Emlékszem, anyám halála után hetekig feketében jártam, mert úgy illik, és keveset mosolyogtam, mert azt is illik, pedig a hamvait fehér ruhában szórtuk a Dunába, derékig a vízbe gázolva, miközben nevettünk. Mexikóban karneváli ruhákba öltöznek és utcára vonulnak Día de los Muertos-kor, az életet ünneplik a holtak emlékére. A latin-amerikai gyászkultúra, habár katolikus gyökerű, szokásai merőben eltérnek attól, amit általában egy európai ember ismer és megért, de azért találni párhuzamokat. A keleti vallások követői sem egy élettől idegen jelenségként, hanem átmenetként, az állandó változás állomásaként látják az elmúlást, erősen hisznek a reinkarnációban és a lélek halhatatlanságában. Dél-Afrika több részén tánccal, énekkel kísérik az elhunytat az utolsó útján, a gyász közösségi élmény, ami segíti a halottól vett búcsút.

Keresztény országokban – így sok helyen a mai napig itthon is – siratnak, virrasztanak, megemlékezést és koporsós temetést tartanak. A hagyományokat kevésbé követő nyugati társadalmakban hallgatnak, a gyász gyakran egy magányos, csendes folyamat, aminek meghatározott ideje és menetrendje van (körülbelül egy év, először tagadás, aztán harag, alkudozás, depresszió, végül elfogadás). Erről az üvöltő csendről, valamint a vázolt gyászkultúrák és szokások sokszínűségéről a BBBKultPontban beszélgettünk dr. Nemes László filozófus és Szimon Petra pszichológus moderálásával a Halál Kávéházban.

Iszonyúan zavart, hogy az édesanyám öngyilkossága egy skarlátbetű, amiről nem lehet beszélni, titok, dupla tabu. Ráadásul kisvárosi vagyok, keresztény háttérrel, akkor ez még bűn is, ami egyre inkább bezárja az embert – legalábbis engem némává tett. Ott van a szülő gyásza is, a gyerek pedig teljesen háttérbe szorul. Eltűntek mellőlem a felnőttek, senki sem volt eléggé felnőtt ahhoz, hogy odaforduljon hozzám. Régóta foglalkoztat, hogyan kaphatnak hangot azok a gyerekek, akik hasonlón mennek keresztül

– osztja meg saját élményét a csendről egy fiatal nő, akinek a Némaság című rajza a csoportbeszélgetésnek teret adó Méltóság Napjai programsorozat kiállításán is látható volt.

Állhatna a cégéren, hogy Halál Kávéház since 2004, miután ekkor „nyílt” az első, és a minimum nyomasztónak ható név mögött egy sokkal barátságosabb gondolat bújik meg, méghozzá az, hogy ne féljünk a haláltól, beszéljünk róla. Az ötlet Bernard Crettaz svájci szociológustól ered, akinek az volt az elképzelése, hogy pátosz és tabuk helyett süti és tea mellett kellene elmélkednünk az élet múlandóságáról. Egy buddhista webfejlesztő, Jon Underwood ráharapott a gondolatra, és 2011-ben megtartotta az első londoni Death Café-t, valamint elindította a mozgalom weboldalát, ahol azóta több mint húszezer csoportbeszélgetést regisztráltak. Budapesten néhány évvel később, 2015-ben Szimon Petra és dr. Nemes László tartották meg az első ingyenes eseményt, miután a pszichológusnő találkozott a filozófus erről szóló írásaival. A mostani alkalmat a Méltóságért Alapítvánnyal együttműködve szervezték, így a halállal foglalkozó két szakemberen kívül az alapítvány néhány tagja is részt vett a programon, ahol az elején leszögezték: nem terápiás foglalkozást tartanak, hanem egy közös gondolkodásra hívnak meg az elmúlásról.

„Gyakran megesik, hogy olyan emberek is eljönnek ezekre a rendezvényekre, akik ilyen területen, például hospice-ellátásban dolgoznak, és valamiért azt a kényszert érzik, hogy a munkájukról beszéljenek.

Itt alapvetően másfajta szakértelem a fontos, ami mindannyiunkban megvan: az, hogy halandó lények vagyunk, akiknek van valamilyen viszonyuk a saját végességükhöz – ennek adnak teret ezek a szabad beszélgetések

– vezeti fel a következő másfél órát dr. Nemes László. A bioetikus kutatótársa és a Halál Kávéházak társszervezője, Szimon Petra elmondja, a beszélgetések csapásvonalát mindig a csoport jelöli ki, így esett már szó az öngyilkosság morális kérdéseiről, öngyilkos merénylőkről, eutanáziáról, környezetbarát temetésekről, de a humor és a halál, valamint a szex és a halál közti viszony is előkerültek témaként. Ezzel az alkalommal a csendre esett a választás, alig maga mögött hagyva egy társállatok haláláról vagy a digitalizált gyászról szóló diskurzus lehetőségét.

A csend hangos

„A barátnőm egy társasházban lakik egy mexikói családdal, akik a héten veszítették el a kisállatukat. Két napon át visított az anyuka és a gyerek, így gyászolták el az amúgy öregecske kutyát, aminek mindenki számított a halálára. Ezzel az ordítással minden mást kizártak, hogy megteremtsék a saját csöndjüket a főváros közepén” – meséli egy mellettem ülő középkorú nő, bekapcsolódva a halált körbelengő csendről szóló eszmecserébe.

Felvetődik, hogy egy városban is elvonulhatunk, a csend megtalálja a helyét, ha máshol nem, egy templom zugában vagy egy temetőben. Egy másik résztvevő megosztja, a szüleit szóróparcellában temették el, de a világ változik, és míg tíz éve tiszteletben tartották a járókelők a kitáblázott kegyeleti területet, néhány éve már más a helyzet:

Az egyik halottak napján olyan állapotba kerültem attól, hogy átgyalogoltak a parcellán… hogy ezek anyámon meg apámon sétálnak! Fotózkodtak, zajongtak, a gyerekek ugráltak – borzalmasan éreztem magam. Jó, hogy nem öltem meg azokat a turistákat! Az elmúlt években odáig csendesedtem, hogy elfogadtam, ők ezt másképp látják. A huszonhárom éves lányom még mindig őrjöng, ha erről beszélünk, de én csak nevetek az egészen.

The post „Kislányom, ne sírjál, csak meghalok” first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu