„Demi Moore részéről akkor is bátor választás lett volna a saját életére és elhíresült plasztikai műtéteire frappánsan rezonáló Sparkle szerepe, ha egyszerűen egy önértékelési problémákkal küzdő, szorongó, idősödő színésznőt kellett volna eljátszania. Még csak hasonlót sem csinált soha. Moore fizikailag és lelkileg is kiszolgáltatott ebben a csöppnyi hiúságot sem tűrő, kegyetlen szerepben” – írta kritikusunk A szerről, Coralie Fargeat új testhorrorjáról, mely a fiatalságkultusz ész nélkül való fenntartásáról, az öregedéssel szembenézés méltatlan küzdelméről igyekszik sok-sok véres és gusztustalan jelenettel mesélni.

Ebben főszereplő a nagyszerű Demi Moore, a kilencvenes évek Hollywoodjának tekintélyes színésznője, aki az amerikai filmgyártás patriarchális világában mindig tudta érvényesíteni az akaratát.

Demi Moore-ból az 1990-es Ghost után vált a világ egyik legkeresettebb színésznője, ezzel párhuzamosan pedig a bulvárújságok által bármikor kizsákmányolható nő: a Golden Globe-ot érő romantikus film után Annie Leibovitz nagy hatású fotóin Moore meztelenül mutatta meg várandóságát a Vanity Vair címlapján. Onnantól már nem színészi képességeiről, hanem mint a terhességét „fetisiszta módon” mutogató sztárként beszélt róla a bulvársajtó. Valljuk meg, filmjei kapcsán nehéz is lett volna beszédtémát szolgáltatnia, mert leginkább feledhető erotikus thrillerekben szerepelt akkoriban, amik kizárólag arról adtak bizonyosságot, hogy a kilencvenes évek elején nála kevés konvencionálisan szebb nő létezett az amerikai filmgyártásban.

Moore bekerült egy erősen szexualizált keretbe, ami a filmes karrierjében sokszor akadályokat gördített elé. Az 1992-es Egy becsületbeli ügy forgatásán a producerek erőszakkal bele akartak szuszakolni a filmbe egy románcot Tom Cruise és Moore karakterei között. Nem értették, hogy a két szereplő, akiket két vonzó színész alakított, miért nem került közel egymáshoz testileg.

Ha Tom és Demi nem szexelnek, mi értelme annak, hogy Demi nő?

– hangzott el a lesújtó kérdés a producerektől.

Bármennyire furcsának tűnik, ez tárgyalópozícióhoz juttatta Moore-t: a kultfilmjének számító, de különösebben nem jó Sztriptízhez 12 millió dolláros gázsit tudott kialkudni magának, így „Gimme Moore”-ként (hasonlóan cseng az angol nyelvben a Give Me More!, azaz az Adj nekem még többet! mondat) hivatkozott rá innentől a kegyetlen bulvársajtó, miközben persze akkori férje, Bruce Willis közel ennyi pénz tett zsebre a Drágán add az életed! harmadik részéért. Ma már furcsának tűnhet a megbélyegzés, hiszen manapság a nemek közti bérszakadék fontos beszédtémát jelent Hollywoodban.

Aztán jön Demi Moore. A testet öltött csoda. Még barnább, még jobb alakú, mint társnői, az ő tánca még érzékibb, nem is vetkőzés ez már, látszik, hogy ő a saját lelkét táncolja el, nehéz életét. Művészet ez tulajdonképpen, állapítja meg a főnöke, a lényeg azonban, hogy amikor ő van a színpadon, a torkok még jobban száradoznak, a halántékok még hevesebben lüktetnek, a közönség gondolatai még burjánzóbbak, és Demi Moore, ha nem szakítják félbe, meg is mutatja a mellét

– írta a Sztriptíz fülledt jelenetéről Bíró Péter az 1996-os Fillmvilág hasábjain.

A Moore-láz ettől a ponttól újra felpezsdült, ám Demi Moore nem tudta, s meglehet, nem is akarta már meglovagolni ezt. Elvállalta Ridley Scott G.I. Jane című akciófilmjének főszerepét, amihez leborotválta a fejét, nagyobb sokkot okozva érte odáig lévő rajongóinak, mint a Ghost-os kisfiúfrizurájával.

Egy Arany Málna, azaz a legrosszabb női főszereplőnek járó díj lett a „jutalma” a feminizmus égisze alatt elkészült, Scott-mércével nézve valóban enervált, klisékkel felhabosított alkotásnak, amely nem is állhatott volna távolabb Moore addig látott szerepeitől (itt egy lelkében megtépázott katonatisztet alakított).

Innentől nem volt kérdés, hogy ha már nőies külsejével nem lehetett címlapokat eladni, Moore színészi képességeit vették célba az amerikai újságírók. Például egy Vanity Fair által megkérdezett nagynevű producer azt nyilatkozta, hogy Moore tehetségben közel sem mérhető Julia Robertshez, Geena Davishez, Jodie Fosterhez, Meg Ryanhez vagy Michelle Pfeifferhez, azaz a kor ünnepelt színésznőihez.

„Átkozottul szerencsés volt, hogy bekerült a Ghostba. És szerencséjére jól is házasodott. A tény, hogy ő volt Mrs. Bruce Willis, abban a pillanatban a fejébe szállt.”

Korkülönbség, plasztika, hármas szex

A 2000-es években Moore kettőt hátralépett a filmezéstől, többnyire sikertelen, semmitmondó alkotásokban vállalt szerepet – mindössze egy alkalommal haknizott jelentősebbet a Charlie angyalai: Teljes gázzalban, Cameron Diazék mellett. A 21. század eddigi részét inkább töltötte bulvárújságok címoldalán, mintsem rendezők instrukcióit hallgatva.

Moore többé nem kért a filmiparból: fájt neki, ahogy az iparág bánt a női szexszimbólumokkal – főleg, miután túlléptek a negyvenen.

„Az az érdekes, hogy miután betöltöttem a negyvenet, több kritikát kaptam. Megcsináltam a Charlie angyalait, és mindenki csak a bikinis jelenetemről beszélt. Rájöttem, nincs már hely számomra ebben a világban, nem éreztem úgy, hogy ide tartoznék. Csak azt sulykolták, hogy már nem húszas-harmincas lány vagyok, de még az anyukás korba se léptem be.”

Talán ez, talán ténylegesen a nagy szerelem vezette a színésznőt Ashton Kutcher karjaiba: Moore 40, Kutcher 25 volt, amikor megismerkedtek, kapcsolatuk már a kezdetektől élénk érdeklődést váltott ki a bulvárfogyasztókból. Viharos viszony volt ez, mint arról Moore később önéletrajzi könyvében elmélkedett: mindent megtett azért, hogy fiatalos maradjon férjének, mindig a kedvében akart járni. Még a hármas szexbe is több alkalommal belement:

Meg akartam mutatni neki, hogy mennyire menő és szórakoztató vagyok.

Moore késtégbeesetten hajszolta a fiatalságot, hogy partiban maradjon Kutcherrel. A határok elmosódtak a kapcsolatukban, Kutcher pedig azzal a nővel is félrelépett, akivel korábban hárman is összegabalyodtak. Házasságuk alatt Moore felhagyott az absztinenciával, újra belecsúszott az alkoholba, partikirálynő vált belőle. 2012-ben mélypontra került: elvált Kutchertől, Bruce Willisszel való kapcsolata is megromlott, lányai nem akartak vele beszélni, majd egy buliban túladagolta magát.

Nem túlzás azt állítani, hogy kevés színésznő testével foglalkozott annyit és olyan mélyen Hollywood, mint Demi Moore-éval.

Mindenfajta szégyenérzetet sutba dobva vizsgálták a bulvárlapok szerkesztői Moore anatómiáját a plasztikai beavatkozások legapróbb jegyeit fürkészve. A színésznő nem tagadhatta, hogy kés alá feküdt, de azt nem árulta el, pontosan milyen műtétet végeztek rajta. Csak az volt biztos, nem kevésszer szabatta át a testét.

Rendkívüli megszállottságom lett a testemmel kapcsolatban.

„Mércéket állítottam magamnak, próbáltam uralni a testem, de beláttam, hogy mindez csak átmeneti boldogságot hoz. Megold az valamit, ha nagyon vékony vagyok? Az ebben az irónia, hogy mikor feladtam a vágyat, hogy uraljam a testem, valójában megkaptam azt az alakot, amire mindig vágytam. A megszállottságom értelmetlen volt.”

Coralie Fargeat filmje tehát testhezállóbb nem is lehetett volna Moore-nak, olyan visszatérés ez, melyben a meztelen színésznő látványa már nem hat elemi erővel a közönségre: a történet szerint a színésznő/fitneszguru szerepében Moore drasztikus lépésre szánja el magát, amikor ötvenedik születésnapján a korára hivatkozva kipenderítik tornázós – Jane Fonda-ihletésű – tévéműsorából, egy igen kellemetlen procedúra segítségével fiatallá és gyönyörűvé, azaz Margaret Qualley-vá klónozza magát.

Fargeat olyan világról mesél filmjével, melyben az öregedést teljes kulturális és szexuális jelentéktelenség övezi – nem kicsit rezonálva a mai szórakoztatóiparra: „Tekintsünk el attól, hogy A szer egy színészről szól. Úgy tekintsünk a történetre, hogy mi mindent meg akarunk tenni azért, hogy figyeljenek ránk, hogy megbecsüljenek. Mind azt szeretnénk érezni, hogy valahová tartozunk, és amennyiben elutasítást kapunk, egyből azt hisszük, velünk van a baj” – mondja Moore élete tán legjelentősebb szerepről.

Fargeat persze a saját életéből is merített a forgatókönyvhöz, de legjobban Moore saját testével való kapcsolata fogta meg őt. A színésznő szerint a kilencvenes években a nők csak vékonyan voltak vonzók és kívánatosak abban az iparágban, ahol ő is dolgozot. Moore önmaga éheztetésével, teste sanyargatásával kergette az elérhetetlen, fals eszményt, Fargaet joggal gondolhatta, a színésznőnél keresve sem taltált volna tökéletesebb főszereplőt.

Borzasztóan erőszakosak tudunk lenni magunkkal. Brutálisak vagyunk.

Miután évtizedeken át szolgáltatott témát a bulvárnak Moore teste, manapság apadt az érdeklődés felé, hiszen filmekben elvétve szerepel, ismert párja sincs, a sajtót pedig jobban foglalkoztatja volt férje, Bruce Willis demenciával való küzdelme.

Csakhogy Moore néhány éve megint a címlapokra került külseje miatt: egy divatbemutatón láthatta a közönség, ahol sminkje és a színpad megvilágítása miatt kevésbé előnyös képek születtek róla. Nem kellett sok hozzá, hogy a bulvárlapok után most az internetezők semmisítsék meg a színésznő önbecsülését.

Az ítélkezés korszakát éljük. Az emberek névtelenül becsmérelhetik a másikat, olykor kegyetlen módon. Én úgy látom, ez általában az illető saját boldogtalanságát tükrözi. Vagy az önérezetét akarja erősíteni. De megtanultam figyelmen kívül hagyni ezeket: ha nagy hangsúlyt fektetek a válaszokra, hatalmat adok nekik. Ha nem csinálok semmit, nem is történik semmi.

Moore kiáll amellett, hogy hatvan felett sem áll meg az élet. Szerinte régóta arra kondicionálják a nőket, hogy amint terméketlenekké válnak, eltűnik a vonzalom belőlük, és az élet iránti szenvedélyük is elapad: „Oly sokáig sugallták ezt mindenhonnan, némán kimondva. De ebben nincs semmi igazság.”

Saját jövőjét épp emiatt izgalmasnak látja: újra felpezsdült benne a színészet iránti vágy, írna egy új memoárt, az öregedéssel kapcsolatos pozitív hozzáállást pedig szeretné a lányainak is átadni.

Tudom, hogy tovább akarok fejlődni mint ember. Szeretnék még tanulni. Szeretnék továbbra is kihívást támasztani magammal szemben, kilépni a komfortzónámból.

Tehát valójában A szer közel sem Moore újjászületését tükrözi: pusztán csak egy olyan szerep, mely húsbavágóan reflektál arra a több évtizedet felölelő tárgyiasításra, melynek a színésznő ki volt téve, s amely ellen nem sokat tehetett.

The post Lehet, hogy új filmjében szétrohad, de a valóság elkeserítőbb arról, Demi Moore hogyan viszonyult a testéhez first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu