Az lehet, hogy háborúban hallgatnak a múzsák, de paprikás közhangulatban nagyon is hangoskodnak.

Átszövik a popzene történetét a politikai kiállásként megírt és előadott dalok, a politizáló nyilatkozatok és a politikai ügyek mentén rendezett koncertek. Utóbbiak sorába illeszkedik a Polgári Ellenállás Mozgalom szervezésében megvalósuló Rendszerbontó Nagykoncert. A két nappal az országgyűlési választások elé időzített, ingyenes, hétórás koncertsorozat célja a főszervező, Puzsér Róbert szerint az, hogy „a választásokat övező indulatokat a megfelelő dalokkal összecsatornázzák, illetve növeljék a választási hajlandóságot”.

Azt akarjuk üzenni felfelé és lefelé egyaránt, hogy a következetlenség ideje véget ért, hogy a magyar történelem fordulóponthoz érkezett

– mondta Puzsér.

„Felfelé és lefelé”: a hasonló, politikai célok mentén rendezett koncertek rendre arra vállalkoznak, hogy megnyerjék valamilyen ügynek a közönségüket – tehát lefelé kommunikáljanak –, és erőt, tömeges támogatottságot mutassanak a hatalomnak, vagyis felfelé is üzenjenek.

Mely hasonló üzenetek sikerültek legjobban a múlt század „történelmi fordulópontnak” ítélt időszakaiban? Mennyire eredményesen tudtak politikai célokat megvalósítani a népszerű zenészek, és mik voltak azok a produkciók és legfontosabb dalok, amelyeket kifejezetten ezek a politikai akciók hívtak életre?

„Ha egyesével oda tudnánk menni mindenkihez”

A börtön fittyfene ahhoz képest, ami Vietnámban megy. A mi börtönünk tiszta fura volt, kábé, mint egy nyári tábor

– nyilatkozta némileg összeszedetlenül a Madera Tribune nevű kaliforniai napilag újságírójának a huszonhét éves Joan Baez 1968 januárjában, miután hónapos fogság után őt és az anyját kiengedték az oaklandi Santa Rita fogházból.

Baez nem először került összetűzésbe a hatóságokkal, miután az ötvenes évek közepe óta részt vett az Amerika-szerte egyre aktívabb polgárjogi mozgalmakban. Előadásában vált igazán híressé és kapcsolódott össze a feketék egyenjogúsági törekvéseivel Pete Seeger protestdala, a We Shall Overcome, amelyet Baez az erőszakmentesség ügyének himnuszává avatott. Kezdetektől ellenezte az amerikai csapatok bevetését Vietnámban.

Oaklandben is egy háborúellenes megmozdulás után ítélték fogházban, pontosabban inkább egy munkatáborban letöltendő büntetésre. Innen egyébként két héttel hamarabb engedték el, Baez szerint azért, hogy a hatóságok elkerüljék az újságírók kivonulását az eredetileg kiszabott büntetés végén.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján egymást érték az egyetemi és tömegtüntetések az Egyesült Államok nagyvárosaiban, amelyeknek állandó eleme volt, hogy a tüntető fiatalok kedvenc zenéiket játszották, és fellépni is meghívták az ügyükkel rokonszenvező előadókat. Az addigra már nemcsak Amerikát, hanem voltaképpen az egész nyugati világot letaroló – és a vasfüggöny mögötti fiatalságot is meghódító – rockzene ebben az időszakban vált igazán politikussá. Baez folkzenei hátterű zenészbarátai és kollégái Seegertől az énekesnővel szerelmi kapcsolatba is bonyolódó Bob Dylanig sorra szólaltak meg politikai kérdésekben.

Új protestdalok és különféle tüntetések ihlette slágerek születtek, például a Stephen Stills által a Buffalo Springfieldnek írt For What It’s Worth.

Sőt, az úttörő new wave zenekar, a Devo valószínűleg meg sem alakult volna, ha a későbbi tagok nem lesznek szemtanúi 1970-ben a Kent State Egyetem hallgatóiként, ahogy az ohiói Nemzeti Gárda a tüntető diákok közé lő és meggyilkol négy diákot.

Az áttörése idején még kevéssé politikus Beatles 1967-ben egész oldalas újsághirdetésben állt ki a marihuána legalizálása mellett – „elviekben erkölcstelen, gyakorlatban megvalósíthatatlan”, írták a londoni Timesban a fű betiltásáról. Feloszlásuk után aztán jószerével minden ex-Beatle határozottabban vállalta a politikai véleményét, mint az együttes tagjaként, de John Lennon rálicitált a többiekre.

A hippikorszak alkonyán egymást érték a protestkoncertek, de a leginkább rendhagyó alighanem az volt, amit John Lennon és újdonsült felesége, Yoko Ono saját szállodai ágyukban adtak montreali nászútjuk során.

Nem is koncert volt ez igazán, inkább zenés művészeti-politikai performansz, amelyet Lennon a Give Peace a Chance című dal felvételével fejelt meg 1969 júniusában. Az év végén aztán még nagy hírveréssel adta vissza II. Erzsébet királynőnek brit birodalmi kitüntetését, részben Nagy-Britannia vietnámi szerepvállalása miatt. Mindez nem sokkal azelőtt történt, hogy decemberben az altamonti rockfesztiválon történt merényletkísérlet, késelés és gyilkosság végképp szertefoszlatta a popzenei szubkultúrák erőszakmentességről szőtt illúzióit.

A hippikorszak vége persze nem jelentette azt, hogy Joan Baez vagy más, politikus alkatú zenészek eltávolodtak volna az elveiktől. Az énekesnő végigtüntette és -zenélte (nem ritkán egyszerre) a háborús éveket, egészen az amerikai csapatok 1975-ös visszavonásáig Vietnámból. A következő évtizedekben feminista és környezetvédelmi ügyek mellé is odaállt. Egy tavalyi interjúban pedig a most nyolcvanöt éves Baez arról beszélt, Donald Trump második elnöki ciklusa alatt megint felértékelődött az erőszakmentesség eszménye, és a mai, politikailag elkötelezett diákok újra rátalálnak erre az eszközre.

Nagyon nehéz eloszlatni a félreértéseket az emberekben, hogy ne a passzivitás képei jussanak eszükbe. Ne az, hogy valaki mozdulatlanul fekszik a vonatsíneken. Rámegy az egész élet, de szerintem bárkit meg lehetne nyerni az erőszakmentesség ügyének, ha egyesével oda tudnánk menni mindenkihez.

Amíg nem sikerül mindenkivel egyesével beszélni, maradnak a protestkoncertek.

Csak arra emlékeznek, hogy Springsteen mindenkit megőrjített

Amíg a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a vietnámi háború, egy évtizeddel később már a hidegháború befejezése érdekelte leginkább a közügyekhez hozzászóló amerikai zenészeket. Pontosabban a hidegháború reménybeli lezárásának egy jelképes mozzanata, a nukleáris leszerelés kérdése.

Pete Seegernek, a régi folkharcosnak persze ehhez is köze volt. Ő és Jackson Browne lépett fel 1978 nyarán azon a New Hampshire állambeli tüntetésen, amelyen egy atomreaktor tervezett megépítése ellen tiltakoztak. Browne és néhány zenésztársa nem sokkal később megalapította az Egyesült Zenészek a Biztonságos Energiáért (rövidítve MUSE, vagyis múzsa) nevű szervezetet, és 1979-ben ötnapos koncertsorozatot szerveztek ügyük képviseletében. Szeptemberben a New York-i Madison Square Gardent töltötték meg öt egymást követő napon a No Nukes koncertek résztvevői, köztük a Crosby, Stills and Nash, James Taylor, Carly Simon és Gil Scott-Heron.

Az első No Nukes koncerteket továbbiak követték a nyolcvanas évek elejéig. A zenészek végső soron elérték, hogy ebben az időszakban nem indultak újabb atomerőmű-beruházások az Egyesült Államokban, a csernobili katasztrófa után pedig azokat már a Reagan-kormány sem különösebben erőltette (végül csak 2023-ban helyeztek üzembe új amerikai atomerőművet, de több tucat korábban megépített és már elöregedett létesítmény időközben bezárt).

A No Nukes nagykoncertek tehát ténylegesen hatást gyakoroltak a politikára. Nagy kár, hogy erre már nem sokan emlékeznek, ellentétben azzal, ahogyan Bruce Springsteen megőrjítette az embereket ezeken a fellépésein.

Bonnie Raitt bluesénekesnő, a MUSE egyik alapítója egyszerűen nem értette az 1979. szeptember 21-i koncerten, hogy miért kíséri a közönség hangos „BÚÚÚ” bekiabálásokkal a fellépését. Néhány perccel később jött rá, hogy nem búztak, hanem azt kiáltozták, hogy „Bruce”.

Kétségtelenül Springsteen, a New Jersey-i rocksztár számított a legmenőbb fellépőnek. Karrierje sorsfordító időszaka előtt állt: ezeken a New York-i koncerteken játszotta először élőben River című szerzeményét, amely a következő évben megjelenő albuma címadó dala is lett. Springsteen aztán a River turnéval szintet lépett rocksztárként – a róla szóló, tavalyi életrajzi film éppen arról szól, hogyan birkózott meg a nyolcvanas évek elején az elsöprő hírnév árnyoldalaival.

A nukleáris fegyverkezés ellen szervezett koncerteken Springsteen minden korábbinál nagyobb tömeg elé állhatott. Ráadásul zenekara, az E Street Band a koncertsorozatot megörökítő triplalemezen hallható először, ritka példájaként a politikai szerepvállalás és a zenei előrelépés együttállásának.

Rendszerbontó koncertek Berlintől Johannesburgig

A hidegháború évtizedei után a popzene és a politikai aktivizmus közötti szálak valamelyest meggyengültek. A nyolcvanas évek második felében inkább már az Egyesült Államokon kívül szerveztek jelentős protestkoncerteket: Dél-Afrikában az apartheid elleni tiltakozásként vagy a két Németország határán a berlini fal lebontásáért.

Ezeknek a nagykoncerteknek is megszülettek a maguk slágerei. Peter Gabriel Bikója és a Steven Van Zandt – Bruce Springsteen zenésztársa, évekkel ezelőtti interjúalanyunk – által jegyzett Sun City az apartheid elleni küzdelemben nemesedett jelképpé. A német újraegyesülés hónapjaiban pedig többek között Nena néhány évvel korábbi, új hullámos slágere, a 99 Luftballons nyert szimbolikus jelentőséget, nem beszélve Roger Waters berlini The Wall–nagykoncertjéről.

Persze a vasfüggöny keleti oldalán, az államszocializmus időszakában legfeljebb akkor rendezhettek politikai ügyek képviseletében koncertet, ha a zenészek az állampárt hivatalos álláspontját képviselték. Ami nem jelentette azt, hogy akik nálunk beat- és rockzenét játszottak, ne a szabadság nyelvét beszélték volna. Csak éppen a sorok között, áthallásos módon – ennek lehetőségeit térképezi fel kis túlzással a nyolcvanéves Bródy János fél életműve.

A Kádár-rendszer egy-egy nagykoncertjét, tabáni majálisát, a politikával kényes viszonyba bonyolódó, hazai rocksztárok fellépéseit még semmiképpen sem lehetett rendszerbontónak hívni. De rendszerbontónak hallani nagyon is könnyű volt.

The post Két szerelmes az ágyban is rendszert bonthat, ha az egyik John Lennon – mire mentek a politikus koncertek? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu