Ki volt valójában Brankovics Mara?

Amikor egy középkori trónörökös és külországból érkezett mátkája frigyére gondolunk, boldog házasság lebeg a szemünk előtt, amely biztosítja a két uralkodói dinasztia közti békét, együttműködést, a trónörököst és az állam stabil működését. Egészen más viszont a mai megítélés, ha európai hercegnőt az oszmán szultán háremébe adnak ugyanezen okból. Ahogy Brankovics Marával történt.

TV2 Törőcsik Franciska a Hunyadi című sorozatban Brankovics Mara szerepében.

A királylányok, főúri leányok élete csak a mesékben irigylésre méltó, a középkorban többnyire diplomáciai célok döntöttek sorsukról. Nyilván minden esetben rendkívül fájdalmas volt az elválás, és talán nem járunk messze a valóságtól, ha azt gondoljuk, sok lánynak okozott életre szóló törést, amikor gyakran még gyerekként idegen nyelvi és kulturális környezetbe, idegen emberek közé hurcolták. Sokszor úgy, hogy tudták: soha többé nem látják viszont otthonukat, szeretteiket.

Mégis meg kellett tenni, a házasság a korban békekötéseket, szövetségeket pecsételt meg mindennél erősebben. Nyilván a lányokat eleve erre nevelték, és igencsak sokan voltak, akik remekül feltalálták magukat új hazájukban, illetve valódi szerelmi kapcsolat alakult ki férjükkel a fejük felett megkötött házasság ellenére.

Romantikus szálról nincs tudomásunk, arról azonban igen, hogy Brankovics Mara valószínűleg jól beilleszkedett a szultáni hárembe, később saját akaratából tért vissza Szerbia oszmán orientációjának híveként: az ortodox keresztények érdekeit védte és II. Mehmed diplomatájaként szolgált.

Hajszál híján azt is meg tudta akadályozni, hogy két öccsét megvakítsák.

Ki volt Brankovics Mara, a szerb despota lánya? Erről kérdeztük Dr. Pálosfalvi Tamás történészt, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársát.

Ki volt valójában Brankovics Mara? 2 — Adrián Zoltán / 24.hu Dr. Pálosfalvi Tamás történész.

Brankovicsból szomszéd lett

A középkori Szerbia a XIII. században vívta ki önállóságát II. István vezetésével, az állam a következő század közepén élte fénykorát. Nem egy európai típusú, nyugati mintára szervezett erős államról volt szó, mégis a Balkán egyetlen „nagyhatalmaként” tekinthetünk az országra ezekben az évtizedekben, miután Bizánc és Bulgária erős hanyatlásnak indult. Viszonylag hamar, már a török megjelenése előtt megkezdődött Szerbia széttagolódása, az utolsó csapást keresztény vereséggel végződő I. rigómezei csata jelentette 1389-ben. Az ütközetet nem túlzás szerb mohácsként emlegetni.

Az állam szétesett, egyik komponense, a mai Koszovó térsége a történetírásban (Branko Mladenovics után) Brankovicsnak nevezett család birtokában állt: mondjuk úgy, tartományurak voltak egy államhatalom nélküli területen. Brankovics Vuk a XIV. század második felében feleségül vette az északi tartományt uraló Lazarevics István szerb fejedelem, ebben az időben úgynevezett despota lányát, Marát, frigyükből született valamikor az 1370-es évek második felében a magyar szempontból fontos szereplő, Brankovics György. Lazarevics fiú utód nélkül halt meg 1427-ben, tartományát pedig, az egykori Észak-Szerbiát Szendrő központtal unokaöccsére, Györgyre hagyta.

Ezzel Brankovics György a despota címet is megörökölte. A szó negatív töltete későbbi, akkoriban teljesen »ártalmatlannak” számított. Bizánci cím volt, amelyet a császári család tagjai, majd más magas rangú személyek viseltek, a császár ruházta fel vele a szerb fejedelmeket

– magyarázza Pálosfalvi Tamás.

Korábbi cikkünkben írtunk arról bővebben, hogy a térség a Magyar Királyság érdekszférájába tartozott, Luxemburgi Zsigmond fektetett nagy energiát viszonylag stabil, a magyar uralkodó függésében álló ütközőállamok létrehozására a délkeleti irányból fenyegető török veszedelemmel szemben. A „pufferzóna” vazallus állama volt ekkoriban már Lazarevics Szerbiája is, Brankovics örökléséhez Zsigmond király engedélye kellett. Már csak azért is, mert a despota hatalmas magyarországi birtokokkal is rendelkezett a király jóvoltából.

Zsigmond Brankovics öröklésének feltételeként a magyar végek védelmében kulcsfontosságú Nándorfehérvár és Galambóc várának átadását kérte. Brankovics belement, csakhogy a galambóci szerb helyőrség valahogy „elbénázta”, és a jelentős erősség a török kezére jutott. Talán árulás történt, ám jelen tudásunk szerint ebben maga Brankovics ártatlan volt. A döcögős kezdet után viszont a despota átvette nagybátyja magyarországi birtokait, viszonya a királlyal kiegyensúlyozott maradt végig Zsigmond életében.

Hunyadival és Murád szultánnal

Ami a magánügyeket illeti, Brankovicsnak három fia született és két lánya, a fiatalabbik Mária – a név szerb alakja szerint Mara –, illetve Katalin. Elég előkelő família volt egyébként, édesanyjuk az egyik legelőkelőbb bizánci család tagja, Katalint pedig a leghatalmasabb magyarországi főúrhoz, a Német-Római Birodalomban is jelentős birtokokkal és önálló fejedelmi címmel rendelkező Cillei Ulrikhoz adták feleségül. Mara pedig egyenesen a keleti világ leghatalmasabb uralkodójával, II. Murád oszmán szultánnal kötött házasságot.

Egyértelműen politikai, diplomáciai frigy volt, a birodalom ezzel lekötelezte az aprócska államot, amely a hercegnő kezéért cserébe némi biztonságot remélhetett

– mondja a történész.

Mivel születésének időpontja bizonytalan, Marát 15 év körülire becsülhetjük, amikor 1435-ben az oszmán fővárosba, Edirnébe kellett költöznie a szultán háremébe. A birodalom uralkodói ekkor még nem tekintették magukat magasan minden földi halandó felett állónak – ez az ideológiai váltás majd csak 1453-tól, Konstantinápoly elfoglalásától kezdődött –, házassági szokásaikról, feleségeikről, ágyasaikról, a testvérgyilkosság „kötelezettségéről” itt írtunk részletesen.

Ezzel nagyjából egy időben ment feleségül Brankovics Katalin Cillei Ulrikhoz, vagyis kialakult egy, a Balkánon átívelő házassági kapcsolatrendszer Edirnétől a stájerországi Cilliig, amelynek valójában minden pontja kapcsolódik a magyar történelemhez.

Vajon Mara és Hunyadi János ismerték egymást? Hírből valószínűleg, ám azt nem tudjuk, hogy személyesen találkoztak-e valaha. Hunyadi ifjú éveiben, mielőtt 1431-ben bizonyíthatóan feltűnt Zsigmond mellett, minden bizonnyal főúri udvarokban szolgált apródként. Akár több helyen, a potenciális helyszínek között van Szendrő, a Brankovicsok központja is – ha így volt, akkor nyilván találkoztak. Ám amíg még e puszta tény is csak egy hipotézis, addig kettejük kapcsolatának milyenségéről fantáziálni is felesleges.

Anya-fiú kapcsolat Mehmeddel

A Muráddal kialakított személyes viszonyát sem ismerjük, a források alapján azonban valamennyi hatást tényszerűen gyakorolt rá. Történt ugyanis, hogy a szerb belviszályok következményeként Mara két öccse, István és Gergely 1441-ben török fogságba esett, a szultán pedig elrendelte megvakításukat, amivel alkalmatlanná tette őket az uralkodásra.

Egy történet szerint Mara fellépett érdekükben a férjénél, aki követet szalasztott, hogy állítsák le a műveletet. Elkésett, a fiúk szemét már kiszúrták, Murád pedig ezen bedühödve kivégeztette az ítéletvégrehajtót

– mondja Pálosfalvi Tamás.

Összesen több mint 15 évet töltött a háremben, egészen I. Murád szultán 1451-es haláláig. Gyereke nem született, a trónörököshöz, a későbbi II. (Hódító) Mehmedhez viszont szoros szálak fűzték: a fiú négy esztendős volt, amikor Brankovics az udvarba került, az idők során pedig egyfajta anya-fia kapocs alakult ki köztük.

Ez aztán a későbbiekben alapvetően meghatározta Mara életét, sőt karrierjét a szultáni udvarban, de ne szaladjunk ennyire előre. Murád halála után a még mindig fiatal, a harmincas éveiben járó nő hazatérhetett Szendrőre, apja birtokára.

Az Oszmánok pártján

Az „öreg” Brankovics 1456 decemberében meghalt, legkisebb fia, Lázár követte őt a trónon, ekkortól éleződött ki Szerbiában a magyar- és oszmánbarát párt küzdelme. Lázár nagyon hamar, 1458 januárjában elhunyt, helyét megvakított bátyja, István foglalta el, de a belharcokból, amelyekbe már az ifjú Hunyadi Mátyás magyar király is bekapcsolódott, a törököt támogató párt került ki győztesen.

A vége az lett, hogy 1459 nyarán a török gyakorlatilag harc nélkül foglalta el Szendrőt, a szerb fővárost, a magyar védelem szempontjából egyik legfontosabb erődítményt. Ezzel a despoták hatalma de facto megszűnt a szerb államiság maradékával együtt, utóbbit majd csak a XIX. században sikerül visszaállítani. Déli szomszédunk két fekete napja: Rigómezőnél a szerb nagyhatalmi pozíció omlott össze, Szendrő elvesztésével minden, ami az országból megmaradt. Kivéve a magyarországi birtokokat, amelyek Szerbia elestével jutottak igazán jelentős szerephez.

Brankovics Mara szülei halála (1456/57) visszatért II. Mehmedhez az Oszmán Birodalomba, amelynek fővárosa immár a Kelet-Római Birodalom egykori központja, az 1453-ban meghódított Konstantinápoly volt. Élete végéig maradt a szultáni udvarban, ahol komoly politikai szerepet játszott, egyrészt egyfajta patrónaként védte és segítette a balkáni ortodox egyházakat.

Másrészt, mondhatni mint a szultán női diplomatája nagyon fontos részt vállalt a keresztény hatalmakkal, például Velencével, Raguzával folytatott tárgyalásokban – remek helyismeretét kihasználva elsősorban informális feladatokat látott el. Érdekességként, miután Cillei Ulrik gyilkosság áldozata lett, és ezzel kihalt a Cillei dinasztia, felesége, Brankovics Katalin kiszorult a családi birtokokról: rövidesen őt is Konstantinápolyban találjuk Mara mellett, hasonló „diplomata” szerepben. Az oszmánok gyakran felhasználták ilyesmire a Balkán kereszténynek megmaradt egykori hatalmasságait.

Brankovics Mara ugyanis sem a hárem tagjaként, sem oszmán »diplomataként” nem iszlamizált, mindvégig megmaradt ortodox keresztény vallásán

– teszi hozzá a történész.

Tekintettel arra, hogy valamikor 1420 körül született, 1487-ben bekövetkezett halála idején 60 év körül járhatott, ami tekintélyes életkornak számított a korban. Nővérének, Katalinnak még ennél is hosszabb élet adatott: csaknem négy évtizeddel élte túl férjét, Ulrik grófot.

Vuk, mint farkas

Végezetül mindenképp illik még néhány szót ejteni a Brankovics-leszármazottakról, a vak fiúk gyermekei végül a Magyar Királyság szolgálatába kerültek. Gergely törvénytelen fia, Vuk Brankovics (a vuk farkast jelent), a szerb népénekek „Tüzes Sárkánya”, Mátyás egyik legfontosabb hadvezérévé vált a cseh és osztrák háborúkban, valamint a határmenti oszmánellenes harcokban. Éveken keresztül vezette a visszafoglalt Boszniát, a magyar király feltámasztotta számára a szerb despota címet.

István két fia, György és János Mátyás király utolsó éveiben, majd a Jagelló-korban lépett előre. Vuk halála (1485) után Mátyás rájuk ruházta a despotai címet, és más birtokok mellett nekik adományozta a Szerém megyei Kölpény várát, innen nevezték őket „kölpényi despotáknak”. János, akit 1498-ban zászlósúrként cikkelyeztek be, kitüntette magát a török ellen harcokban, és közvetítőként járt el az 1503. évi oszmán-magyar béketárgyalások során, amint ezt Brankovics Vuk is tette 1483-ban. Jánost és Györgyöt – utóbbi belgrádi metropolitaként halt meg, és vele kihalt a Brankovics család is – szüleikkel és több más középkori szerb uralkodóval együtt a szerb egyház ma szentként tiszteli.