Ha jól tudom, szokott vetni tarot kártyát. A beszélgetésünkön gondolkozva a kezembe fogtam egy lapot, ami Az Igazság kártyája. Mit gondol erről?

Az Igazság… Juj, de jó! A VIII-as vagy a XI-es?

A XI-es.

Sokan összekeverik, de nem pont ugyanaz. Az Igazság az a sors. Egy bekötött szemű angyalnak az egyik kezében egy mérleg van, a másikban egy kard. Na, ez valójában a nyolcas szám, csak kicserélődött a tizenegyessel, ami Az Erő. Ez csak egy érdekesség. Arra utal, hogy az van, ami van. Ez az igazság. Amikor egy ilyen kártyát húz az ember, az sorsszerű. Az Igazság kártyája nagyon jó, abból baj nem lehet.

Tehát nem fogunk összeveszni.

Az nagyon valószínű, hogy összeveszni nem fogunk, de ha mégis, annak úgy kell lennie. Akkor a sors azt akarja tőlünk, hogy mi vesszünk össze. Mert ugye a sors az se nem jó, se nem rossz. Azt már mi döntjük el, hogy jó vagy rossz a sors.

Van valami abban a szelencében, ami a nyakában lóg?

Ebben, kérem? Ganésa lakik. Az egyik kedvenc istenem. Juj, drágáim, itt vagyunk a Vígszínház mellett, én itt felléptem, de közönség is voltam!

Melyik volt a jobb?

Egyik sem. Nem szeretem a színházakat, a színházi közeget, ahogy az öltözőben és büfében jönnek a színészek. „Ebben a darabban akkorát játszottam, de olyat játszottam a darabban, érted?” – és akkor mondják ezeket kicsit affektálva, és mindenkin látszik, hogy ő egy komoly valaki. A komolyságra adnak az emberek. Na, én meg komolytalan valaki vagyok. Nem tiltakozom a színházak ellen, de nem szeretek oda járni. Moziba sem. Mindenki azt szereti, ha valami felrobban és véresen széthullik a fejük. Ezt szeretik. De képzelje, én nem kedvelem ezt a látványt.

És az olyan filmeket, amikben senkinek sem robbantják szét a fejét?

Nekem nem kell ahhoz filmet néznem, hogy egy film menjen a fejemben. Az én életem egy film. És ez nagyon kellemes, otthonos, jók a szereplők, jók a mellékszereplők, mindenki jó benne. Érti?

Nem kell egy másik, mert ha másikat akarok, akkor ővele is leülök beszélgetni. És elkezdünk beszélgetni, hogy őneki milyen az élete, és az százszor érdekesebb film, mint amit kiagyal a Coppola. Ráadásul az én fantáziám nem rosszindulatú. Nem játszok olyan dolgokkal, hogy ki robbanjon fel.

Mi a helyzet a könyvekkel?

Ugyanez. Magamnak bármit kigondolok. Olvasni is szeretek, zseniális írók vannak, akiknek lubickolok az írásaiban, de én magam is írok.

Mit gondol azokról, akik a könyveit olvassák?

A legjobbakat! A tanítványaimból összeverődött egy csapat, egy szellemi kör, aminek Sugárzó Béke közösség a neve. Annyit jelent, hogyha az ember megteremti a belső békéjét, már lehet is sugározni.

Olyan, mint a Nap. A Nap nem válogat, hogy hova süssön. Én sem válogatom meg, hogy kire nézek rá. Így adta a Jóisten, hogy szeretet van a szívemben, és mindenkit szeretek, akire ránézek: a bogarat is meg a szöcskét, kígyót, békát, madarat, fát, levelet, eget, levegőt, vizet, esőt. Öregkorra lehet ezt a dolgot fölfogni. Fiatalon az ember nem fogja föl, mert azt hiszi, hogy annyi minden van, és hogy azok a dolgok mind vannak – és közben azok nincsenek. Ez a baj. Ha volnának, akkor jó lenne, de nincsenek.

Mikortól válik valaki nem fiatallá ahhoz, hogy felfogja azt, hogy nincsenek a dolgok?

Akkortól.

Hogyan kell elképzelni a Sugárzó Béke közösséget?

Három–négy éve kezdtem el elvonulásokat tartani, ahol olyan gyakorlatokat csinálunk, amelyek elvezetnek a békéhez. Az elvonulásokon van egy menetrend, de nincs időstressz. A szellemi út legnagyobb akadálya az időstressz. Az az alapállapot, hogy egy ketrecben vagyunk, és mindenhova oda kell érni időre. Ez megakadályozza az időtlen állapot elérését. Van egy gyakorlat, csak 15 perc naponta, amikor lehet nyugton lenni, becsukni az ajtót, és azt mondani, hogy most ne gyertek, mert negyedóra jár. Leülök a fotelba vagy az ágyra, és azt mondom, most 15 percig nem gondolok egyetlen feladatra sem. Bevásárlás? Nem most. Parizert felvágni? Nem most. Ezek jogos gondolatok, de nem most. Mit mondott a feleségem? Nem most. Hogy a gyerekkel mi van? Nem most. Hogy a kollégák? Nem most. Orbán Viktor? Nem most. Most nem veletek foglalkozom, hanem a légzésemet figyelem. Ez ugyanis figyelni való dolog. Bejön a levegő – ez érdekes. A levegő nemcsak bejön, hanem megy mindenhova. És amikor kifújom, akkor olyan, mintha ezt az erőt mindenhova kifújnám. Beszívom. Még a lábam ujjának végében is érzem azt az energiát, amit a kifújásnál érzek. Ez negyedóra. És aki onnan kiszáll, az más valaki, mint aki beszállt.

Amikor életében először elment egy hosszabb elvonulásra, két és fél hónapot töltött egyedül egy erdőben. Ennek is köze volt ahhoz, hogy akkoriban egy rövid időre kiszállt a KFT-ből?

Dehogyis! Én nem léptem ki a KFT-ből. Ideiglenesen felfüggesztettem a működésemet, és nagyon jól tettem. A KFT-nek ugyan nem tett jót ez a szünet, de nekem nagyon jót tett. Az valami szuper volt. Ráébredtem, hogy nincs értelme világi dolgokkal foglalkozni, ha nincs ott a spiritualitás ereje.

Ha akkor nem megyek el, megbolondulok. Ott lehetett megtanulni, hogy akkor van valami, ha csináljuk. Akkor volt meleg, ha fűtöttem. Ha az ember csak ezt az egyet fölfogja, akkor mindjárt elkezd fát vágni.

Addigra már a buddhizmus az életének a része volt?

’85-ben elkezdtem buddhizmáskodni. Buddhizmusoskodni. Bekentem magam buddhizmázzal. Bocsánat. Jó volt! Négy évig jártam a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetbe, ahol találkoztam az egyik beavató mesteremmel, Dr. Mireisz Lászlóval, aki buddhista filozófus, jógi professzor, javas mágus. Nagyon nagy tisztelettel adózom felé. Takács Lacival és Dobosi Antival találkoztam még az iskolában, mert ők hárman barátok, és megbeszélték, hogy együtt fognak tanítani. Az iskolát elvégeztem, de nincsenek arról dokumentumaim, hogy buddhista vagyok – abszurd, hogy később buddhista tanító lettem.

A Buddhológiai Intézet előtt mit hallott a buddhizmusról?

Lényegileg nem sokat. Egy erdélyi református családba születtem, apám vegyészmérnök volt, anyám külkereskedelmi levelező, de egyikőjük sem volt igazán vallásos. Apámról később megtudtam, hogy elég komolyan foglalkozott a történelem különböző ágaival, például vallástörténettel is, a reformáció időszakát kutatta, de gyerekkoromban ez nem derült ki – később már együtt írtunk egy könyvet ezekről a témákról. A nagyanyám vitt el időnként templomba, az dermesztően rossz hangulatú volt. Odafelé még Terikét szidták az öregasszonyok, aki szintén közéjük tartozott, csak épp nem volt ott, zsolozsmáztak bent a hidegben, aztán kint ugyanott folytatták Terike szidását, ahol abbahagyták. Már hatévesen láttam, hogy ez hülyeség. Aztán a nyolcvanas években mentem el a buddhista misszióba, volt egy központ, ahol könyveket lehetett venni és szombatonként teázni egy buddhista házaspárral. Viszont a lelkemben ez a rezgés régebben keletkezett, sokat jártam például Tibetben, mint szerzetes, csak nem ebben az életemben.

Erről képszerű emlékei vannak?

Igen. Találkoztam egy szerzetestársammal ebben az életemben, most is barátok vagyunk.

Engem 1905-ben lelőttek az angolok. Amikor először odamentek lövöldözni, engem pont eltaláltak. Akkor voltam harminchárom éves.

A katona szemébe is így tudott nevetni, mikor eltalálták?

Arra már nem emlékszem, hogy hova nevettem meg hova nem. Aztán eltelt egy másik életem, és ide csak ’55-ben jöttem. A kettő között még volt egy életem, egy német bácsi.

The post Laár András: Földanya kezdi magáról lefingani az emberiséget first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu