Létra nélkül nem megy és vélhetően nem ment már az idők kezdetén sem. Fontos és ősi eszközünk, leírják az emberiség egyik egyetemes szimbólumaként is, ami kapcsolatot létesít ég és föld között; feltűnik festményeken, amelyek Krisztus levéltelét ábrázolják a keresztről, de Az egri nők címűn is. A színpadokon Rómeó gyakran mászik létrán Júliához (máskor kötélhágcsón, ami végül is a létra közeli rokona), és nemigen hiányozhat a mulatságos némafilmekből és a modern mozik autós üldözéses jeleneteiből. Sőt, az ember a Holdra is egy létráról huppant le.

A tervezők és gyártók talán nem értenének egyet velünk abban, hogy a létra tényleg olyan egyszerű szerkezet. Létrát ácsmesterek is össze tudtak ütni, de idővel erre szakosodott, nevet is szerzett üzemek létesültek, némelyikről külön cikket lehetne írni. A Mátrai, Feik és Társa nagy, kerekes tolólétrái már 1904-ben feltűnést keltettek a háromnapos pesti tűzoltó-kongresszus kísérőkiállításán. Mátrai Antal még a 19. század végén létesítette az első magyar létragyárat, akkoriban a Zsigmond téren, majd a Fehérvári úton működött, 1943-ban már létragyár, tűzoltó- és légoltalmi felszerelések gyára néven a Lomb utcában. Ekkor olyan boszniai borovi fenyőfából készül gyümölcsszedő létrát reklámoztak újdonságként, amely kereszttalpainak köszönhetően nem süllyed bele a talajba és laposak a lépcsői, így „az azon való állás kényelmes és biztos.”

Mert azt már most szögezzük le, hogy a létra nem játék, a Google keresője a létra + baleset szavakra ma is egy pillanat alatt több tízezer találatot ajánl fel. A múlt század elején az említett gyár közleményt adott ki a sok szerencsétlenség láttán. Azt javasolták, hogy csak száraz helyen tartsunk létrát, mert a nedvességtől korhadni kezd a faanyag, ha mégis nedves lesz, törölgessük mindjárt szárazra, továbbá eszünkbe ne jusson félig-meddig kinyitott létrára mászni, vagy olyanra, amelyiknek repedt a pántja. Az 1960-as években egy állami építőipari vállalatnál az ellenőrök súlyos munkásvédelmi hiányosságokat tapasztaltak, meg is büntették a főművezetőt, mert egy munkagödörbe a dolgozók nem létrán közlekedtek, hanem a szerelvényvasakon csúsztak le…

A világháború után az ország egyetlen gyári jellegű létraüzeme, a Tűzoltószer és Létragyár „a romokból teljesen újjáépülve állt a termelés szolgálatába” a XIII. kerületben, az államosítás után részt vállalt a „várakozást meghaladóan lendületes rajtot vett faipari újító mozgalomban”, de az ’50-es évek közepére már egy, a fát teljesen elhagyó, 18 méteres vontatható acéllétra tervével rukkolt elő. A BM tűzrendészeti parancsnoksága meg is rendelte a gyártmány prototípusát. „Ilyet korábban csak nyugatnémet cégek tudtak” – állt az erről szóló hírben.

Egész biztosan nem ilyen jó létrán dolgozott 1961-ben a közvilágítási osztálynak az a csoportja, amelyik a Margitsziget közelében kiégett izzólámpákat cserélt és védőüvegeket tisztított.

A gyalogjárón végzett munkák után az úttesten felállították a létrát, egyik dolgozó a létrán állva elvégezte az izzócserét, amikor hatalmas iramban mentőautó robog a létra irányába… az előtte álló szerelő integet… de hiába, a fék csikorog, a mentőautó keresztbe áll, eldől a létra… a dolgozó lezuhan és… a baleset megtörtént. Eredmény: 2 gerinccsigolya törése… gyógyulás előreláthatóan 6 hónap alatt!!!”

Az Elektromos Híradó beszámolójában a balesettel kapcsolatban megszólaltatott művezető, csoportvezető és vezető szerelő egymásra mutogattak.

Ugyanennek a lapnak a riportere 1963-ban érdekes megfigyelést tett. „A Lenin körúton, a Népköztársaság útja sarkán a közvilágítás létrás kocsija odakanyarodott az egyik ostornyeles lámpához. A létrát kitolták, egy dolgozó a kezébe vett egy tiszta plexi burát és egy fénycsövet, azzal felment a létra végére, kicserélte a burát és a fénycsövet.” Miután lejött, a létrát összecsukták, majd a munka megismétlődött a következő lámpánál. A tudósító 30 ilyen alkalmat nézett végig, és kiszámolta, hogy a dolgozó ezalatt 750 létrafokot tett meg felfelé és ugyanannyit lefelé. Hozzátette, hogyha este sötétben végzik ezt a műveletet, akkor az igen balesetveszélyes is, és gratulált a szakembereknek.

A fa villanyoszlopokra egyébként régóta úgynevezett mászóvasakkal jutottak fel a szerelők, nem úgy a modernebb építményekre. „Biztonságtechnikai szempontból a betonoszlopokra történő feljutás közismerten megoldatlan probléma, ezt az oszlopon történő megcsúszások miatt bekövetkezett, sajnálatos balesetek bizonyítják.” Az oszlopmászás gépesítésében nemigen reménykedhettek, a létrák helyszíni felépítése és lebontása időigényes volt, de az 1980-as évekre végül megszületett a használható betonoszlopos mászóvas is.

1944 áprilisában a Magyar Gyümölcs közölte egy kutatás eredményét, a kutatókra csak így hivatkozva: „Németek megállapították a létrával kapcsolatosan felhasznált munkaerőnek és a fáradásnak mértékét vizsgálva, hogy az a leghasználhatóbb létra, amely 68º-os szögben van megtámasztva, és amelynél a létrafokok távolsága egymástól 26 cm.” A gazdák mindig is sokat vesződtek a létráról gyümölcsszedéssel, 1980-ban már inkább a törpefákat ajánlotta a szakirodalom.

A létrázás hazai történetének nem mindennapi epizódja a grazi létrás mázoló esete, ami 1933-ban hetekig lázban tartotta az országot. A mutatvány mintha teljesen a feledés homályába veszett volna, miközben 1933 nyarán minden lap foglalkozott vele, modern „recenziót” nemigen találunk róla. Akárhogy is, Franz Schäffler (vezetéknevét még vagy öt más változatban is megírták) festő és mázoló azt az ajánlatot kapta egy grazi létragyártól, hogy annak nevét és termékeit népszerűsítendő egy szép összeg fejében létrán sétáljon el Graztól Budapestig. A séta két hónap alatt meg is történt, a férfit és az őt gyalog kísérő családját útközben kíváncsiskodók fogadták a falvak, városok határában, akiknek ő képeslapokat árult, és panaszkodott a fájó lábára. Budapesten azután meggyűlt a baja a hatósággal, nem akarták ugyanis, hogy mutatványával megbénítsa a forgalmat…

A sztori filmbe illő, Karinthy Frigyes is megérezhette az erejét, Az Estben ő is megemlékezett róla, mondván „nem léha fogadásról van szó, a létralovag ezzel az útjával egyrészt munkanélküliségét akarja demonstrálni, másrészt éppen a feltűnőséggel, munkához óhajt jutni (…) Nem rossz dolog, de azért aggódom, nehogy túlságosan divatba jöjjenek megint ezek a búcsújárások.” Részben igaza lett, akárcsak egy mai Instagram-kihívás, az ötlet akkor is villámgyorsan terjedt: Orosházáról és Diósgyőrből is festők indultak hasonlóképp a főváros felé, hogy megmutassák, ki a legény a létrán.

És hogy mire jó még a létra? Hát persze, betörők is használják. Létrán másztak fel 1927-ben a Kerepesi úti autótaxi társaság tetejére, és a bevilágító ablak üvegét kiemelve jutottak be pénztárhelyiségébe. A szerbiai Loznicán 1964-ben egy betörő létrát kért kölcsön egy vendéglőben, hogy letakaríthassa a havat a háztetőről, majd a tetőre jutva fölszedte a cserepeket, és bemászott az alsó órásüzletbe, ahonnan hetven karórát és egy törperádiót vitt el. De a legjobb kondiban azok a londoni betörök voltak, akik 1935-ben elloptak egy ékszerekkel teli páncélszekrényt egy bankár irodájából, de kénytelenek voltak a 100 kilós mackót létrán levinni az emeletről… Hogy aznap éjjel még ágyba kerültek-e, nem tudni. Az álomfejtők szerint mindenesetre létráról akkor álmodunk leginkább, ha nehézségek, kényes kérdések, vizsgák várnak ránk.

Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/letra

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

The post Létraakrobatika – ezerféle helyzetben segít minket ez a tárgy first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu