Amikor 1946 nyarán a pesti utca aszfaltjáról lapáttal söpörték a milliárdos és milliós-billiós bankókat, a papírpénz már teljesen elvesztette bármiféle valós értékét. Július 11-én a Nemzeti Bank még kibocsátotta a 100 trillió pengős bankót – amin már annyi nulla sorakozott, hogy a hétköznapi ember számára az összeg teljesen értelmezhetetlenné vált –, a világtörténelem legnagyobb névértékű papírpénzét.

Ha csak nem későbbi pénzritkaságként akarta volna megőrizni egy igencsak előrelátó ember (ez hosszú távú befektetésnek kifejezetten bölcs lett volna, most ugyanis 200 ezer forintot is elkérnek egy ilyen hiperinflációs bankjegyért a gyűjtői oldalakon), tartogatni biztosan nem volt érdemes. A kibocsátás pillanatában már egy darab tojást sem lehetett érte kapni a piacon, a nap végén talán egy gyufát sem. A feketepiacon egyetlen amerikai dollárért aznap 57, két nappal később már 855 darab ilyen bankjegyet kellett volna adni.

„Étolajért porcelán tányért és bögrét adunk. Szállítási engedély van”, „Élelemért bútort adok!”, „Égetett darabos meszet élelem ellenében szállítok” – a készpénz lényegében értelmét vesztette, így az apróhirdetésekben is újra feléledt a cserekereskedelem.

Vidéki kereskedők cigarettapapírt, szacharint, cipőpasztát kínáltak azonnali távirati pénzküldés ellenében, de a valóságban a piacokon a boltok aranymérlegei, a rizs és a cigaretta lettek az igazi értékmérők: nagyjából egy kiló rizs vagy száz szál cigaretta felelt meg egy dollárnak.

A pengő összeomlásához számos tényező vezetett, de a legfőbb ok a fedezetlen pénzkibocsátás volt: mivel az adóbevételek a kiadásoknak csupán 6–7 százalékát fedezték, az állam így próbált forrást teremteni – írja Dr. Danyi Pál a remek Ártörténet oldalon. A különböző mentési kísérletek – mint az 1945. végi „bankjegydézsma”, vagyis a pénz felülbélyegzése – csak pár hétig hatottak.

1946 májusára az infláció végképp elszabadult. Ekkor bevezették az „adópengőt”, amely eredetileg csak egy értékálló elszámolási egység lett volna, ám, amikor ezt is papírpénzként kezdték forgalmazni, az is rohamosan az értékét vesztette. A pénzromlás üteme innentől követhetetlen volt: az árak júniusban 13-szorosára, júliusban pedig 300-szorosára nőttek.

A vállalatok emiatt a dolgozóikat ebédjeggyel vagy a gyár saját termékeivel fizették ki. A béreket heti két részletben fizették, a munkások feleségei délelőtt a gyárkapunál várták a borítékot, hogy a papírpénzt azonnal elkölthessék a piacon, mielőtt a délutáni áremelési hullám végleg felemészti az értékét. A kétségbeesett költekezés persze még inkább felgyorsította a pénzromlást.

Közben a Szabad Nép június elsejei számában – a pártlap egy példánya aznap száz milpengőbe került, másnap 500-ba, két hét múlva pedig már tízmilliárdba – Farkas Mihály, a kommunista pártot vezető négyesfogat tagjának ígéretei („még az idén hazahozzuk az összes magyar hadifoglyot”) és a kunmadarasi pogromról szóló vezércikkek mellett olyan hírek bukkantak fel, hogy „arisztokrata bűnszövetkezet dollárért árulta a segélyakcióktól lopott tejport.”

Az új valuta bevezetéséről májusban döntöttek, bejelentve, hogy augusztus 1-jén jön a forint, ami a remények szerint segít stabilizálni az ezer sebből vérző gazdaságot. A névválasztás nem volt evidens: az 1926-ban bevezetett pengő előtti pénz, a szintén súlyosan elinflálódott korona neve ugyan nem jöhetett szóba, de a tallér névvel még bankjegyminta is készült. Végül a dollárra emlékeztető hangzása miatt (a hasonlóság nem véletlen, hiszen a „dollár” is a német tallérból jön, az pedig a ma csehországi Joachimsthal hajdani ezüstbányáiból) ezt inkább elvetették. Szóba került a régi magyar pénzekre utaló máriás elnevezés is, de ezt a kommunisták és a szocdemek túl egyháziasnak érezték. Végül a középkori aranyforint évszázados értékállóságára emlékeztető elnevezés mellett döntöttek.

„Mondja főúr, hány pengővel tartozom magának? – Négyszázhetvenhéttrillió és kilencszázbillió adópengővel méltóztatik. – Na, itt egy forint, s a többi a magáé!” – mondta a vendég a hajbókoló pincérnek a Szabad Száj karikatúráján. A kisgazda vicclap egy másik gúnyrajzán már az új bankjegyet nézegetve tűnődött a Hacsek és Sajó-szerű két figura: „Olvasta? A Szabad Nép azt írta, hogy Rákosi Mátyás a forint apja. – Úgy látszik, a mama volt szép…”

A bankjegyeket valójában Horváth Endre, a Pénzjegynyomda főfelügyelője tervezte. „Elsősorban olyan fejet kerestem, amely erőt fejez ki, anélkül, hogy durvaság vegyülne ebbe az erőteljességbe. A női fejnél pedig az »idillium” elképzelésnek megfelelő, magyar sajátosságokat tükröző leányt, illetve asszonyt kellett választani” – mondta Horváth a Magyar Rádiónak.

A papír ötvenesre majd a „legszebb alakú sportember”, az öttusázóbajnok Hegedűs István kerül fel, de az elsőként megjelenő bankjegyekhez, a tízforintos kalapácsos munkásához és a százas női alakjához még a Pénzjegynyomda alkalmazottai álltak modellt. Utóbbihoz Tőkés Jánosné:

Nagyon boldog voltam, amikor tudomásomra jutott, hogy én leszek a »százforintos”. Örömem most kettős: majdnem ugyanakkor született a kislányom, amikor az új százforintos forgalomba kerül. Biztosra veszem, hogy, mint a kislányom nekünk, úgy a százforintos nagyon sokaknak fog boldogságot hozni

– nyilatkozta.

Rákosi szimbolikus apaságát persze főleg a kommunista propaganda hirdette, hiszen az új pénz bevezetését, a stabilizáció megelőlegezett sikerét a kommunisták kisajátították maguknak. Péter Gábor, a politikai rendőrség vezetője külön napiparancsban adta ki, hogy a rendőrség feladata a forint védelme az áremelőkkel szemben. A kormány a legszigorúbban büntetendő esetekre kiterjesztette a statáriumot, enyhébb esetben 3–5, súlyos esetben 10 év börtönnel vagy akár halálbüntetéssel rendelték védeni a forintot.

A karhatalom és az állambiztonság mellett gyorsan verbuvált „forintvédő bizottságok” igazolvánnyal felruházott önkéntesei is a forint ellenségeire vadásztak, az állam pedig az új pénzzel együtt hatósági árakat és az alapvető élelmiszerekre jegyrendszert vezetett be. A kenyér kilójának árát 96 fillérben állapították meg.

Mint azt Czene-Polgár Viktória történész is bemutatja, ezt egészen piszlicsáré, látványosan konstruált ügyekben is alkalmazták. Jó példa erre a derecskei piacon áruló özvegy Bene Imréné esete: 40 fillért kért a vöröshagyma kilójáért, miközben a hatósági ármaximum aznap mindössze 16 fillér volt. Öt kiló hagyma felárazása miatt egy teljes hónapra rács mögé küldték.

Kispesten özvegy Jaskó Józsefné kofát háromszáz forint pénzbüntetésre ítélték árdrágításért, neki az volt a bűne, hogy a paradicsom mellé a paprikára is megpróbálta rábeszélni a vevőket. A Somogyi Hírlap így kommentálta a razziákat: „Az inflációs napok pocsolyás hínárjai közül ziháló mellel lépnek partra a megtépázott dolgozók. A feketézők azonban még a mocsárban csücsülnek és… cserélnek.”

„Termelők! A jó forinttal megoldódott a probléma. A termelők javaikat, termelvényeiket nyugodtan eladhatják a pécsi piacon, mert az árutokért kapott jó forinttal bevásárolhattok a kőipari cementáru és műkőgyárban” – állt a baranyai hirdetésben már a pénz bevezetésének másnapján.

„Hölgyeim! Itt a jó pénz a FORINT! Tartós ondolálás, vízondolálás, tartós hullám, berakás 100 %-os garancia mellett!” – reklámozta magát hasonlóképpen az új pénzen keresztül a soproni frizuratőr, és az üzenet egybecsengett az állami propaganda szólamaival.

„Miután a forint gazdasági életünk porondjára lépett, néhány nap elegendő volt ahhoz, hogy teljes diadalt arasson minden vonalon. Győzelme leghívebben tükröződik a dolgozók örömtől csillogó szemében, a háziasszonyok arcának nyugodtságán, akiknek végre nem kell üres kosarakkal hazatérniük a csarnokokból. A forint győzelmét hirdetik a színes, gazdag kirakatok és a vidékről érkező élelmiszert szállító vagonok tömegei” – hirdette a rádió.

A forint valóban értékálló és stabil lett – annyira, hogy az ötvenes és a hetvenes évek között, húsz éven át szinte változatlanok maradtak az alapárak. Az első, még Kossuth-címeres bankjegyeket és érméket ugyan 1949-ben Rákosi-címeresekre, majd 1957 tavaszán az új népköztársasági Kádár-címeresekre cserélték, a címletsor – a Petőfi 10-es, a Dózsa 20-as, a Rákóczi 50-es és a Kossuth 100-as – változatlan maradt, a pénz értékét pedig a hatóságilag rögzített árrendszer tartotta stabilan.

A 3,60 forintos kenyér a Kádár-rendszer egyik nosztalgikus szimbólumává vált. Bár a fehér kenyér árát 1953-ban rögzítették, és 1979-ig nem változtatták, az árstabilitást valójában a minőség csökkentésével érték el. A hatvanas években a jobb minőségű „finom fehér kenyér” megjelenésével a korábbi, olcsóbb kenyér minősége romlott, miközben az ára változatlan maradt. Ezzel a módszerrel a 3,60 forintos ár a korszak relatív szociális biztonságának jelképévé emelkedett.

A hasonló burkolt áremelést más termékeknél is minőségrontással oldották meg. 1958-ban ócskább lett a közönséges bolti zsír, az étolaj és a konzervdzsem is, 1960-ban a kávé, 1961-ben pedig a tej – a hivatalos árcédula azonban még sokáig változatlan maradt.

A hivatalos statisztika szerint így két évtized alatt alig 12 százalékkal nőttek a fogyasztói árak, de a valóságban a hiánycikkek és a minőségi romlás így is erodálták a forint vásárlóértékét. Az árak stabilitása amúgy is nagyrészt illúzió volt. A pártállam az árakat az Országos Árhivatal döntéseivel szabályozta, és a költségek növekedését egyre nagyobb állami dotációkkal próbálták leplezni – miközben a fogyasztói szocializmus legvidámabb barakkban is érezhető hiánygazdaság réseit leginkább feketézéssel próbálta a társadalom betölteni.

A Magyar Rendőr vonatkozó cikke szerint a gyanúsított Jugoszláviából kapott nejloningeket és orkánkabátokat szeretett volna eladni. Az IKKA-hoz hivatalosan nyugati rokonok fizethettek be valutát kinti ügynökségeknél, a hazai kedvezményezett pedig levásárolható utalványt kapott cserébe – a hálózat azt a célt is szolgálta, hogy az állam lecsapolja a lakosságnál lévő kevés nyugati valutát.

A szigorú devizagazdálkodás alatt az Intertourist és a Konsumex is a szürkezónát jelentette az állam által működtetett dollárboltok felé. Ezekben a nyugati turisták és utalvánnyal rendelkező magyarok vásárolhattak valutáért Marlborót, skót whiskyt, márkás kozmetikumokat, Grundig hifit és más efféléket – és egy idő után kisebb összegnél már a valuta eredetét sem kellett az üzletben igazolni.

„Noha egyetlen cent sem cincog a zsebemben, mégis benyitok az üzletbe. Nézegetem, hogy mi van. Mások is ezt csinálják. »Majd még meggondolom” pofával mérlegelik a francia konyak, a konzervsör árát, és töprengő képpel fordulnak ki az utcára. (…) Tucatszám viszik a szappanokat, s kartonszámra fogy a dobozolt sör. Belefér? Ezt a szót hallom minden oldalról” – lamentált mini szociográfiájában Szekulity Péter a Kígyó utcai dollárboltról.

„Két pesti srác lelkes szavakkal meózza a játékokat. – Állati – állapítja meg az egyik. – Világi – hagyja helyben a másik. – Színvonal, apám, színvonal. Budapesten a dollárbolt reggel nyolctól este nyolcig tart nyitva. Amíg a különleges Modi Divatáruboltba betérnek ketten, addig ide benyomulnak negyvenen. Mint a jó kútra, mint a legyek a mézre” – dorgálta a lap finoman a szocialista erkölcs nevében a nyugatmajmoló konzumerizmust, mint ahogy a Bécsbe egyre inkább már bevásárolni átránduló magyarokat is.

Miközben a dollárboltok alkalmi luxusa így is csak a kevesebbek kiváltsága maradt, a forint árstabilitásának látszatát sem lehetett a végtelenségig fenntartani. 1973 elején végül megemelték egy sor alapélelmiszer húsz évig addig szinte változatlan árát – ekkor drágult a zacskós tej is 3,60-ról 5 forintra. Az önkiszolgálók árszintje persze mai szemmel így is az értelmezhetetlenül nevetséges kategóriában maradt.

Az eladósodottság az évtized végétől aztán egyre drasztikusabb áremelési hullámokban jelent meg. Ez sok más termékcsoport mellett a fagyizókban is érezhető volt. Míg 1952-től közel harminc éven át egy forint volt egy gombóc, 1981-ben az ár 1,50-re, 1983-ban két forintra, ’85-ben háromra, majd hamarosan még tovább emelkedett. A lakossági felháborodásra a későbbi miniszterelnök Boross Péter még a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalat igazgatójaként reagált az Ötlet című lapban. „Nem egészen értem a fagylalt áremelkedése körüli felhördülést, mert ez az ár 1952 óta mindössze megduplázódott, összehasonlítva más termékek olykor három-négyszeres árával. Egyszerűen arról van szó, hogy a fagylaltkészítés gazdaságossági mértéke rosszabb lett, így elképzelhető, hogy jövő évben már nálunk is négyforintos lesz a hajdani kétforintos fagyi.”

A forint értékének devalválódását az is jelezte, hogy 1983-ban már csak ki kellett hozni egy újabb címletet. Az addigi legnagyobb, 1970-ben forgalomba hozott 500 forintos (lila Ady-portrés) bankjegy bevezetésekor még 2200 forint volt az átlagkereset, 1983-ban azonban már az 1000 forintosra (zöld Bartók-portrés) is szükség volt, amiből ekkorra már öt darab volt elég az átlagfizetés kiadásához.

A kilencvenes években aztán jött az öt-, majd a tízezres, végül pedig 2001-ben a (jelenlegi) legnagyobb, a húszezres is. Eddigre már a filléreket, majd a kisebb forintérméket és a papírszázasig bezárólag minden korábbi bankjegyet is kivontak a forgalomból – vagyis a forint a rendszerváltás után úgy maradt meg, hogy az 1946-os születéskori címletei már csak szuvenírként és gyűjtőknél vannak meg.

De bárhogy is alakul a jövőben a sokat fitymált forint vagy tágabban akár a készpénzhasználat sorsa, a forint a maga 80 évével egész jó túlélő: elődei, a 34 évig forgalomban lévő magyar korona és a 26 évet kibíró pengő együtt sem húzták addig. Meglátjuk, hogy a kilencvenet is megéli-e, túl sok bilpengőben jelenleg inkább nem fogadnék rá.

Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/forint-80

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!

The post Lekörözte az elődjeit a ma nyolcvanéves forint – Heti Fortepan first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu