Kádár János történelmi szerepe ma is végletesen megosztja a közvéleményt, története nem ért véget a halálával. Ezért nem is zártuk még le cikksorozatunkat azzal, hogy 1989. július 6-án reggel elhunyt, hanem arra kértük a nyilatkozó történészeket, hogy kissé kilépve hivatásuk szigorú tudományos keretei közül, szakmai tapasztalataiknak és benyomásaiknak is engedve próbálják felvázolni, milyen motivációk álltak, állhattak Kádár egyes döntéseinek a hátterében.

E tekintetben volt már szó ifjúkoráról és a háború alatti évekről, valamint a Rákosi-korszakban folytatott tevékenységéről ebben a cikkünkben, majd a legutóbbi részben 1956-os pálfordulásának, és az egész társadalmat érintő, általa indított megtorlás hátterét vizsgáltuk. Innen folytatjuk, Dr. Germuska Pál történészt, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatóját a hatalom csúcsán álló Kádár János motivációiról kérdeztük, majd Dr. Bertalan Péter történésszel, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársával a Károli Gáspár Református Egyetem docensével titkos beszédek alapján egészítjük ki a képet.

Lehetett volna rosszabb?

A kínzó forráshiány miatt nem tudjuk, a szovjet vezetés egészen pontosan milyen megfontolásból választotta épp a fiatal Kádár Jánost, Nagy Imre államminiszterét Magyarország élére. 1956. november 1-jén Münnich Ferencet vele együtt hurcolták Moszkvába, és a dörzsölt, moszkovita kommunista logikusabb választás lett volna: jól tudott oroszul, korábbi moszkvai nagykövetként kiválóan ismerte a Kreml viszonyait, összességében sokkal fajsúlyosabb politikus volt.

Jelenünkben sokan mentegetik azzal Kádárt, hogy „ha nem ő, akkor elvállalta volna valaki más, akivel sokkal rosszabbul járhattunk volna”. Ez a „valaki más” abban a helyzetben Münnich lehetett, személye pedig a történész szerint is súlyosabb forgatókönyvet valószínűsít.

Münnich feltételezhetően nem vacakolt volna: hamarabb belevág a megtorlásba, a kádári repressziónál is durvábban indít, és ugyanezt valószínűsíthetjük Gerő Ernőről vagy bárkiről a rákosista társaságból. A folytatásban pedig minden bizonnyal sokkal szorosabban visszatértek volna a Rákosi-korszak gyakorlatához

– mondja a 24.hu-nak Germuska Pál.

Felment-e bárkit bűnei alól, hogy „lehetett volna rosszabb” alternatíva őnála? Kádár Nagy Imre és a reformista kormány államminisztereként (a poszt nagyjából a miniszterelnök-helyettesnek feleltethető meg) került 1956. november 2-án a Kreml urai elé, két nap múlva már egy szovjet bábkormány élén jelentkezett be Szolnokról, majd az ellenséges tankokkal érkezett Budapestre.

Nem valamiféle „muszáj Herkulesként” vette vállára az ország irányítását, hogy inkább ő, mint valami sztálinista, véreskezű elvtárs, hanem gyakorlatilag árulással ágyazott meg saját regnálásának. Még akkor is, ha Hruscsov és köre őt választotta, valószínűleg börtönt, akár az életét kockáztatta volna, amennyiben nemet mond.

Taktikai irányváltások a hatalom megtartásáért

Nincs okunk megkérdőjelezni, hogy november-december folyamán őszintén hitt a nyitás lehetőségében, messze meg akarta haladni a Rákosi-rendszert, egyfajta munkás önigazgatást tervezett kialakítani, de legalábbis érdemi szerepet szánt a munkástanácsoknak. Mindenesetre nagyon nem valószínű, hogy erre irányuló kezdeti tapogatózásai csupán manipulatív, taktikai elemek lettek volna a társadalom pacifikálására. Decemberre aztán jött a nyakleves Moszkvából, rá kellett jönnie, hogy nagyon gyorsan másképp kell csinálnia, sokkal szűkebb ösvényt szabott számára a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) vezetése.

Kádár értelmezésében előkerülhetett, hogy ha nem az elvárásoknak megfelelően cselekszik, akkor hamar lapátra kerül, valami konzervatív társaság kerül a helyére, amely még teljesebb visszatérést jelent a múlthoz, márpedig a Rákosi-rendszer teljes restaurációját tényleg nem akarta. Miközben azért a maga konok módján, következetesen végigvitte a bosszúállást.

Nem volt iskolázott ember, de mentes volt a Rákosi- vagy Gerő-féle hatalmi mániáktól. Talán a sakkból származó, nagyon finom taktikai érzékkel rendelkezett, gyorsan átlátott helyzeteket, és ha kellett, rögtön irányt váltott

– véli a történész.

1957 első hónapjaiban már e szerint alakította politikáját, kicsit felszívta magát, majd miután márciusi moszkvai látogatásán pozitív megerősítést kapott, immár nyeregben érezve magát, sokkal magabiztosabban cselekedett.

Nem ejtett könnyeket a parasztokért

A rendteremtés végigvitele, hatalma megszilárdítása után Kádár elérkezettnek látta az időt a belső tisztogatásra. Nagyon jól tudta, hogy a „régi ÁVO-s társaság” nélkül nem sikerülhet a kommunista hatalom restaurálása, ám amint ez megtörtént, gyakorlatilag nagytakarítást végzett az államvédelem és a Belügyminisztérium területén. Ez volt az elbocsátott légió története, itt írtunk róla korábban.

Miért volt erre szükség? Mert meg kellett szabadulnia azoktól az emberektől, akik pontosan ismerték a múltját: finoman szólva sem tett volna jót Kádár renoméjának, ha nyilvánosságra kerülnek belügyminiszterként, és főleg a Rajk-perben játszott szerepének részletei. A történész szavai szerint nagyon tudatosan cselekedett:

„Eltakarított maga után”, de előtte az érintettekkel még elvégeztette a piszkos munkát, vagyis a megtorlást, illetve a végleges leszámolást Nagy Imrével.

Újabb mérföldkő, ezúttal ismét a magyar társadalom ellenében az erőszakos és rohamtempóban levezényelt téeszesítés az 1950-es és 1960-as évek fordulóján, amelynek gyakorlatával Kádár visszatért Rákosi módszereihez. Egyértelmű szovjet nyomás nehezedett rá, hiszen ekkorra a keleti blokk országai közül csak Lengyelország és Magyarország nem vitte még végig a szovjet típusú kolhozosítást.

Nem tudjuk, ő maga mit gondolt minderről. Ipari környezetben szocializálódott, nagyon is városi fickó volt, a paraszti világból csupán a „legalját” ismerte: a cselédek problémáit, megalázó, méltatlan életkörülményeit. Nem érzékelte a középparaszti gazdálkodó réteg alapvető szerepét a társadalomban, feltételezhetően kritika nélkül magáévá tette a propagandisztikus szlogeneket, miszerint a kulákok nyerészkednek, kihúzzák a pénzt a melósok zsebéből, és kizsákmányolják az „agrárproletárok” tömegeit.

Kádár János fejében valahogy úgy állhatott össze a kép, hogy a parasztság téeszekbe szervezését meg kell csinálni, mert Moszkva nem fogja elengedni a kérdést, és enélkül különben sem válhat teljessé a szocialista rendszer. Tehát gyorsan és hatékonyan el kell végezni a feladatot. Nem rokonszenvezett a hagyományos magyar paraszti társadalommal, nem ejtett könnyeket a sorukon.

Ritka tulajdonság: az önkorrekció képessége

Kevéssel később, a ’60-as évek elejére kiderült, a szovjet kolhozmodell Magyarországon nem működik. Kádár ekkor fordított hozzáállásán, kikérte Fehér Lajos és a közelében dolgozó agrárszakemberek véleményét, majd hozzájárult a változtatáshoz még úgy is, hogy ezért hosszasan magyarázkodni kellett a moszkvai elvtársaknál. Ha ide csatoljuk a jócskán elnyúlt tervezés után, 1968-ban elindított új gazdasági mechanizmust, úgy tűnhet, Kádár János előre látóan politizált, reformokkal kísérletezett.

A történész azonban úgy véli, hogy nem kezdeményezett, hanem felismerte, ha valami nem működik, ha közbe kell lépni, és olyankor bizonyos határokig hallgatott az adott terület szakértőire. Ez nem proaktivitás, hanem „csupán” jó helyzetfelismerés, és ami nagy különbség Rákosihoz viszonyítva: önkorrekciós képesség. Paradigmaváltásnak nevezhetjük Kádár hozzáállását, miszerint nem szabad folyamatosan, mindig nyomás alatt tartani az embereket, hanem élhetővé kell tenni a rendszert azzal, hogy adaptáljuk a magyar viszonyokra, nem pedig mechanikusan lemásoljuk a szovjet mintát.

Végeredményben ez a politikai és gazdasági adaptáció tette működőképessé, illetve az összes kényszerű kompromisszummal együtt is széles rétegek számára élhetővé és perspektivikussá a Kádár-rendszert

– fogalmaz Germuska Pál.

A szovjet vezetőkkel való kapcsolatában megtanulta etetni az oroszlánt. A közös minimumot kereste, eleget tett a moszkvai elvtársak legfontosabb elvárásainak, támogatta a „közös” külpolitika főbb irányait, miközben belefért a viszony normalizálása Ausztriával és kapcsolatok kiépítése egy sor nyugati országgal.

Ugyanezt tette korábban a belpolitikában hatalma stabilizálását követően: életet lehelt a népfrontpolitikába, nem az ellenséget kereste, hanem itt is a közös minimumot. Kevesebb fenyegetéssel és több édesgetéssel vonzotta be a társutasokat, az értelmiséget, egyszóval pacifikálta a társadalmat. Erre utalt a szállóigévé vált jelszó, miszerint „Aki nincs ellenünk, az velünk van”.

Merevvé vált, leblokkolt

Az új gazdasági mechanizmus is egyfajta adaptáció volt, mint említettük, a kommunista gazdasági modell működőképessé tétele Magyarországon reformok segítségével. Persze csak addig, amíg a gazdaság „önállósága” nem veszélyezteti a politikai hatalmát. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás után viszont Magyarország egyedül maradt a reformokkal, Kádár ismét azt érezhette, hogy nagyon szűk pallón kell egyensúlyoznia. És nem is patak, hanem egy folyó felett, miközben a deszkatákolmányt folyamatosan rugdossák mindkét oldalról. A szovjet nyomás 1972-re vált elviselhetetlenné Kádár számára, aki most sem sokat teketóriázott: menesztette a reformpolitikusokat.

Nem volt hatalommániás, ám eszébe sem jutott másnak átadni a kormányrudat, inkább a reformfolyamatot törte derékba. Sőt, az 1970-es évek világpiaci viharaiban a végletekig „óvta” a hazai lakosságot a turbulenciák következményeitől – ezzel azonban valójában csak a saját hatalmának a stabilitását védte. Az árát pedig a következő nemzedékek fizették meg.

A történész szerint az 1980-as évek nagy tragédiája az volt, hogy a mentálisan és egészségileg is megtört Kádár János elveszítette önkorrekciós képességét. Sőt, kifejezetten merevvé vált, nem látta át a világgazdasági helyzetet, az eladósodás buktatóit és financiális trükkjeit, illetve az abból fakadó pénzügyi csapdát. Sorozatunk korábbi részében írtunk arról, hogy a ’80-as évek elején meglett volna a lehetőség egy kínai típusú reformra, ahol a kommunista párt irányítása alatt félig-meddig, esetleg ténylegesen piacgazdaságot építenek ki. Gazdaságilag akár még siker is lehetett volna.

Azt azonban nagyon pontosan és világosan érzékelte, hogy a felvázolt reformtervek nyomán hogyan csúszik ki a hatalom a kommunista párt – és személyesen az ő – kezéből. Be is húzta a féket, gyakorlatilag béna kacsává tette a ’80-as évekbeli reformokat. Az évtized közepén pedig, amikor bejelentette, hogy elég volt a laposkúszásból, megszorítások helyett jobb életkörülményeket és magasabb fizetéseket kell biztosítani, azzal totális csődbe vitte az országot.

A kétkulacsos politika mestere

Dr. Bertalan Péter Kádár Somogyban, szűk körben elmondott beszédei alapján a diktátor személyére annyira jellemző, kétkulacsos politikára hoz példákat. Kádár János életének első hat évét Kapolyon töltötte nevelőszülőknél, élete végéig szép emlékek fűzték Somogyországhoz, és jó szívvel gondolt vissza nevelőapjára, Sándor bácsira. Talán azért, mert ő volt számára az egyetlen, szó szoros értelemben vett apafigura – később, a mozgalomban Rákosival alakított ki egyfajta apa-fiú kapcsolatot, majd Hruscsovhoz fűzte hasonló viszony.

Kádár érzelmileg viszonyult a somogyi vidékhez, az itteni pártvezetők előtt őszintébben fogalmazott, pontosabban kötődéseit felhasználta saját önigazolására és legitimációjára

– mondja a történész.

1958. november 6-án Répáspusztán, a Vörös Csillag Termelőszövetkezet vezetői előtt beszélt, ne feledjük, éppen csak a „vérrel-vassal” véghezvitt téeszesítés után vagyunk. Rendkívül taktikus mondatai egyrészt az önigazolást, másrészt a lelkesítést szolgálták. Először is elmondta, hogy 1956 kataklizmáján túl kell lépni – megbékélést hirdetett már akkor, amikor vérbíróságai még javában dolgoztak. Aztán rátért az értelmiségre, arra a rétegre, amelyről felismerte, hogy a leginkább kritikus vele szemben, átlát rajta.

Felelevenítette: Szegeden találkozott írókkal, újságírókkal, tanárokkal, színészekkel: „azt mondtam nekik, hogy az állam irántuk jó szívvel van. Szépen, emberi hangon beszéltünk velük. Meg is akarjuk nyerni őket a nép ügyének. Azt is mondhatom, hogy az elmúlt két esztendő alatt számtanilag nagyobb fele kivette a részét a munkából, eredményekben az értelmiség munkája is benne van”.

Külön kiemelte Veres Pétert: „30 esztendeje van a magyar közéletben. Szocialistának lenni a Horthy ideje alatt, nagy dolgok ezek, képzeljék milyen helyzetben volt ő. Átnéztem mindent. Hogyan lehet, hogy a kalocsai érseknek szabad támogatni, Veres Péternek nem szabad. A kalocsai érsek mégis csak reakciósabb, már a foglakozásánál fogva. Összeültünk, tanácskoztunk, megbeszéltünk és úgy döntöttünk, hegy mégiscsak legyen képviselőjelölt ez a Veres Péter”. Itt nem az író személye a fontos, hanem hogy Kádár „megdicséri” a kalocsai érseket, majd beemeli mellé az amúgy társutas Verest, aki azért ’56-ban sokat sasszézott Nagy Imre mellett.

Kifelé beszélt, ez a pár mondat mutatja azt a hihetetlen ravasz kétkulacsosságot, ami jellemző Kádárra 1958-tól. A kétkulacsosság mestere volt

– fogalmaz Bertalan Péter.

Mi pedig itt és most elengedjük Kádárt, sorozatunk véget ért. Összesen 47 részen keresztül mutattuk be az életét szegénységben telt, szerencsétlen gyerekkorától egészen a méltatlanul nagy nyilvánosság előtt zajló leépüléséig, haláláig. Bemutattunk minden fontosabb mozzanatot, igyekeztünk betekinteni motivációiba, döntéseinek hátterébe, miközben magánéletének is széles teret biztosítottunk: próbáltuk megérteni, milyen ember volt Kádár János.

The post Lehetett volna rosszabb Kádárnál? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu