A Jelenlét hangzatos alapötlete, miszerint a kopogó szellem nézőpontjából látjuk egy család életének eseményeit, igazán rémisztő. Nem a kísértet, hanem a család miatt. Mihez kezd két tinédzser egy illatgyertyás lányszobában, ha azt hiszik, nem látja őket senki? Miről telefonál kétségbeesetten az apuka, miközben alszanak a háziak? És mindezek előtt a szörnyű titok: hogyan viselkedik az eladó házba érkező ingatlanos, mielőtt befutnak az első érdeklődők?
Mondhatnánk, hogy a kertvárosi Amerika neurotikusan takargatott szennyese foglalkoztatja Steven Soderbergh rendezőt első filmje, a rögvest Arany Pálma-díjjal elismert Szex, hazugság, videó óta. De Soderbergh azóta annyi, egészen másféle filmet készített, és különben is, a Szex, hazugság, videót olyan régen, a nyolcvanas évek végén forgatta, hogy nem mernénk átfogó megállapításokat tenni arról, mi foglalkoztatja őt. Abban megegyezhetünk, hogy a folytonos megújulás vágya, a szakadatlan formai kísérletezés meghatározó vonása ennek a hosszú rendezői pályának. Végül is a Jelenlét lényege ugyancsak egy kísérleti stílusmegoldás.
Nos, mégsem egészen. Mivel a kísértetet senki nem látja, a szereplők általában nem reagálnak a jelenlétére. Úgy élik az életüket, ahogyan máskor is élnék – elég aggasztóan –, és a kamera is úgy veszi őket, ahogyan más filmekben venné. Legalábbis azokban, amelyeket egyetlen házban forgatnak, kétmillió dollárból, mint ezt. A szellemperspektíva tehát formai újdonságot aligha hoz a filmbe. Ami nem is baj, mert amikor a főhős szubjektív nézőpontjából előadott film készül Hollywoodban, a kamerának beszélő alakokkal, annak általában anyagi és művészi kudarc a vége. (Ma sem értjük, mit nyert a negyvenes évekbeli moziközönség azzal, hogy a magándetektívet csak a tükörben pillanthatta meg az Asszony a tóban filmadaptációjában.)
A szellem tehát néma és jobbára szelíd tanúja a kibontakozó eseményeknek. Mit lát? A házba, amelyben kísérteni kénytelen, beköltözik egy család. Első pillantásra nincs velük semmi baj: a szülők fizetőképesek, az idősebb fiú versenyszerűen sportol, húgát a kamaszlányok szokásos szorongásai gyötrik. A kísértet utóbb kifigyeli, ennél súlyosabb a helyzet, mert a lány legjobb barátnője nemrég tisztázatlan körülmények között meghalt, apa és anya házassága széthullóban, a nő ráadásul gyanús üzleti ügybe keveredett. A báty kiállhatatlan takonypóc. Jár-e nekik az újrakezdés esélye az új házban, és mi köze hozzájuk a szellemnek?
Várakozásaink ellenére a Jelenlét nem horror. A szellem, amely bizonyos nézőpontból – a sajátjából – a történet főhőse, nem rémisztget. Ennél akkor is jobban megijedtünk, amikor Soderbergh tíz éve bejelentette, hogy felhagy a filmkészítéssel. Szerencsére nem gondolta komolyan, így azóta is Hollywoodot kísérti, független filmes szemlélettel, innen-onnan, főleg streamingszolgáltatóktól és kis gyártócégektől összeszedett pénzből. Akkor éri el a legerősebb és leginkább erre a filmre jellemző hatást a Jelenlétben, amikor kameraszelleme különösebb cél nélkül téblábol a házban. Mintha túlvilági tudósként vizsgálgatná az embereket, akiknek kisszerű viselkedése az ő tekintetén keresztül mindannyiunkra jellemzőnek vagy inkább tünetértékűnek látszik.
A Jelenlét így alakul át fokozatosan röntgenképpé az amerikai családról, a nagyon is helyi érdekű – elvégre egyetlen házba záruló – történet pedig olyan hétköznapi lidércnyomássá, ami bármelyikünket fenyegethet.
Itt kell visszakanyarodnunk a kamaszlányok és -fiúk viselt dolgaihoz. Mintha Soderbergh, akit csábító a kísértet helyébe képzelnünk – hatvanéves, szemüveges férfi, fehér lepedővel letakarva –, a fiatalokért aggódna a leginkább. Chloe, a család legfiatalabb tagja érzékeny lélek, egyedül ő sejti meg a láthatatlan szemtanú jelenlétét. Gyásza résnyire nyitotta előtte a túlvilág ajtaját, ahogy ezt a házat átvizsgáló médium elmagyarázza. (Ezek a látók annyira kötelező figurái a kopogó szellemes filmeknek, hogy a horrorkliséket amúgy jobbára kerülő Soderbergh sem szeretné mellőzni őket.) Félő, hogy az ártatlan Chloét tönkreteszi gátlástalan és szeretettelen bátyja meg annak az osztálytársa, aki az első találkozásukkor közli, hogy bármilyen tudatmódosítót le tud nyúlni gyógyszerész apjától. Micsoda nagylelkű fiatalember!
A megreccsent szülők a gyerekekhez képest jócskán alulírt karakterek maradnak. Házastársi dinamikájuk otthonosan idézi fel az Amerikai szépség Kevin Spacey – Annette Bening kettősének privát poklát, de róluk Soderberghnek és David Koepp írónak nincsen különösebb mondanivalója. Ők már elrontották. Vajon a gyerekeik képesek lesznek-e visszatáncolni a szakadék széléről, vagy ellenkezőleg, övék lesz az utolsó, nagy ugrás?
Ilyen kiszolgáltatott és gyarló amerikai kisemberek történetei mögött Soderbergh rutinos nézői Donald Trumpot orrontják, mint ahogy ő sündörgött nyolc éve is a Logan Lucky jobb sorsra érdemes szélhámosai mögött. Akadnak kísértetek, akiket különösen nehéz kiűzni.
Ám ennek a szellemesen kifejezett állampolgári és művészi aggodalomnak kétségtelenül megvan az a veszélye, hogy nevetségessé válik. A Jelenlét gyerekkarakterei jó darabig minden idegesítő pózukkal együtt is átlagosnak tűnnek, mígnem a befejezéshez közeledve történetük erős túlzásokkal átfordul bicebóca pszichothrillerbe. Koeppnek és Soderberghnek légből kapott csavarra van szüksége ahhoz, hogy előkészítsék a kísértet kilétének egyik lehetséges magyarázatát. Az utolsó jelenet aztán ravaszul értelmezi át vagy éppen bizonytalanítja el bosszantóan az addig látottakat. De végül is miféle bizonyosságot remélhetünk egy tanácstalan kopogó szellemtől, akit Trump Amerikájában felejtettek?
Jelenlét (Presence), 2024, 85 perc. 24.hu: 6,5/10.
The post Kísértet járja be Amerikát, a boomer filmrendező kísértete first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
