztán jött a „mobil” videotechnika, ami eleinte akkora képmagnó volt, hogy külön gépkocsiban szállították a stábunk után, és két markos technikus legény kiskocsin húzta maga után. Ma meg a tanítványaim előkapják a zsebükből az okostelefont és olyan tökéletes minőségű filmeket vesznek fel és vágnak össze, amit mi valamikor elképzelni sem tudtunk, és mesterséges intelligencia segítségével készülnek az egyetemi órákra.

Az új eszközök, a faragott csontot, hasított követ használó előember óta mindig együtt jártak a gondolkodás megváltozásával. Ahogy az eszközök létrejöttét is már a gondolkodás változása, az igény motiválta. Az állatok közül, az apró rovaroktól a főemlősökig sokan használnak szerszámnak nevezhető tárgyakat, fűszálat, botot, követ, de az ember az egyedüli, aki az intelligenciája és a memóriája kiterjesztésére, az önálló munkavégzésre talál ki eszközöket. A számítógép, a robottechnika, a mesterséges intelligencia, a szintetikus biológia, a nanorobotok exponenciális fejlődése beláthatatlan. A zsebünkben lapuló okostelefon milliószor nagyobb teljesítményre képes, mint az első embert a Holdra juttató Apollo–11 űrrakéta fedélzeti számítógépe.

Vannak, akik az embert az uralma alá hajtó mesterséges intelligencia diktatúrájával riogatnak bennünket. Vernor Vinge matematikus író 1993-ban megjósolta, hogy „Harminc éven belül meglesznek a technológiai eszközeink az emberfeletti intelligencia létrehozásához. Nem sokkal ezután az emberiség kora véget ér”. Azóta eltelt a 30 év, és az emberiség kora szerencsére nem ért véget. Ellentétben szegény Vernor Vinge-gel, aki viszont épphogy megérte jóslata kudarcát, mert 2024-ben meghalt.

Mások, mint Ray Kurzweil, azt állítják, hogy az információtechnológia két évtizeden belül soha nem látott bőséget hoz az emberiség számára, mintha beteljesülne a kutyapárt ígérete: az örök élet és az ingyen sört.

Optimistaként azt ajánlom, válasszuk inkább az utóbbi jóslatot, mert ha mégsem válik be, a lelkünknek addig is megnyugtatóbb…!

*

A jövőkutatókat az érdekli, mi lesz? Engem pedig az, hogy addig mi lesz? Hogyan változik a technológia által a gondolkodásunk, erkölcsünk, felelősségérzetünk, egymáshoz való viszonyunk? A mesterséges intelligencia már eddig is elképesztő segítség a tudományos kutatásban, az egészségügyben, például a diagnosztikában, a műtéti technikákban, az oktatásban, izgalmas kísérletek történnek általa a művészetben, és sokáig lehetne sorolni a területeket. De vajon mit kezd az ember a veszélyeivel: a mesterséges in­tel­li­gen­ciát felhasználó internetes bűnözéssel, álhírekkel, zaklatással, politikai propagandával, lejáratásokkal, a romantikus szerelmet felülíró pornográfia terjedésével, a kiberhadviseléssel, a katonai drónokkal? Vagy vegyük az egyik legveszélyesebb illúziót, a deepfake-et, ahol a mesterséges intelligencia lemodellezi a test- és szájmozgást, és a saját szemünkkel látjuk, saját fülünkkel halljuk azt, ami soha meg nem történt, politikusok mondanak olyan mondatokat, amelyek sosem hagyták el a szájukat, ártatlan színésznők lihegnek álpornókban, tudósok, ismert emberek hirdetnek az arcukkal és a hangjukkal olyan kereskedelmi reklámokat, amiről még csak nem is hallottak.

Mi történik azokkal, akiknek fokozatosan megszűnik a munkája, mert az AI olcsóbban és jobban helyettesítheti őket?

Sok nagyvállalat HR-irodájában már ma is a mesterséges intelligencia dönti el, kit vegyenek fel és kit bocsássanak el.

Képes lesz-e az ember a kor igényeinek megfelelően átalakítani az oktatást, az egészségügyet, a szociális hálózatot, a kultúrát?

A mesterséges intelligencia megjelenése alig­hanem az emberiség új korszakát hozta el. De kockázatokat is jelent, hiszen nincs erkölcsi érzéke, beleérző képessége, nem tudja, mi az emberi méltóság, korlátozott a kreativitása, és kérdés, mennyire tanítható a közvetlen emberi kommunikációra jellemző egyéni gesztusokra, a mimikára, a szavak árnyalt és többféle jelentésére, a közlést színező eltérő érzelmekre, tapasztalatokra. És akkor még nem szóltunk a szándékos torzításokról, csúsztatásokról.

A közösségi média kiterjesztette, de nem javította az emberi kapcsolattartás módját. Több emberrel tarthatjuk a kapcsolatot, akár távoli földrészen élőkkel is, de az együttműködés minősége korlátozott lesz. A közösségimédia-platformok írott szövegeiből is kiderül, mennyi félreértést okoz a pontatlanság, hiába igyekszünk az érzelmeinket a valóságos érzéseket lebutító emojikkal pótolni.

Amikor élőbeszédben társalgunk egymással, különösen, ha egymás érzelmeire is figyelünk, nem is gondolnánk, hogy a mondanivalónk tartalmának csupán 7%-a jut el beszélgetőpartnerünkhöz. Mert ő közben 38%-ban a hangszínünkre, 55%-ban pedig a mimikánkra és a gesztusainkra figyel, abból vonja le a következtetéseit.

A korszerű nyelvtanárok már nemcsak a nyelvet tanítják, hanem a kultúrához tartozó gesztusokat, fejmozdulatokat is. Egy régi vicc szerint az olasz telefonfülkékben úgy szól a használati utasítás, hogy „jobb kézzel emelje le a telefonkagylót, bal kézzel beszéljen!”. Ha valaki nem képes dekódolni az illető kultúra gesztusait, az számos félreértéshez vezethet. Ne csodálkozzunk például, ha bólintunk a bolgár pincér kérdésére, hogy kérünk-e üdítőt, mire ő sarkon fordul, és elviszi az italt. Mert Bulgáriában a bólintás jelenti a nemet és a fejrázás az igent. De járhatunk ennél rosszabbul is másutt. Ha a hüvelykujjunkkal és a mutatóujjunkkal kis kört formálunk, az sokfelé azt jelenti, hogy minden rendben, a víz alatt a búvárok is így adják egymás tudomására, hogy nincs gond. Vannak azonban országok, ahol ez a mozdulat a homoszexualitásra utal.

Mi úgy szólítunk magunkhoz messziről valakit, hogy a mutatóujjunkat felfelé fordítva, magunk felé mozgatjuk, mintha a levegőt kapargatnánk. Ez némely latin kultúrában sértés, mert ott a prostituáltakat hívogatják így.

Azokban az országokban a szokásos hívogatás lefelé fordított tenyérrel, négy ujjunkkal magunk felé legyezve történik.

Ha személyesen beszélgetünk valakivel, egész testünkkel kommunikálunk és érzékeljük a környezet hangulatát. Mi szabályozzuk a teret, távolabb ülhetünk a másiktól, karba fonjuk a kezünket, ha bizalmatlanok vagyunk, és előrehajlunk, okosan csillogtatjuk a szemünket, ha a bizalmunkat, az érdeklődésünket szeretnénk kimutatni. A szemkontaktus során az izgalmunk, illetve az érdeklődésünk hatására a pupillánk szűkül vagy tágul, szerotonin (az egyik boldogsághormon) szabadul fel az agyunkban, ami javítja a hangulatunkat és a másik félben is pozitív érzelmeket kelt. Ez a varázslatos hírvivő molekula intim helyzetekben erősíti a kötődést. A képernyőn való kommunikálás esetén viszont nem érzékeljük a másik fél test- és lábmozgását (ami többek között akár azt is jelezheti, őszinte-e velünk a másik), nem érzékeljük a testtávolságot, a pupillánk is inkább a bennünket megvilágító lámpa fényét követi, nem az érzelmeinket, ráadásul szerotonin sem szabadul fel, így nem segítheti a szociális kapcsolódásunkat sem.

Ebben a könyvben is számos példát láthattunk arra, hogy az igaznak vélt elképzeléseinkből, a megérzéseinkből milyen sok hibaforrás származik, miként korlátoznak bennünket az emberi kapcsolataink alakulásában a kulturális, törzsi, vallási, ideológiai elfogultságaink, zsigeri reakcióink, agyunk torzításai és önvédő pszichológiai mechanizmusaink.

A Big Data kutatói azt ajánlják, ne a megérzéseinknek higgyünk, hanem a számítógépek, a mobileszközök és a mesterséges intelligencia adatbázisaiban felhalmozott, eddig sosem látott méretű adathalmaznak, az állandóan bővülő emberi tudásnak.

Az adatkutatók olyan kérdéseket is vizsgáltak, amelyek az adatok alapján a legtöbb embert érdeklik. Ilyen például a párkapcsolati boldogság és az üzleti siker. Ami a párválasztást illeti, volt már szó arról, hogy a különböző kultúrákban a szaglástól, a csókolózástól, az azonos törzsi és családi háttértől, a hasonló vagyoni helyzeten át, a szakavatott házasságközvetítőkig mi mindennel kísérleteztek az emberek, hogy megtalálják az ideális párt. Mostanában az online párkeresés a divat. A párkereső cégek néhány tucat, vagy legfeljebb pár száz jelentkezőből válogathatnak. Ezzel szemben Samantha Joel adatkutató minden párkapcsolati kutatással foglalkozó professzort felkeresett, elkérte az adatbázisaikat, majd 11 196 pár adatait magas szintű statisztikai módszertanok mentén elemezte és öntanuló mesterséges intelligenciával feldolgozta. Az elképesztő adathalmaz információkat tartalmazott a demográfiai adatokról (életkor, iskolai végzettség, jövedelem és etnikum), a fizikai megjelenésről (mennyire vonzók a többi partnerkereső számára), a szexuális szokásokról (milyen gyakran és milyen módon szeretnek szerelmeskedni), érdeklődési körről és hobbikról, a mentális és fizikai egészségről, továbbá a politikai, párkapcsolati, gyermeknevelési értékrendről. Mit gondolnak, mi volt a mesterséges intelligencia válasza?

Nos, az AI, amely már ma is képes legyőzni a legjobb sakkozókat, néhány nappal előre megbízhatóan megjósolni zavargások kitörését, előre jelezni egészségügyi problémákat, a párkapcsolati boldogság terén ugyanolyan tanácstalan volt, mint mi, amikor hasonló döntés előtt állunk…

Ennek ellenére a párkapcsolati stratégiák vizsgálata hozott részeredményeket. Kiderült például, hogy miközben a párkeresésben azzal nyugtatjuk magunkat, hogy „nem a külső számít!”, a férfiak 30%-ánál, a nők 18%-ánál ez a szempont a meghatározó. Az adatokból kitűnik, hogy a magas férfiaknak nagyobb esélyük van arra, hogy több megkeresést kapjanak a társkereső oldalakon, ellentétben az átlagnál magasabb nőkkel. A jövedelemmel összevetve a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az alacsonyabb és kevésbé vonzó férfiaknak magasabb jövedelemre, illetve vonzó foglalkozásra van szükségük, hogy kiegyenlítsék a hátrányukat.

De ami igazán meghatározónak tűnt a partner kiválasztásánál, az a jó kedély, a kiegyensúlyozottság, az önmagával elégedett, bizalmat sugárzó személyiség. Mert az emberek úgy gondolták: csak egy boldog ember képes másoknak is boldogságot nyújtani.

Évek óta együtt élő párok adatai alapján azt is vizsgálták, mi a biztosíték a tartós, boldog párkapcsolatra? A kutatás válasza röviden: Semmi! A boldog párok többnyire továbbra is boldogok voltak, akik pedig abban reménykedtek, hogy a házasság során majd a párjuk megteremti számukra a boldogságot, azok csalódtak. Úgy tűnik, a Big Data a hatalmas adathalmaz alapján hasonló eséllyel tudja megjósolni a boldog párkapcsolatot, mint a szomszéd Mari néni. Nincs tehát nekünk se szégyenkezni valónk, ha ezen a téren mellé­lövünk…

Az üzleti siker terén az adatok számos mítoszt cáfolnak. Hogy a „Jóisten, a szerencse és Orbán Viktor barátsága” valóban a legeredményesebb általános üzleti modell lenne, amitől az ember néhány év leforgása alatt az ország leggazdagabb vállalkozója lehet, azt a kutatások nem vizsgálták. Annak alapján azonban, hogy Mark Zuckerberg, Bill Gates, Steve Jobs, Elon Musk huszonéves korukban alapították első sikeres cégeiket, elterjedt tévhit lett, hogy az üzleti siker egyik záloga a fiatal kor. Zuckerberg maga is nyilatkozta, hogy ez azért van, mert „a fiatalok okosabbak”. Az adatok azonban ezzel szemben azt bizonyították, hogy az üzletemberek többsége a negyvenes éveiben vált sikeressé. A másik tévhitet, miszerint a sikeres üzletemberek többnyire a szakmán kívülről érkeznek, szintén cáfolták az adatok. A valóság az, hogy többségük hosszabb tanulóéveket töltött el a szakmában, és fáradságos munkával, szakmai tapasztalatok birtokában alapították saját sikeres cégüket. A mítoszoknak a régi tréfás, újságírói mondás lehet az alapja: „ha egy kutya megharap egy postást, az nem hír. Akkor válik hírré, ha a postás harapja meg a kutyát”. A szokatlan történeteket jobban kedveli, jobban felkapja a média, és jó társasági témául is szolgálnak.

Stephens-Davidowitz adatkutató, akinek a köny­vé­ben a fenti példákat olvastam, a saját könyveinek sikerét sem bízta a véletlenre. A Big Data alapján kikutatta, melyek azok a kérdések, amelyekre az emberek leginkább rákeresnek.

Azt találta például, hogy a férfiakat leginkább a péniszük mérete izgatja. Az önbevallásos felmérésekben a többség 15 centiméteresre taksálta a saját nemi szervét, az adatok azonban az átlagosan 12,5 centiméteres péniszt igazolták.

A szerző ebből azt a következtetést vonta le, hogy az adatok bevallásánál az emberek nem a valóságot, hanem a vágyaikat mondják, ezzel is bizonyítva, hogy a szóbeszédek helyett érdemesebb inkább a Big Datában felhalmozott és kiértékelt adatokban bízni.

A Google egyik igazgatója azt állította: „Istenben bízom, a többiektől viszont adatokat kérek!” A tréfásnak szánt mondás véres valóságot takar. Az összegyűjtött adatok nem csak a javunkat szolgálják. Az óriáscégek a profitmaximálás érdekében visszaélnek és kereskednek a felhasználók személyes adataival, tudatosan erősítik a megtévesztő, gyűlöletkeltő és kirekesztő tartalmakat, magukhoz láncolják és véleménybuborékokba zárják a fogyasztóikat. A politikai propaganda a csoportnövelés céljából ugyanezt a technikát használja.

Egyre nagyobb jelentősége lesz a mesterséges intelligencia által fejlesztett, a különböző híreket összevető tényellenőrző módszereknek. Fontos, hogy már kiskamaszkortól kezdve megtanuljuk a kritikus közösségimédia- és médiahasználatot.

Kutatások bizonyítják, hogy 8-10 hónapos babák már értik, ki a bántalmazó és ki a segítő.

A mesterséges intelligencia azonban nem akad fenn a kegyetlenségen, az igazságtalanságon. Kérdés, hogyan lehet majd megtanítani a kölcsönös gondoskodáson alapuló emberi együttműködés erkölcsi alapjaira.

Sokan egyelőre a hitvilágok és az ideológiák lélektanából ismert hozzáállással használják a mesterséges intelligenciát is. Egy kedves barátnőm mélyen vallásos nagybácsikája a ChatGPT-t kérdezte meg a Sátánról: „Ha te lennél a Sátán, mivel vennéd rá az embereket, hogy elveszítsék a hitüket?”, kérdezte. A ChatGPT-Sátán a kételyt, az autonóm személyiséget és a képmutatás leleplezését, azaz a kritikus gondolkodást említette a hit legnagyobb veszélyeként. Akárcsak az illiberális felhasználók, akik minden hátsó szándék nélkül és alighanem öntudatlanul a saját világnézetüket táplálták bele a rendszerbe.

Ha az ember a jelenlegi moralitását – a kapzsiságát, hiúságát, hatalomvágyát, a környezetpusztítás és a klímaválság iránti érzéketlenségét – tanítja a mesterséges intelligenciának, akkor az öntanuló AI, mivel sokkal hatékonyabb, mint az esendő ember, biztosan kíméletlen zsarnoksága alá hajt minket.

Maria Montessori, olasz orvos, pszichológus és pedagógus már 1951-ben az UNESCO-hoz írott üzenetében figyelmeztetett, hogy ha a technológiai fejlődés nem jár együtt az erkölcsi neveléssel, akkor veszélybe kerül az értelem, a jog és a béke.

Mivel a mesterséges intelligencia többek között a felhasználóival való kapcsolatából, a promptokból (kérdésekből, utasításokból) tanul, nem mindegy, hogy pozitív vagy negatív irányba befolyásoljuk az algoritmusokat, hiszen ebből következnek majd a mesterséges intelligencia válaszai is, amelyek bennünket, felhasználókat formálnak. Az AI által generált dezinformációkat és az előítéleteket gerjesztő algoritmusokat korlátozva, az emberi méltóságra, az igazságosságra, a fenntartható fejlődésre, a környezettudatosságra, az egyensúlyra, az élet tiszteletére és más morális szempontokra összpontosítva talán lehetne a mesterséges intelligenciát pozitív irányba terelni, hogy az emberiség javát szolgálja. Különösen, ha embermilliók tömegesen alkalmazzák ezt a módszert.

Ehhez persze az szükséges, hogy sikerüljön pontosan meghatározni a mesterséges intelligencia számára, mit értünk azon, hogy „tisztességes”, „igazságos”, mit jelent „az élet tisztelete”, az „emberi méltóság”, egyáltalán mire gondolunk akkor, amikor az „emberiség javáról” beszélünk. Némi nehézséget okoz, hogy ezek a kifejezések értékrendekhez kötődnek, és legalább annyiféle megközelítésük van, mint amennyivel maga ez a könyv is birkózik.

Kepes András: Igazad van

Open Books, 2025

The post Kepes András: Húsz év, és az információtechnológia sosem látott bőséget hoz az emberiség számára? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu