Visszatérő kérdéseink voltak az elmúlt években, évtizedben az irodalom berkein (bozótosán, susnyásán, gazos hátsókertjén) belül, amikor valami egyáltalán nem váratlan, mégis meglepő új szintet ért el a terület szelektív megszorongattatása, hogy tudniillik hogyan lehetséges ez? Hová megy a pénz, miért ennyire egyenetlen az elosztás, kinek jó, ha kivérzik a szakma jelentős része?
A választ tudtuk akkor is, csak épp még sokkal elvontabbnak tűnt, olykor körbevette az ideológia rózsaszínes ködpárája, az ilyen-olyan hülye magyarázatok, holott jelentős részben szimpla lopásról volt szó. Most, miután napvilágot látott, hogy Orbán János Dénes (a továbbiakban olykor: OJD) a saját maga vezette állami cégen keresztül adófizetői pénzből megvette önnönmaga kilenc darab írásművének szövegjogait mintegy félmilliárd forintért, azt is látjuk végre, hogy ez mennyire laza gyakorlat volt.
Sima-liba, csak a hülyék, táposok, gyíkvállú bölcsészek csodálkoznak rajta. Ez volt az a kulturális világ, közeg, kontextus, amiben dolgozni lettünk volna szívesek.
Tehát, hogy egyik oldalon volt az, hogy a legnagyobb hagyománnyal bíró irodalmi lapok a túlélésért küzdöttek, a szerkesztők nem vették fel a fizetést, a nyomda hitelbe vállalta a következő lapszámot, a szerzők hónapokig vártak a honoráriumra, aztán, amikor pittyent a telefon, vidáman mutatták élettársuknak, hogy nézd, Andi, megjött a húszezer forint. Igen, kedvesem, azért a novelláért, amin már több mint egy éve dolgoztam, és amit a legjelentősebbnek tartott lap közölt le a márciusi számában.
Közben hallottam, hogy Gipsz Jakab remek fiatal poéta bemutatkozó kötetére megint nem jutott az NKA-keretből, most megpróbálnak előfizetői rendszerben gyűjteni a nyomdaköltségre legalább. Mennyire pályáztak, háromszázezerre? És nem kaptak semmit? Nagyon sajnálatos. Másik, már sok kötetes író közben meghívást kapott az X vármegyei könyvtárba, ahová el is ment szépen, bár útiköltséget nem kapott, de ha kiszámolta, hogy honor mínusz benzin, végül is még mindig ötezer forint pluszban volt. Arról meg már végképp ne beszéljünk, hogy a Covid idején, aztán meg később is milyen jól jött annak a másik költőnek (tudod melyiknek) a Wolt-futárkodással összeszedett pénz. Meg, hogy az az író, akinek az előző regénye ilyen vagy olyan lett, írja már a következőt is, csak hát ugye gyerek meg albérlet, ráadásul – fájdalom – enni is kell néha, szóval ő meg fordít orrba-szájba, szarok az ívhonorok, csak azért mondom, hogy ki tudja mikor lesz meg az új könyv. De amúgy drukkolunk neki, várjuk meg minden. Tehát ez az egyik oldalon, a másikon meg négyszázmillió kilenc daljátékért.
Így éltünk, így élünk, így fogunk élni, nagy illúzióink nem lehetnek. Ellenben az, hogy a Dankó Pistáért, ami, ha jól értem, egy operettlibrettó, de felőlem akár egy világdráma-trilógia is lehetne, tehát, hogy ezért Orbán János Dénes tavaly ősszel egy összegben leakasztott 56 misit, amellett mégse menjünk már el szó nélkül.
Egyrészt – ha valaki nem ismerné a hazai szerzői jogi díjazási gyakorlatot, annak mondom – ennyi pénzt rohadtul nem szoktak fizetni semmiért. Pláne nem egy rissz-rossz operettért. De ha még hibátlan műremek lenne, akkor se!
The post Krusovszky Dénes: Ez nem így megy – lázálom és felszabadulás az irodalomban Orbán János Dénes százmillióinak árnyékában first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
