A második világháború a légi hadviselés szerepének felértékelődését hozta magával. A hadviselő felek – kapacitásuktól függően – folyamatosan támadták az ellenség utánpótlási vonalait, az infrastruktúrát és egy adott ponton a lakóövezeteket is (ezek voltak az úgynevezett terrorbombázások). Ellentétben az első világháborúval, így a hátország is elszenvedte a háború következményeit, nem csak a fronton harcoló katonák.

Az első szőnyegbombázásokat 1936-ban hajtotta végre a német és olasz légierő Spanyolország területén, a spanyol polgárháborúban. 1937-ben a Condor légió a földdel tette egyenlővé Guernica városát, mely esemény Pablo Picasso festménye miatt vált világhírűvé. 1939 szeptemberében a Luftwaffe súlyos légitámadásokat hajtott végre a lengyel városok, kiemelten Varsó ellen, 1940 májusában, a nyugat-európai hadjárat alatt a hollandiai Rotterdam kikötőjét bombázta porig a német légierő. 1940 szeptemberétől 1941 májusáig, az ún. angliai légicsata idején folyamatosan bombázták az angliai városokat és kiemelten Londont, ennek célja a harci morál megtörése és egy esetleges szárazföldi invázió előkészítése volt.

A légi csatát azonban az angol légierő megnyerte, majd az Amerikai Egyesült Államok hadba lépését követően a nyugati szövetségesek légiereje fokozatosan megszerezte az európai légtér feletti ellenőrzést. Ennek egyik következménye volt a német és megszállás alatt lévő stratégiai fontosságú városok folyamatos szőnyegbombázása.

Földig lerombolni

A terrorbombázások gyakorlatba ültetése a Brit Királyi Légierő parancsnoka, sir Arthur Harris (becenevén „Bombázó” Harris vagy „Hentes” Harris) nevéhez fűződik, aki 1942-ben vette át a parancsnokságot. Már ebben az évben szőnyegbombázás érte Kölnt, majd Harris 1943 nyarán parancsot adott Hamburg lerombolására, mely jelentős hadiipari város volt, forgalmas kikötővel:

Hamburg ősi Hanza-várost a földig le kell rombolni, méghozzá a rendelkezésre álló minden eszköz felhasználásával.

A július végén végrehajtott bombázásban a város jelentős része romba dőlt, mintegy 40 ezer hamburgi vesztette életét és több százezren váltak földönfutóvá. Az amerikai légierő ekkor még nem vett részt a szőnyegbombázásokban, az első támadást 1943 októberében hajtották végre Münster ellen.

1945 februárjában a harcok már a Német Birodalom területén zajlottak, a Vörös Hadsereg keleten gyors ütemben tört előre, már az Odera vonalánál volt és közvetlenül Berlint veszélyeztette. Ebben a helyzetben merült fel a szövetséges hadvezetésben a fontos ipari és infrastrukturális központ, Drezda bombázásának szükségessége.

A célpont Drezda

A város bombázása a „Thunderclap (Mennydörgés)-hadművelet” keretébe illeszkedett, melynek célja Berlin és a kelet-németországi területek szőnyegbombázása volt. A szövetségesek így próbáltak infrastrukturális káoszt teremteni, ezzel is segítve a Vörös Hadsereg előrehaladását. Mindemellett a városban olyan fontos gazdasági célpontok voltak, melyek elvesztése érzékenyen érintette a német hadigépezetet: a város melletti olajfinomítók, a Siemens üveggyár, a Zeiss-Ikon Művek és olyan gyárak, melyek katonai repülők számára állítottak elő alkatrészeket. Jelentős vasúti csomópontnak is számított, az itteni hálózat megrongálása komoly kihívások elé állította a keleti fronton harcoló német katonák utánpótlásának biztosítását.

Drezda bombázásához a Brit Királyi Légierő összesen 769 nehézbombázót használt, ehhez csatlakozott az amerikai légierő 527 nehézbombázóval.

A bombázóraj biztosítását főként amerikai vadászrepülők látták el. Az első raj 1945. február 13-án éjjel szállt fel Nagy-Britanniából. Ez az akció kevesebb mint 5 órát tartott, a bombázók vegyesen használtak robbanó- és gyújtóbombákat, ezekből összesen mintegy 2500 tonnányit zúdítottak a városra. A robbanóbombák megsemmisítették az épületek tetőszerkezetét, míg a gyújtóbombák tűzvészt okoztak azok belsejében.

Mint egy szörnyű álom

Visszaemlékezések szerint a város egyetlen lángtengerré vált, ami még a bombázást végrehajtó pilóták közül is többeket megrendített. Az egyik brit pilóta visszaemlékezésében megjegyezte, hogy „ez volt az egyetlen eset, amikor sajnáltam a németeket”. A városban ekkor két magyar katonai század is tartózkodott, egyik tagjuk naplójában a következőképpen örökítette meg a bombázás kezdetét: „Ekkor az ajtón hangos dörömbölés hallatszik. Kirántjuk az ajtót s a nyitódó ajtónál rémülten kúszik be két honvéd, akik az erdőben kerestek menedéket. A légnyomás a falhoz szorít bennünket. Látjuk a letarolt fákat s a repeszek süvítése a fülünkbe hasít. A pillanat képét látjuk. – Ég a város! – Vad vihar kavarog. Becsapjuk az ajtót s a fák ágai az ajtóra zuhannak. És nem szűnik meg a bombák hullása; – egyre csattognak – remeg a föld. Mintha az utolsó ítélet napja lenne. – Olyan az egész, mint egy szörnyű álom, mely valósággá lett.”

Visszaemlékezése szerint a bombázásnak legkevesebb 32 magyar honvéd esett áldozatául, a szövetséges légierő a bombázást február 14-én és 15-én folytatta, utoljára március 2-án bombázta a várost. Drezda gyakorlatilag a földdel vált egyenlővé, barokk történelmi belvárosa is teljesen megsemmisült. A halálos áldozatok számát 25-30 ezer főre teszik, további százezrek maradtak hajlék nélkül.

A pusztítás mértéke miatt még a brit és amerikai hadvezetésben is voltak olyanok, akik szerint a támadást nem lett volna szabad végrehajtani. Napjaink történészeinek egy része is úgy véli, hogy a város stratégiai fontossága nem volt arányban az elszenvedett pusztítással. Sőt egyes brit és amerikai történészek szerint a bombázás konkrétan háborús bűncselekménynek minősül. Napjainkra Drezda újjáépült, egyes épületeket pedig rekonstruáltak, a város azonban soha nem érte el régi pompáját.

A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.

The post Magyarok is meghaltak Drezda bombázásában first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu