Mi az a kérdés, amit hegymászóként a leggyakrabban megkapsz?

Érdekes, az egyik leggyakoribb az, hogyan pisilünk a hegyen, egyelőre nem tudtam megérteni az évtizedek alatt, hogy miért izgatja ez annyira az emberek fantáziáját, valószínűleg inkább freudi probléma lehet. De azt is meg szokták kérdezni, milyen érzés 8000 méter fölött, erre az állapotra nagyon sokan kíváncsiak. A motivációra is mindig rákérdeznek.

A „minek ment oda?” hányadiknak merül fel?

Nem véletlenül a Minek ment oda lett a hegymászókról készített sorozatunk címe is – (erről itt írtunk)–, és ennek egyébként érdekes története van: az egyik megbeszélésen dobták be ezt az ötletet, és én sokáig nagyon keményen ellenálltam. Aztán egy bizonyos ponton volt egy paradigmaváltásom, amikor rájöttem, hogy ez tök jó kérdés, mert egyrészt van egy nagyon erőszakos, kellemetlen és rossz olvasata, de közben teljesen legitim kérdés is.

Neked mi a válaszod erre?

Sok minden miatt szeretem a hegymászást, nagyon sok rétege van. Az egyik ilyen, hogy hatalmas szabadságunk van, szerintem ez különbözteti meg a hegymászást a többi sportágtól. Gerelyhajítóként például szinte semmiről sem dönthetsz, hegymászóként viszont igen. Megválaszthatjuk, hogy milyen útvonalon, palackkal vagy palack nélkül, táborlánccal vagy anélkül mászunk. És ehhez a szabadsághoz, persze, hozzátartozik egyfajta felelősség: világosan és őszintén kell beszélned arról, amit csinálsz, és meg kell magyaráznod, hogy mi micsoda. Mert senki nem érti, mi a hegy- és sportmászás. Ez egyféle sport vagy több? Az számít, hogy milyen magasra mész, vagy az, hogy milyen nehezen? A „minek ment oda” mondat ezt a fajta értetlenséget is megjeleníti, ezért lett ez a cím.

Nekem nincsen küldetéstudatom, sőt erős gyanakvással szemlélem azokat, akik valamilyen nemes célért másznak. Nekem teljesen oké az, hogy jól érzem magam a hegyek között, és ezért megyek a hegyek közé.

Ha azonban ezzel a sorozattal tisztázhatunk egy-két dolgot ezzel a szívemnek olyan kedves elfoglaltsággal kapcsolatban, akkor az szuper!

De pejoratív értelme is van.

Igen, van, de én a címadás körüli parázs viták során még az értetlenségből fakadó bosszúsággal is egyszer csak empatizálni kezdtem. Mari néni nem érti, hogy minek megyünk oda. Azért nem, mert a hegymászást nem közvetítik. Az emberek nem tudják, hogy mi az az egyes tábor, hogy van-e ott kunyhó, ahová bekopogtatunk, vagy azt, hogy lesz a hóból leves. Semmit nem értenek a hegymászással kapcsolatban. Épp erre gondolok a nagyobb szabadság és a felelősség kapcsán: őszintén kommunikálni, megmagyarázni, mi az, amit csinálunk. Nyilván sziszifuszi küzdelemről van szó, de el lehet köteleződni amellett, hogy mindig megpróbálsz világosan, őszintén beszélni arról, amit csinálsz. A hegymászásnál azt gondolom, az egyik legnagyobb huncutság, ha valaki heroizálja azt, vagy ne adj’ Isten, fényezi, ferdít, félrekommunikál, mert senki nem tudja ellenőrizni, ami odafent történik. „Meghódította a Himaláját” – az a leggyakoribb kifejezés, amit ezen a vonalon hallunk, aztán sok esetben ki szokott derülni, hogy a szomszédról van szó, aki volt egy alaptábor túrán egyszer az Everest nepáli oldalán.

Talán nincs még egy olyan sport, ami ekkora ellenszélben működne megítélés szintjén, és itt most a magyar kommentkultúrát sem lehet kihagyni ebből. Ha egy hegymászó megmássza a hegyet, az a baj, ha nem, az, ha meghal, az meg a legnagyobb bűn. Ezt hogy látod?

The post Klein Dávid: Ha nem vagyok hegymászó, akkor mi vagyok? Remélem, nem derül még ki egy ideig first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu