A napokban két fontos dolog történt velem.

Az egyik: megkeresett egy volt hallgatóm, hogy jönne hozzám a rendelőbe továbbképzésre. A másik: búcsút kellett vennem egy kollégámtól, akitől rengeteget tanultam, és aki már most nagyon hiányzik.

Bőven vagyok annyi idős, elvárható és persze végtelenül megtisztelő, hogy átadjam, amit én sem a könyvből tanultam. És csak remélni merem, hogy egyszer majd rám is olyan jó szívvel emlékeznek a fiatalabb kollégám, ahogy én emlékszem a tanáraimra, akik fogták a kezem, amikor bizonytalankodtam, és segítettek a nehéz diagnózisok felállításánál.

A pályám úgy kezdődött, hogy megkérdeztem Tibor nagybátyámat (édesanyám nővérének férjét), szerinte jelentkezzem-e az orvosira, és ő azt felelte, hogy – noha az eszem megvan hozzá –

ez nem nőnek való pálya.

Vérig sértődtem az egész női nem nevében. Utóbb persze sokszor jutott eszembe a sommás megállapítás – egy-egy hosszú, nehéz ügyelet után, egyedül nevelve a gyerekemet.

Később, már fiatal orvosként bejártam Tiborhoz a sebészetre, délutánonként, esténként szegődtem mellé, amikor végigvizitálta a frissen operált pácienseit; és, ahogy a betegekhez szólt, ahogy meghallgatott mindenkit, ahogy igyekezett orvosolni minden panaszt, nagy hatást gyakorolt rám. (Hasonlóan nagyot, mint amikor kislányként az akkor még gyógyszerészként dolgozó édesanyám mellett töltöttem ügyeleteket – szerettem az ottani légkört.)

Manapság ebben az őrült hajtásban, terhelésben kevesebb az idő ellesni a fogásokat. Pedig a betegek gyógyulása a bánásmódon is múlik.

De hadd meséljek a professzor úrról, akit a múlt héten temettünk.

Egy barátom édesapja volt, sok éve meghívott a debreceni virágkarneválra, összebarátkoztunk, megmaradt a kapcsolat, így láthattam, hogy bőven kilencven felett is rendelt hetente kétszer, a betegei, munkatársai rajongtak érte. Nem véletlenül.

Kedves volt, precíz, nagy tudású és türelmes – és annak idején kiválóan operált.

Első találkozásunkon elegánsan „levizsgáztatott”: tudta, van ortopéd szakvizsgám, ő pedig az ortopédia professzora volt. Utóbb rákérdeztem, jól éreztem-e, hogy vizsgáztat. Azt felelte huncut mosollyal, hogy tisztában akart lenni azzal, tudom-e a tananyagot.

És, bár akkor már évek óta nem dolgoztam a klinikán, így nem foglalkoztam ortopédiai betegekkel, azért igyekeztem minél többet hasznosítani abból, amit tőle láttam; leginkább azt, hogy mindvégig teljes érdeklődéssel fordult a segítségét kérők felé. Nála cím vagy rang nem számított.

Megesett, hogy egy beteg sajgó csípővel távozott vizsgálat után a klinikáról, közben azon sírdogált, hogy oly’ sokára kapott műtéti időpontot, addig nem bírja ki. Elpanaszolta a bánatát a portásnak, aki így szólt:

Tessék talán a professzor úrnál próbálkozni. Hátha ő segít.

A beteg visszasántikált – és a professzor úr segített.

A professzor úr nem más, mint a kilencvenhat évesen elhunyt Dr. Rigó János.

Köszönöm a barátságodat, a példamutatásodat, a tudásodat, mely nem csupán orvosi ügyekben nyilvánult meg, hanem abban is, hogy gyakran szavaltad fejből kedvenc költőd, Ady Endre verseit.

Halhatatlan leszel, hiszen sose felejtenek el a családtagjaid, a barátaid és a rengeteg beteg, akiknek visszaadtad a mozgás szabadságát.

The post Kilencvenhat évesen meghalt professzorát temette Gyarmati Andrea first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu