Amikor az emberek 1991. május 5. kora reggelén felkeltek Galicia egyik part menti városkájában, és kinéztek az ablakukon, meglepve látták, hogy a hullámok kokainnal teli zsákokat sodornak a partra. A szállítmány akkor került a vízbe, amikor José Manuel Vázquez Vázquez, avagy „O Piturro” az előző éjszakai viharban megpróbálta a kikötőbe kormányozni a RIB hajóját.

O Piturro és a veje, Juan Carlos Sotelo egyenesen Kolumbiából érkeztek a Dobell fedélzetén, a Cali-kartell által biztosított kétezer kilogramm kokainnal. A kartell termékein mindig látható volt a gyártók márkajelzése: ebben az esetben ez azt jelentette, hogy a csomagokra a Cali-kartell dollárjelét pecsételték. A bizonyítékok arra mutatnak, hogy a Dobell korábban már Ribeira mellett is megállt, ahol a rakomány egy részét átadták egy Ildefonso Treus Castelo névre hallgató drogkereskedőnek. Annyi biztos, hogy mire a hajó elérte a végső úti célját, a coruñai Cedeira-kikötőt, addigra már hatalmas vihar tombolt a tengeren, és a hajó kapitányainak kétszer is meg kellett gondolniuk, hogy ilyen körülmények között vállalkozzanak-e a kikötésre. Hosszas tépelődés után végül arra jutottak, hogy csak azért is megpróbálják leszállítani az árut, úgyhogy szépen átpakoltak az egészet a RIB-re, amíg az egymást érő csomagok már úgy néztek ki, mint egy takaros fokhagymafüzér. Csakhogy mire a RIB megindult, ezek a csomagok sorra kezdtek a vízbe potyogni, úgyhogy mire partot értek, az eredeti kétezer kilogrammból csupán háromszáz maradt meg. A kárba veszett szállítmány másnap reggel vidáman köszöntötte a parton a korán kelő helybelieket.

O Piturro azt álította, hogy amikor partot értek, átadták a megmaradt háromszáz kilogrammot „három fickónak, akik nem is voltak galiciaiak”. Az árut ezután átrakták egy kocsiba, és elhajtottak. A további úti célt már nem kötötték az orrukra, O Piturro egyetlen feladata ugyanis a szállítás lebonyolítása volt. Az ügy hátterében Manuel Carballót és Pablo Vioquét kell keresnünk; az utóbbi a PP egykori tagja, továbbá ügyvéd, és az ő feladata volt, hogy magyarázatot adjon a Cali-kartell képviselőinek a történtekről. Vioque arra jutott, hogy megengedhet magának némi költői szabadságot, úgyhogy azzal rukkolt elő, hogy az egész szállítmány odaveszett, vagyis elmulasztott beszámolni arról a háromszáz kilogrammról, ami végül mégis partot ért. Talán sejthető, hogy a történet nem ért szép véget.

„A barcelonai Paseo de Gracián lévő bankfiók akár az éjszaka közepén is kinyitott, ha Pablo Vioque érkezett a városba. Szinte már csak az hiányzott, hogy vörös szőnyeget terítsenek le elé – meséli Félix García. – Ha a pozícióban lévő capók megfogadták volna a tanácsát, akkor ma alighanem tényleg egy második Szicíliával állnánk szemben az Atlanti-óceán partján. Ez száz százalék. Vioque remekül kiismerte magát ebben a világban: pontosan tisztában volt a jogszabályokkal, ismerte a bűnözőket, a politikát… Vegyük még hozzá, hogy ő maga feddhetetlen volt, és kijelenthetjük, hogy ha húsz évvel korábban érkezik Vilagarcíába, akkor mostanra az egész az övé lett volna.”

Ezt a véleményt egy általam megszólaltatott régi guardia is megerősíti: „Vioque volt a legdörzsöltebb közülük. A többiek csak akkor mertek megmozdulni, ha ő is ott volt.”

Pablo Vioque 1975-ben a Spanyolország nyugati részén fekvő Extremadurából érkezett Arousába. A sógora munkát ígért neki, ha befejezi a jogi tanulmányait, amit ő maga azzal finanszírozott, hogy közben félprofi kosárlabda-játékosnak állt. A sógor tartotta a szavát, és bevitte a vilagarcíai kereskedelmi kamarába. Vioque igen gyorsan kapaszodott felfelé, és alig néhány év elteltével már a legfelső üzleti körök – ezt érthetjük a dohánycsempészek eufemizmusaként is – társaságában fogyasztotta a legkiválóbb Albariño-bort és a csúcsminőségi tengeri herkentyűket. Tökéletesen kapóra jött nekik, mivel nemcsak a jogi képviseletüket látta el a bíróságon, de hozzá még a pénzmosásban is tudott segédkezni.

Alig kilenc évvel az érkezése után Vioquét a PP támogatásával kinvezték a kereskedelmi kamara elnökének, amiért cserébe garantálta a helyi szavazatok egy jelentős hányadát.

A pártban nem jutott olyan magasra ugyan, mint Don Vicente, akit még egy aranymedállal is megleptek, és még csak polgármesternek sem tették meg, mint José Ramón „Kölyök” Barralt a szomszédos Ribadumiában, ám ettől függetlenül még náluk is nagyobb hatalma volt, és kitűnő kapcsolatot ápolt a párt felső vezetésével. „Rengeteg pénzt öntött a kampányukba, és nemcsak anyagilag segítette ki őket – mondja egy neve elhallgatását kérő bíró. – Az összes jobbra hajló párt elfogadta a pénzt: a PP, a PSOE, a Galiciai Nemzeti Blokk (BNG)… Vioque kifizette helyettük a tartozásaikat. Mindent kifizetett.” 1997 júliusában, amikor éppen a Carabanchelben töltötte a börtönbüntetését, azt mondta egy újságírónak, hogy szeretne teljes nyíltsággal beszélni az összes galiciai pártról, amelyet korábban támogatott. Azt mondta, olyan bizonyítékok vannak a birtokában, amelyek igencsak kellemetlenek lehetnek a regionális kormányzat tisztviselői – a PP és a PSOE politikusai – számára. Ezek a bizonyítékok azonban sosem láttak napvilágot. A fenyegetései eszébe juttatták az embernek, amit néhány évvel korábban Oubiña mondott egy interjúban:

„Akkoriban, amikor az ország elmozdult a demokrácia irányába, amelyben állítólag ma is élünk, pénzeltem többek közt az Alianza Populart, Fragát, az Unión de Centro Democráticót és Suárezt is. Nem én voltam az egyetlen csempész, aki így tett. És szeretném emlékeztetni a politikusokat, hogy még mindig ugyanaz vagyok, aki akkor voltam.”

Sosem fogjuk igazán megérteni, hogy mi történt Galiciában – mondja a bíró. – A legmagasabb pozíciókban is drogcsempészek ültek. Pontosabban ültek, és ülnek mind a mai napig. De az emberek még mindig inkább félrenéznek.

Vioque volt a legközelebb ahhoz, amit szicíliai típusú maffiózónak lehetett volna nevezni. Az 1987-ben az armenteirai apátságban megtartott esküvőjén a társadalom krémje is tiszteletét tette. A vendégek között üzletembereket, csempészeket, magas beosztású guardiákat és rendőröket is találunk. Az újságíró Elisa Lois megjegyezte, hogy a jelenlévők között azok is ott voltak, akik később Vioque kezére csapták a bilincset.

„A maffia előretolt helyőrségévé tette a kereskedelmi kamarát – mondja ugyanez a bíró. – Innen intézték a klánok találkozóit, a szállítmányok átadását, a capók védelmét… Vioque célja egy szindikátus felállítása volt, amely lehetővé tette volna, hogy a klánok tevékenységét központilag szervezzék, ide értve a pénzmosást, a kenőpénzeket, az átadásokat… Ebben a rendszerben a capók amolyan szóvivők lettek volna. Galiciában ekkor voltunk a legközelebb ahhoz, hogy teljesen nyíltan a maffiára emlékeztető struktúra jöjjön létre.”

Egy további rendőrtisztnek hasonló emlékei voltak arról, hogy a kereskedelmi kamara rövid idő leforgása alatt gyakorlatilag egy szórakozóhellyé züllött: „Fraga is oda járt, ha megszomjazott, Feijóo is oda járt… Mindenki oda járt. Mindenki beugrott néhanapján.”

Vioque az 1990-es évek elején volt a csúcson. Az ő cége látta el a klánok jogi képviseletét a bíróságokon, és mivel emelt díjszabással dolgozott, a helyi üzletemberek között is egyre inkább meghatározónak számított. El tudta intézni, hogy a helyi politika is az ő érdekeit szolgálja, és nem mellesleg azt is megszervezte, hogy a motorcsónakok továbbra is zavartalanul leszállíthassák a kokaint a ríákba.

A meghiúsult cedeirai átadás idején Vioquét hatalma teljében találjuk, és talán ez a magyarázata annak, hogy még a Cali-kartell képviselőinek is ilyen bátran (vagy éppen ostobán) fabrikált egy mesét a történtekről. A jelek szerint mindenesetre a kolumbiaiak nem voltak teljesen meggyőzve az igazáról, úgyhogy Vioque sietve megpróbálta eltüntetni a partot ért háromszáz kilogramm kokain nyomait.

Nagyjából ez volt az a pillanat, amikor elhagyta a szerencse. A Guardia Civil Valenciában sikeresen lefoglalta ezt a háromszáz kilogrammot – és nem ez volt az egyetlen fordulat, amellyel Vioque nem számolt. Ezután ugyanis a hatóságok meghívták a sajtót, hogy a jelenlétükben mutathassák be a rekvirált szállítmányt. Vagyis egyik napról a másikra minden újság címlapján ott voltak a szép takarosan egymásra halmozott, kokainnal teli csomagok, amelyek állítólag mind a tengerbe vesztek. Senki sem remélhette, hogy az ilyesmi esetleg elkerülheti a kartell figyelmét. A Cali-kartell Spanyolországban tartózkodó emberei rögtön felismerték a saját pecsétjüket a csomagokon. Több bizonyítékra nem is volt szükségük ahhoz, hogy egyértelműen megállapítsák: Vioque hazudott.

A főnökök Bogotában nem sokat vesztegették az idejüket. Vioque, az ügyvéd-üzletember-politikus-drogcsempész legalább arra rá tudta venni őket, hogy spanyol földön, egy Benavente nevű településen találkozzanak, pontosan félúton a kartell madridi főhadiszállása és az arousai ríák között. Egy további meglepő (és elég gyáva) húzásként Vioque két társát küldte el maga helyett: a kereskedelmi kamara titkárát, José Manuel Vilas Martínezt, aki ekkoriban a jobbkezének számított, és Luis Jueguen Vilas üzletembert, aki az unokatestvére, továbbá – nem, ez nem egy film forgatókönyve – Manuel Carballo unokatestvére is volt, és szintén részt vett a cedeirai szállítmány lebonyolításában. 1992. március 17-én ez a két férfi beszállt egy Peugeot 505-ösbe, és levezetett Benaventéig. Kora este értek oda, és leültek egy parkba nem messze a La Mota Szállodától. Két kolumbiai sétált oda hozzájuk, és beszélgetésbe elegyedtek velük. Nem meglepő módon a tárgyaló felek nem igazán voltak azonos állásponton a vitás kérdésekben.

A kolumbiaiak nem bonyolították túl a dolgot: előhúzták a pisztolyukat, és fejbe lőtték Vilas Martínezt. A fegyvert ezután Jueguen Vilas felé fordították, ő azonban el tudott futni – természetesen utána lőttek, és az egyik golyó át is lyuggatta az öltönyét.

Egészen a helyi buszmegállóig rohant, és rögtön fel is pattant az első Galiciába tartó járatra. Vioque Santiagóban találkozott vele. Valószínűleg eljátszotta, hogy meg van lepve. „A biztos halálba küldte a férjemet”, mondta Vilas Martínez özvegye pár évvel később a bíróság előtt.

A cedeirai fiaskó végül 1995-ben Vioque és még további tíz személy letartóztatásához vezetett. Ez volt az eredménye a Guardia Civil négy évig tartó, állhatatos nyomozásának, és a kereskedelmi kamara csak ekkor mentette fel Vioquét a tisztségéből. A puccsra két évvel később került sor O Piturrónak köszönhetően, aki, miután elege lett abból, hogy semmi sem változik a hivatalban, úgy döntött, hogy kitálal Garzón bírónak. Vioquét, aki ekkor már három éve volt előzetes letartóztatásban, végül a küszöbönálló per előtt mégis kiengedték, és számos további önérzetes capóhoz hasonlóan ő is úgy érezte, hogy már a szabadulása napján vissza kell térnie ahhoz, amiben a legjobb volt, úgyhogy gyorsan meg is szervezett egy ezernyolcszáz kilogrammos kokainszállítmányt Valenciából Madridba egy eredetileg faanyagot szállító teherautóban. A teherautót azonban lekapcsolták, és Vioquét tizennyolc évre ítélték. Alig néhány nappal az ítélethirdetés előtt néhány üzlettársa, köztük Luis Jueguen (a benaventei leszámolás túlélője) és Manuel Carballo Latin-Amerikába menekültek. Carballo, ahogy korábban láttuk, két év múlva visszatért, hogy feladja magát a hatóságoknak; őt pár évvel később a gyenge szíve vitte el. Jueguen a könyv írásának idején továbbra is szabadlábon van, és a feltételezések szerint valahol Argentínában lakik.

Pablo Vioque karrierje, ami bármelyik hollywoodi filmben megállná a helyét, ezzel még korántsem ért véget. Mivel a börtönbüntetése megkezdése előtt vastagbélrákot állapítottak meg nála, minden mindegy alapon úgy érezte, hogy még utoljára el akar intézni valamit.

Egy héttel azután, hogy bevonult a Soto del Real börtönbe, megbízta az egyik cellatársát, a kolumbiai Diego León Cardonát, hogy kerítsen neki egy bérgyilkost; Vioque ugyanis a fejébe vette, hogy meg fogja öletni Javier Zaragozát, aki ekkor a Drogellenes Hivatal elnöke volt, később pedig az Audiencia Nacional főügyészévé nevezték ki. Cardona le is bonyolított néhány hívást, és az egyik kapcsolata beajánlott neki egy ecuadori bérgyilkost, aki megkapta a fegyvert, az előleget és Zaragoza fotóját. Ez a bizonyos bérgyilkos azonban másodállásban a Guardia Civil informátora is volt, úgyhogy a történtek után Vioque hiába próbált mindent tagadni, a börtönbüntetését tovább súlyosbították.

2009-re aztán a rákját gyógyíthatatlannak minősítették, ő pedig kérvényezte, hogy otthon halhasson meg. Még abban az évben, január 24-én elhunyt, noha a Guardia Civil számos tagja a mai napig viccelődik azon, hogy talán ekkor is átejtette a hatóságokat: „Még mindig köztünk jár, és a következő melót szervezi.” Miután Vioque három évtizeden keresztül ügyesen keverte a lapjait, nem csoda, hogy a guardiák gyanúja még akkor sem ült el, amikor már leengedték a sírba.

Nacho Carratero: Havazás az Atlanti-óceán felett – a kokain útja Európába

Fordította: Bartók Imre

Helikon, 2024

The post Kokainnal teli zsákokat sodortak partra a hullámok Galiciában first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu