Kezdjük a bevezetőben említett idézettel. Sajátos nézőpont ez, megkockáztatom: erős monomániára vall.

Az is voltam mindig, a szakmám megszállottja, ezt büszkén vállalom. Apám is rendőr volt, habár egészen más területen dolgozott, ő kitartóan próbált lebeszélni, hogy ezt a pályát válasszam: család- és lélekölő dolog, ezt hajtogatta folyton. „De, ha mindenáron rendőr akarsz lenni, fiam, akkor válaszd az életvédelmi szakterületet, mert a gyilkosság a bűncselekmények királynője.” És igaza lett. Ez egy nagyon szép és nagyon tiszta szakma.

Mit mondjak, meg tudja lepni az embert ezekkel a jelzőkkel.

Hogy miért szép, az talán kiderül majd a beszélgetésünkből. A „tisztát” meg úgy értem, hogy a gyilkossági ügyekben nem lehet manipulálni, legalábbis roppant nehéz. Bennem semmit nem mozdít meg például egy pénzügyi vagy gazdasági bűncselekmény, nem is szeretnék nyomozni benne, akárhány milliárdról is van szó. Átszövik az érdekek, a politika.

A gyilkosság, az tiszta sor: egy ember elveszi egy másik vagy több ember életét. És nekünk ravasz buldogként kell dolgozni azon, hogy mindenáron megtaláljuk a tettest.

Csapatával együtt rengeteg, nagy port kavaró ügynek volt a nyomozója: a gyönyörű miskolci nővér, Labancz Anna brutális meggyilkolása, Farkas Helga elrablása és eltüntetése, Szlávy Bulcsú bebetonozása egy garázs szerelőaknájába, de a Fenyő-ügy is magához került egy szakaszban, aztán Pándy András a brüsszeli családirtó szörnyeteg, Magda Marinko – az emberi aljasság gödrében dolgozott egész életében. Nem mocskolja be ez az ember lelkét? Legalább önmaga védelmében nem lesz cinikus, kiégett, esetleg depressziós?

Hát depressziós biztosan nem. Laza, nyugodt természetű embernek tartom magam. Talán egy kicsit cinikus, igen, azt muszáj. Sokat változtam a pályám 35 éve alatt, eleinte sokszor álmodtam az ügyeimmel, a látvánnyal, a bonctermekkel, a több hónapos vízihullákkal, és ez megviselt. Mindenen átestem, amit ember csak ritkán él meg. Mondták is a tapasztalt kollégák, ha kibírod néhány hónapig, amivel ez a munka jár, annyira megszereted, hogy sose akarod otthagyni. Tökéletesen bejött. A halott testek egy idő után a munka természetes részévé, tárgyává váltak, nem rendített meg egy exhumálás látványa, sem semmi hasonló. Én ráadásul a neveltetésemnél fogva idealista voltam. Pályám elején történt például az, hogy leszúrtak egy prostit a Rákóczi téren. A futtatója ölte meg egy telefonfülkében. Tanúként hallgattunk ki egy másik prostituáltat, az áldozat barátnőjét, és őszinte, tiszta szándékkal próbáltam rábeszélni őt, hogy hagyja ott a szakmáját, vállaljon valami tisztességes munkát. „Mit akarsz, egy havi melóval keressek annyit a szalag mellett, mint most, húsz perc alatt?” Mondom neki, igen, az lenne a helyes. Jót derült rajtam ez a Rákóczi téri teremtés. Na, az ilyesmiről, mármint, hogy megváltsam valaki sorsát, idővel leszoktam. De az empátia, mint alapállás, megmaradt. Anélkül kizárt dolog, hogy menjen a szakma. Ha nincs empátia, akkor az agy sem forog.

Amikor azt kérdeztem, hogyan őrzi meg a gyilkossági nyomozó a saját lelke épségét, nem csak az áldozatok látványára gondoltam, hanem az elkövető szörnyetegekre is, akikkel élőben szembesül. Kell, hogy legyen határa az empátiának, pláne, ha például egy elvetemült sorozatgyilkosról van szó. Úgy tudom, ebből a kategóriából is jutott önnek nem is egy elkövető.

Jól tudja. Van határa, persze, és az is előfordul, hogy a viszolygáson kívül semmi másfajta érzés nincs az emberben. Az évek múlásával egyre jobban kezdett érdekelni, hogyan jut el valaki oda, hogy embert öljön. Régebben azt mondtam: gyilkolt, én elkapom, aztán huss, mehet élete végéig a börtönbe, ott a helye. Aztán, ahogy öregedtem, árnyaltabb lett a kép.

Említette az ügyeim közül Pándy Andrást. Ő volt az a Brüsszelben élő lelkész, aki az évek során rendre-sorban, brutálisan meggyilkolta három felnőtt gyerekét és két feleségét, a legidősebb, Ágnes nevű lánya segédletével feldarabolták a családtagok testét, savban feloldották őket, majd a maradványokat a közeli vágóhíd szeméttelepére hordták. Pándynak két házasságából öt gyereke született, közülük az első három vér szerinti. Mindegyik lánygyerekével, köztük a sajátjával is szexuális viszonyt tartott fenn, az egyik nevelt lánya még gyereket is szült tőle. Ez még a 80-as, 90-es években történt. Empátiáról ebben az esetben szó se lehetett, valahol mégis lenyűgözött engem. Nyilván nem a borzalmas tetteivel, hanem a bűnleplezés agyafúrt módjával. Nem hiszem, hogy sok példa lenne erre a kriminalisztikában, az én gyakorlatomban pedig teljesen példátlan volt. Ennek a szörnyetegnek a kreativitása lenyűgözött.

Ugyan miért?

Éveken át érkeztek a bejelentések a belga rendőrséghez: jó ideje nem látják a családtagokat, mintha eltűntek volna – furcsa és gyanús az egész. Többször is kiszálltak a helyszínre, faggatták Pándyt, de ő mindig azt mondta: a gyerekei már felnőttek, kirepültek, nem tudja a címüket, a felesége elköltözött, fogalma sincs, ki-hol él, a nagyfia talán Braziliában, egy farmon, de az se biztos. Ez volt a szöveg, és vagy hat éven át nem volt fogás az emberen. Azt viszont érzékelte, hogy szemmel tartják. Ő 56-os magyar volt, és elég rendszeresen járt haza Magyarországra. Amikor már kellemetlenül kezdte érinteni a belga nyomozók érdeklődése, ismét Pestre utazott, és meghívta egy sörözőbe két régebbi magyar ismerősét. Mit tesz isten, ezek az ismerősök ott találtak Pándy asztalánál három idegen fiatalt. Be is mutatta őket: a gyerekeim. Külföldön élnek, most éppen látogatóban vannak az itteni rokonoknál. Pándy két ismerőse elcsevegett a fiatalokkal, hol élnek, mit csinálnak, majd megitták a sörüket, és idővel mindannyian távoztak. Azóta már tudjuk, bár ezt addig senki sem tudta bizonyítani, hogy az a bizonyos három gyerek akkor már évek óta halott volt. Hogy mi történt valójában?

Az történt, hogy ez a fifikás szörnyeteg mindent előre megszervezett: fogadott három amatőr színészt, három civilt, és azt mondta nekik, hogy készül a Pándy családról egy hollywoodi játékfilm, ő majd összehozza őket a film producerével és rendezőjével, akik majd eldöntik, alkalmasak-e a szerepre. Átadott nekik egy-egy általa megírt szöveget azzal, hogy a casting idejére tanulják be, viselkedjenek spontánul, ha kell, rögtönözzenek egy kicsit, és ha jól csinálják, könnyen övék lehet a szerep.

Az előadás kiválóan sikerült, a gyanútlan alkalmi színészek – akikkel Pándy előtte sokat gyakorolt – tényleg hitelesen viselkedtek. A két, szintén gyanútlan pancser, Pándy ismerősei is tökéletesen meg lettek vezetve ebben a komédiában. Tulajdonképpen öt embert sikerült egyszerre csőbe húznia, és egyik sem tudott a másik szerepéről. Az már csak hab a tortán, de jó vastag hab, hogy Pándy ezen két ismerősének egyike – bár privát alapon, régi barát minőségében volt jelen – foglalkozását tekintve, történetesen bűnügyi nyomozó volt.

Kezdem érteni, miért volt annyira lenyűgözve, ha ugyan éppen ez a megfelelő szó. Én inkább megdöbbentőnek nevezném a manipulációs képességét.

Hihetetlen volt. Ha ezt egy horrorfilmben látom, biztosan azt gondolom, kicsit vissza kellett volna venni a forgatókönyvből, mert ez így túl sok. És még egyáltalában nincs vége a történetnek.

The post Kovács Lajos: A rossz zsaru szerepét sokkal jobban élveztem first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu