Az utóbbi hetek kicsit begyorsultak a kampányban. Ki emlékszik már arra, hogy Zelenszkij megfenyegette Orbánt (március 5.), hogy Gulyás Gergely újságírói kérdésre azt válaszolta, hogy ha Trump kérné, a magyar kormány megfontolná, hogy katonákat küld a Hormuzi-szorosba (március 19.), vagy hogy felvonult Budapesten az európai illiberális jobboldal színe-java (március 21. és 23.)?

Orosz és nyugati titkosszolgálatok beavatkozásaira kapkodjuk a fejünket. Sorra jönnek ki nem látott mélységben és részletességgel információk arról, hogy a magyar állam a Fidesz végrehajtó apparátusaként működik. Laponyi Zsolt, Szabó Bence, Hrabóczki Dániel és Pálinkás Szilveszter neve napok alatt fogalommá vált azzal, hogy részletes betekintést adtak

nemcsak a magyar titkosszolgálatok politikai célra való használatába, de a rendőrség és a katonaság belső viszonyaiba is.

Olyan, mintha nemcsak a Fidesz kampánya esne szét a szemünk előtt, de a Fidesz félelemre alapozott politikájának 11 éve is. A szuverenista Fidesz sok egyéb mellett a félelempolitikáját is külföldről importálta. A migrációs válsággal, majd Sorossal beüzemeltek egy kommunikációs gépezetet, ami nem sokkal ezelőttig hatékonyan is működött:

• Végy valami valós problémát, amit az ellenzék nem lát, vagy nem lát problémának.
• Dagaszd a veszélyt kozmikussá, és hitesd el, hogy csak Orbán Viktor tud tőle megvédeni, ő viszont tutira.
• Sulykold, hogy a Fidesz összes kritikusa egy követ fúj, a civil szervezetektől a kisebbségeken és a mindenkori ellenzéken át a nagy mumusig, Brüsszelig – ezek a szereplők mind egyetlen homogén masszát alkotnak, ami a hazára akarja hozni ezt a veszélyt.

Kész.

Ez működött évekig a migrációval, a genderrel, a háborúval kapcsolatban is. A 2026-os kampányra ezekből már csak Ukrajna és a háborús pszichózis maradt. Ennek is van valóságmagja: a kormányzat joggal mutogat nyugati vezetők megszólalásaira és költségvetési döntésekre, melyek szerint az ukrajnai háború „a mi háborúnk”, Európa fegyverkezik, a kötelező sorkatonaságról vitatkozik, és morális elköteleződések miatt bizonyos kérdések fel sem vethetőek a háborúval kapcsolatban stb.

És bármi történik a kampányban, arra bekapcsol a fideszes pavlovi reflex: egy ukrán ármány, és aki a Fideszt vagy a magyar titkosszolgálatokat bírálja, az ukrán kém, ukrán báb, ukránoknak akar pénzt küldeni, ukrán, ukrán, ukrán.

Valójában a Fidesz persze minden korábbi, félelemre alapozó kommunikációs panelt is túltolt, a tervezett népességcserétől a nemváltó óvodásokig. De a gazdasági növekedésből nemcsak az oligarcháknak, hanem a polgárok reálbérének is jutott, a Fidesz uralta a közbeszédet, és nem volt potens kihívó. Az emberek azóta rosszabbul élnek, mint négy éve, így a korrupció is égbekiáltóbb, a közbeszéd és a napirend felett a Fidesz elvesztette a kontrollt, és mindez persze nem független a kihívótól, akinek a fő üzenete, amit performál is: ne féljetek!

Az ellenzéki félelmek

Külföldi újságírók rendre kérdezik, hogy ha a megbízható közvélemény-kutatók ennyire régóta és ilyen nagy Tisza-előnyt mérnek, akkor miért kérdés még a választások kimenetele. A válasz egyik része módszertani jellegű: a legszegényebbek az ilyen kutatások számára nem elérhetők, és fennáll a kétség, hogy a meglévő adatok súlyozása ezt az adathiányt teljesen megoldja-e.

Van a szavazatvásárlás, aminek az intézményesült mértékéről nemrég értesülhetett a szélesebb nyilvánosság: A szavazat ára című filmet már kétmillióan látták; és van a Fidesz ismert mobilizációs ereje. De ezeken kívül van az elmúlt 16 év is: az, hogy mit tudunk, és még mit nézünk ki a Fideszből.

• Az elmúlt évek ikonikus sztorijai beégtek, például a „kopaszok”, akik 2016-ban megakadályozták egy MSZP-s, a vasárnapi boltbezárásra vonatkozó népszavazási kezdeményezés beadását;
• a gyűlöletbeszéd, a rasszizmustól a poloskázásig, ami kételyt ébreszt, hol van – van-e egyáltalán – bármilyen morális határ a hatalom gyakorlóiban;
• a legalapvetőbb megélhetésre vonatkozó feudális, függőségi viszonyok, amelyek országszerte több százezer embernek veszik el a szabadságát;
• eleve az a tény, hogy a kormánypárt átvette teljesen az államot, és a Fideszhez való lojalitást tette meg szervezőelvnek – ha tétje van, mennyire él ezzel vissza azoknál, akik ebben a lojalitásban nem vesznek részt? Hogy a titkosszolgálatok, amelyek a nemzet biztonságát lennének hivatottak védeni, rádolgozhattak a legnagyobb ellenzéki pártra, a legfrissebb példa arra, milyen mértékű az állam fideszes foglyul ejtése;
• a feltehetőleg hamis zászlós akció a szerb-magyar határon elhelyezett bombával, a félelem felkorbácsolására

Emiatt nem tűnnek a valóságtól teljesen elrugaszkodottnak az attól való ellenzéki félelmek, hogy a Fidesz bármi áron – értsd: bármi áron – meg akarná őrizni a hatalmát. Hónapok óta megy a riogatás az ellenzéki oldalon, elemzésekbe vagy „ne legyen igazam” típusú sci-fikbe csomagolva, hogy a Fidesz háborús fenyegetettségre hivatkozva a) elhalasztja a választásokat, b) esetleg elcsalja őket, vagy pedig c) ukrán beavatkozásra vagy bármi másra hivatkozva nem adja át a hatalmat.

Ebben a felfokozott hangulatban talán érdemesebb körültekintően nyilatkozni, a kollektív hisztéria foka már így is elviselhetetlen. Az elhalasztásra maga Orbán mondta legutóbbi ATV-s interjújának végén, hogy ez „szamárság”, azzal is indokolva, hogy a stabilitás – beleértve a választások időpontjának stabilitását – kiemelkedően fontos a magyar állam önképe és önvédelme számára.

Az elcsalásos félelemmel kapcsolatban László Róbert választási szakértőhöz érdemes fordulni, aki sok helyen elmondta az utóbbi hetekben, hogy technikai értelemben nem lehet elcsalni a választásokat. Ennek oka, hogy a lebonyolítás teljesen papíralapú, ami azt jelenti, hogy minden szavazókörben ülnek különféle pártállású emberek, akik egymást szigorúan ellenőrzik. Jegyzőkönyvbe veszik, hány szavazatot számoltak, és csakis azt a számot adják le végül, amiben minden szavazatszámláló egyhangúlag egyetért – ezek kerülnek fel a valasztas.hu-ra. És minden egyes körzetből nyilván ellenőrzi mindenki, hogy a konszenzusos szám került-e fel a honlapra. Az elmúlt választásokkor ebből semmilyen anomália nem született. Nincs tehát okunk ilyesmi miatt aggódni.

Ettől persze még igaz, hogy fennáll a kormányzó pártok erőforrás-fölénye; a határon túli magyarok levélszavazatainak begyűjtése körül nem kellően körültekintőek a szabályok; vagy a már említett, a legszegényebbek körében pénzzel és fenyegetésekkel történő szavazatvásárlások is jelen vannak. Ráadásul a 106 mandátumot jelentő egyéni választókerületek aránytalan megrajzolása miatt előfordulhat, hogy listán a Tisza kap több szavazatot, mégis a Fidesz nyeri a választásokat. De a 2011-ben elfogadott választási rendszer legitim, amennyiben kollektíven elfogadtuk mi is, választók, hiszen azóta 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben is ebben szavaztunk – és az ellenzéki pártok, jelen esetben a Tisza is. Tehát ha a Tisza ebben a választási rendszerben veszít, a választóinak el kell fogadniuk a választási vereséget.

Átadja-e a Fidesz a hatalmat vereség esetén?

Ez tűnik a legnagyobb ellenzéki félelemnek jelenleg. Ha lehetnek kopaszok, poloskázás, titkosszolgálatok felhasználása a politikai ellenfél ellen stb., akkor miért állnának meg itt?

Először is, mert ezt mondják. Az utóbbi hetekben Orbán Viktortól Lázár Jánosig, Gulyás Gergelytől Pócs Jánosig újságírói kérdésre rendre elmondják, sőt performálják, hogy „ugyan már, micsoda kérdés ez, voltak ők ellenzékben 2002 és 2010 között, tudnak majd ezután is”. Megértem, ha ezt nem érzi mindenki elég erős érvnek. De van több is.

A rendszer önképe szerint demokrácia. Ahogy Török Gábor fogalmaz:

Egy erős ellensúlya (…) van a Fidesz eszközhasználatának, ez pedig nem más, mint a népakarat.

Az Orbán-féle plebiszciter rezsim fő legitimációs forrása, hogy a vezér választásokon, versenyben győz. Ha kiiktatnák a versenyt – például a versenytársat, vagy utólag a versenyt magát –, azzal saját maguk tennék semmissé az elmúlt 16 év alatt kialakított történetüket. És ennek beláthatatlan következményei lennének, amiket már ők sem tudnának kontrollálni.

Laponyi Zsolt, Szabó Bence és Pálinkás Szilveszter történetei azt is nyilvánvalóvá tették, hogy a rendőrség és a katonaság nem áll egy emberként a Fidesz mögött, vagyis ha tiltakozás lenne az utcákon, nem biztos, hogy az „állampárt” jönne ki győztesen. Magyarul: ha az önkorlátozásukban nem is hiszünk, abban hihetünk, hogy fel tudják mérni a saját erejüket.

Ezt igazolja a Pride és az ellehetetlenítési törvény tavalyi története is. Az utóbbi a Direkt36 tényfeltáró cikke szerint a Fideszen belüli belső ellenálláson bukott el, az előbbi pedig a tiltás ellenére az eddigi valaha volt legnagyobb létszámmal valósult meg. És a rendszer is tudhatta, hogy nem azért, mert ekkora tömeg fedezte volna fel magában a „genderőrület” pártolását, hanem mert a gyülekezési joggal szembeni tiltakozássá terebélyesült. És a rendőrség nemhogy nem verte le, de még a beharangozott 200 ezer forintos bírságokat sem küldte ki. Hogy ez Pintér Sándor saját morális vörös vonalának köszönhető, vagy annak a belátásnak, hogy mind egy 2006-oshoz hasonlatos rendőri erőszakos jelenet, mind annak elbukása (a rendőrség nem teljes körű kooperációja vagy létszámhátránya miatt) öntökönszúrás volna, nem tudjuk. De az, hogy a rezsim korlátját jelzi, látványos.

A hatalomnak az elmúlt években volt több lehetősége bedurvulni, mégsem tette. Most miért tenné, amikor láthatóan érzi a közhangulat változását (ún. „árad a Tisza”), hogy az erőszakszervezetek felett nincs teljes kontrollja, és hogy az egész rendszer saját legitimációs bázisát ásná alá – ami az előbbi kettő tükrében kiszámíthatatlan folyamatokhoz vezetne?

Reálisabbnak tűnik, hogy átadják a hatalmat. De nem számítok a vereség méltóságteljes beismerésére. Ukrán és brüsszeli beavatkozásra mutogatnak majd, kattognak az iratmegsemmisítők, és a hatalomátadás heteiben akár még némi jogászkodásra is sor kerülhet, hogy borsot törjenek egy következő kormány orra alá. De a saját érdekük is az, hogy átadják, és mondhassák, hogy „na ugye, ez mindig is demokrácia volt, kérem szépen”. És aztán minden tőlük telhetőt megtennének, hogy a fideszes kétharmad által megszerzett pozícióiknál fogva megtorpedózzák egy esetleges Tisza-kormány munkáját, hogy egy előrehozott választás után visszatérhessenek, mint a „nyugodt erő”.

A félelem vége

Nem tudom, így lesz-e. Nem tudhatjuk, mert olyan a választási rendszer, amilyen, mert a Fidesz az utolsó napok mozgósításában nemtelen eszközöket is bevethet, mert az elmúlt 16 év alapján bármit is el tudunk még képzelni.

Ami látszik: hogy szétesett a kampányuk; hogy minden eddiginél jobban szivárog a rendszer (a független sajtó látványosan több információt kap fideszes körökből, mint korábban); hogy a mi hazánkos szavazókat már a két szavazatuk megosztására biztatják azzal, hogy az egyénit adják az „esélyesebb” nemzeti radikális erőnek, vagyis a Fidesznek; hogy Orbán Viktor magából kikelve ukránpártizza Győrben az ellentüntetőket; hogy a gyengülő pozícióból való izmozás nevetséges

– hogy félnek.

Magyar Péter szlogenjét a nyilvánossághoz való hozzáférésüket rettegtetésre használó ellenzéki elemzők is megfontolhatnák: ne féljetek. A NER egyik fő bűne, hogy a félelmet helyezte a politikája középpontjába, és ezzel, kormányzati pozíciójával visszaélve, végletesen megosztotta a magyar társadalmat.

De április 12-e után is egy országban fogunk élni: azok is, akik attól félnek, hogy jön a változás, jön az ukránpárti, háborúpárti ellenzék; és azok is, akik attól félnek, hogy marad a Fidesz még négy évig és az idők végezetéig. Április 12-e után ez lesz az egyik legnehezebb feladata egy új kormánynak és nekünk, választóknak is: a polarizáció felszámolása, és annak előfeltétele: a félelem vége.

A szerző politológus, a Bécsi Egyetem kutatója.

The post Kováts Eszter: Először a félelemmel kell kezdenünk valamit first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu