A baj kezdete

Védelmi Igazgatóság, Gazdasági Igazgatói Iroda, március 13., szerda

– Ez meg mi a szar? –adta meg a beszélgetés alaphangját a hatalmas ember az íróasztala mögül.

A gazdasági igazgató köztudottan nehéz jellem volt, de a szakmai hozzáértését senki sem kérdőjelezte meg. Előtte az asztalon egy feljegyzés feküdt A klímaváltozás hatásai címmel, vele szemben pedig Rajnai Aliz hadnagy állt halálra váltan. Egy újonnan beszerzett, kékes-lilás vászonkosztümöt viselt, ami szépen követte a teste vonalát, ugyanakkor elegáns is volt. Elsápadt arcát göndör barna hajkorona keretezte. A tetszetős küllem, amivel máskor könnyen elnyerte az emberek bizalmát, nem hatotta meg a gazdasági igazgatót. A hadnagynak a Nyugaton töltött évei után ugyan sokféle elképzelése volt arról, hogyan lehetne zöldebbé tenni a világot, ezek az elképzelések azonban mindeddig nem találtak komoly érdeklődésre.

Ezért az utóbbi időben már csak „nemzeti érzületű” feljegyzéseket írogatott a klímaváltozásról, hátha azok kedvezőbb fogadtatásban részesülnek.

Mint például az az írás, amit Toldi Miklós dandártábornoknak címzett, de szerencsétlenségére valahogy a gazdasági igazgató postájába került.

– Ebből a katyvaszból egy büdös kukkot sem értek– toldotta meg lesújtó értékelését az igazgató. – „Duna… makro… regionális… európai… transznacionális… program… hozzájárul a környezeti feltételek javításához és a… természetes területek jobb kezeléséhez, …a környezeti kockázatok megelőzésével…” – betűzte ki grimaszolva a leírást, aztán egyenesen elfintorodott, mintha romlott ételt szolgáltak volna fel neki. – Micsooooda? Mit akarnak ezek a csigazabálók Brüsszelben?

– Igazgató úr, ez csak a kiírás szövege, nekünk nem kell feltétlenül azt csinálnunk, amit leírnak a címsorban. Lehet pályázni az árvizek kezelése vagy az időjáráselőrejelzés témakörökben is – próbálta menteni a helyzetet Aliz.

– Választani, na persze, még mit nem! Majd még mások állítják össze nekünk a menüsort, és mondják meg, hogy mit ehetünk a saját éttermünkben? Akkor kezdjük csak az alapoknál! Van ennek a pályázatnak önrésze?

– Jelentem, van. 15 százalék.

– És mondja, aranyom, én honnan fizetek ki 15 százalékot, a zsebemből?

– Munkaerőben is bele lehet tenni az arányos részt.

– Munkaerőőőőben? Akkor maga ingyen fog dolgozni? Mit képzel a Bizottság, ez a düledező európai tákolmány, hogy mi a tökünket vakargatjuk itt? Nekünk törvény által meghatározott feladatunk van!

– Már vannak olyan szakemberek, igazgató úr, akiket segítségül hívhatunk, hogy időben meg tudjuk tervezni a projektet.

Ahelyett, hogy megnyugodott volna a szakemberek nyújtotta segítség felvillanó lehetőségétől, a gazdasági igazgató csak még idegesebb lett. Hirtelen felállt, az ajtó felé indult, mintha ki akarna menni a szobából. De aztán a küszöbön visszafordult, és egy mozdulattal az ajtófélfába verte a fejét. Az ütés hallatára berohant a titkárnő, és rémülten érdeklődött, hogy minden rendben van-e. A nagy ember, aki a fejbeveréstől láthatóan kijózanodott, fittyet hányva a titkárnőre és a saját állapotára, visszafordult Aliz felé, és nyugodt hangon közölte:

– Akkor egy hete van rá, kisasszony, hogy bebizonyítsa, van klímaváltozás. De a bizonyítékot ne a maga kis pihe-puha álmaiból vegye, hanem pecsétes papírral kérem. Aztán ha ez sikerült, pályázgathat – vetette oda, majd választ nem várva távozott az ajtón.

– Igenis, igazgató úr! – vágta össze a lábait Aliz az üres szobában, és kiengedte a visszatartott levegőt.

A feljegyzés, amit elcsípett a Gazdasági Igazgató:

Tárgy: A klímaváltozás hatásai Magyarországra

Tisztelt Tábornok Úr!

Jelentem, immár bebizonyosodni látszik, hogy a klímaváltozás országunkat is érinti, még ha nem is olyan látványosan, mint az Északi-sarkon olvadó jégmezőket. A tudósok azt jósolják, hogy nemsokára nálunk is több lesz a villámárvíz, gyakoribbak lesznek a pusztító viharok és a hóviharok. Emelkedni fog az átlaghőmérséklet, ennek következtében sok rovar eltűnik, és idegen, migráns vagy más szóval bevándorló fajok jelennek majd meg. (A tudósok elsősorban az állatokra gondoltak, de nem kizárt, hogy emberek is érkeznek.)

A természeti katasztrófa nem ismer határokat, és elér a volt magyar területekre is, mint például Oradea vagyis Nagyvárad, Trnava vagyis Nagyszombat, Nădălbeşti vagyis Nádalmás környéke, meg persze Erdélybe is. Így érvelhetünk amellett, hogy a klímaváltozás nemzeti ügy, hiszen ahogy Duna és a Tisza sem áll meg a határokon, a hóvihar sem.

A fent leírtak miatt kérem a Tábornok urat, adjon engedélyt egy regionális klímaváltozási projekt elindítására, amelyet uniós finanszírozásból valósítunk meg. Így lehetőség nyílik 10 millió euró, azaz 4 milliárd forint megpályázására.

A pályázat leadási határideje április 15., tehát a benyújtása egy hónap múlva esedékes.

Tisztelettel,

Rajnai Aliz hadnagy

*

A bázis, ahol mindez történik

Aliz hadnagy a folyosóra lépett, majd kinézett az ablakon. Az épület körül olyan nagy volt a légtér, hogy a fecskék itt tartották az éves repülési gyakorlatukat. Kétsávos alakzatba rendeződtek, és azt szorosan megtartva suhantak el az ablakok előtt. Ha az ember kicsit messzebbről szemlélte, olybá tűnhetett, hogy az épület a sík pusztaságból emelkedik az ég felé, mint a nagyszalontai csonka torony, mert mellette csupán egy templom és pár haszontalan irodaház magasodott, de ezeket könnyen megfigyelés alatt lehetett tartani.

– Nem jelentenek közvetlen veszélyt – jellemezte egyszer a környező épületeket a Tábornok.

Még az átkosban épült, de különös szelleme volt ennek a helynek. Zöld vaskerítés, nagy kert, melléképületek és egy hatalmas gépjárműtelephely tartozott hozzá. A gyepet gondosan locsolta a kertész, és minden tavasszal új virágfajtákat ültetett.

Negyven évvel a rendszerváltás után éppen virágzott a nárcisz, és ez már önmagában is bizonyíték volt arra, hogy ez a szervezet nemcsak a rendvédelem szigorú szellemét tartotta maga előtt, hanem szépérzékkel is meg lett áldva.

Mert valljuk be, mikor gondolnának a katonák a virágültetésre? Honnan tudnák, hogy a sárga nárcisz mellé liliom illik, vagy a rózsákat a bejárat mellé kell ültetni, mert azok egész évben virágoznak? Ahogy haladunk az időben, észrevesszük, hogy a bázis a megújulásban is élen jár: a következő évben egy vízi edzőterem, két év múlva pedig az innovációs kiállítóterem és a helikopter-leszálló is elkészül majd.

Lehet, hogy a barátainak igaza volt, és tévedett, amikor hazaköltözött Budapestre, a keleti valóságra cserélve a nyugati jólét ígéretét?

Belgiumban, ahol már bebizonyosodott, hogy van klímaváltozás, sokkal könnyebb az élet. Ha ott maradt volna, most egy szürke irodaházban válogatná össze a reformsalátáját.

Ebéd után visszabattyogna az íróasztalához, a kollégák mosollyal fogadnák, még pár jó szavuk is lenne hozzá. Tu as une trés belle jupe, On a une belle journée, n’est-ce pas?, Quelle coiffure, „Nagyon szép a szoknyád” – „Szép napunk van ma, nemde?”, „Ó, micsoda frizura!” –, ezek a visszatérő francia formulák, amelyektől mindjárt jobb kedvre derülhet egy magyar a hanyatló nyugaton, ahol annyi honfitárs él, hogy minden pénteken hazai társaságba járhat.

A könnyű expatrióta élet helyett Aliz lehetetlen feladatot vállalt magára: egy hét alatt be kell bizonyítania a klímaváltozás tényét a magyar rendvédelmiseknek. Olyan embereknek, akik csak abban hisznek, amit látnak. Ha egyik évben sokkal több erdőtűz keletkezett, mint máskor, nekik az továbbra is csak erdőtűz volt, és nem a sarkköri klímaváltozás egyértelmű jele. Vajon hogyan lehet ezeket a fecskendős egységeket meggyőzni arról, hogy a klímakatasztrófák korát éljük?

Az irodájába visszaérve ránézett a szervezeti organigramra, és úgy érezte, hogy Asterix tizenkettedik próbáját kell kiállnia. A francia rajzfilmben csak egy „egyszerű hivatali formaságot”, az A38-as nyomtatványt kellett beszerezni az irodaházban. Neki meg a klímaváltozást igazoló feljegyzést. Vajon hova forduljon először? A Tűzoltósági, Rendőrségi, Vadászati, Utcavédelmi, vagy Polgári Védelmi Felügyelőséghez? Az utóbbi mellett döntött, azzal a megfontolással, hogy a klímaváltozás leginkább a polgárokat fogja érinteni. Így másnap az ötödik emeletre kellett mennie.

*

A vészjósló időjárásjelentés

Összevont Rendvédelmi Bázis, Tábornoki iroda, 5. emelet, március 14.

Toldi Sándor tábornok irodája az ötödik emeleten helyezkedett el. Ezen a csípős márciusi napon reggel 7 órakor már bőszen dolgozott. Füléhez egy muzeális értékű asztali telefont szorított, az Országos Meteorológiai Intézet munkatársa éppen akkor olvasta be az időjárás-előrejelzést. A Tábornok a kipróbált megoldások híve volt. Egyesek régimódinak titulálták volna, de ő egyre csak azt mondogatta, hogy nem kell hiába kockáztatni. Ezt az alapelvet tanulta az orosz katonai akadémián, és éppen eléggé tapasztalt volt már ahhoz, hogy ragaszkodjon az alapelveihez.

A falon az egyik, rég elfeledett világháború emlékét őrző plakát lógott, ami arra tanította a járókelőket, milyen pozíciót kell felvenni légiriadó esetén.

A telefont viszont elfelejtette kihangosítani, így az asztalát körbeülő tisztek csak a kagylóból hallották a kiszivárgó hangokat, és arra kényszerültek, hogy éppen olyan hajlott pózt vegyenek fel, mint a plakáton ábrázolt járókelők. Ez a csendélet fogadta Alizt, amikor liláskék kiskosztümében a titkárságra ért.

– Nem szolgálhatunk túl jó hírekkel Északkeleten, Északnyugaton, sőt a Dunántúlon sem, mert havazás és viharos szél várható. Egy mediterrán ciklon mögött markáns hidegbetörés kezdődik, 10-15 fokkal hidegebb levegő áramlik hazánk fölé. A magasabb légrétegekben még pozitív a hőmérséklet, így egyelőre jellemzően havas eső esik. De a Dunától nyugatra és az osztrákoknál már havazik… Az Őrségben 6-7 centi körül járunk, más területeken is vastagszik a hóréteg. A várható szélsebesség 80 km/óra Csongrádban, 70 km/óra Baranyában – kezdte sorolni a megyéket a telefonkagylóból hallatszó hang, ahogy azt a meteorológusok szokták, amikor a Tábornok végre közbevágott.

– Köszönöm szépen, Pistikém! – és letette az asztalra a kagylót. Jelentőségteljesen körbenézett az emberein, akik végre kiegyenesedhettek a görnyedt pózból.

– Akkor ismerjük a tényeket… Nem éppen rózsás a helyzet. Adjunk-e ki riasztást? – tette fel a körkérdést. Ez volt a kedvenc értekezési módja. Mindenki csak egyszer fejthette ki a véleményét. Nem volt belebeszélés, káoszt szülő bizonytalankodás, mint ahogy az más, kevésbé tökéletes egységeknél előfordult.

Először Rákóczi Tamás szólt, a műveletirányításért felelős őrnagy, egy szikár, szőke hajú, pirospozsgás ember Debrecenből. Vészhelyzet esetén neki kellett elindítania a katasztrófa-elhárítási műveletet, ami bizony sok munkával járt.

– Kérem, tábornok úr, nekem az a véleményem, hogy a nemzeti évfordulón talán nem kellene megzavarni az ünnepet, főleg éjszaka nem. Ugyanakkor, ha a szél eléri az óránkénti 100 kilométeres sebességet, az már nem mindennapi dolog – jelentette ki azzal a jellegzetes d betűvel, ami kissé t-be hajlott, és ezzel elhallgatott. Az ambivalens válasz hallatán az asztal körül ülők tekintetébe zavar költözött.

Ezután Valkó Viktor következett, a fekete hajú, napbarnított ember alföldi vonásokkal. Ő volt a mentésirányítás vezetője, akinek mindig betonvágók, keresőkutyák és sebesültek lebegtek a szeme előtt.

A véleménye mindig egyértelmű volt, de azt nagyon cirkalmasan adta elő:

– Tábornok úr, meg kellene fontolnunk annak eshetőségét és következményét, ha ne adj’ isten mégis beállna egy katasztrófa, és mi a nyugalmuk megőrzése érdekében nem zavartuk meg az embereket. Mert annak is lehet olyan következménye, amit később az emberek nem köszönnek meg nekünk. – Körbejáratta a szemét a kollégákon, majd megállapodott Margit alezredes asszonyon, mintegy tőle várva megerősítést. Margit alezredes, a Veszélyes Üzemek Főosztályának vezetője viszont nem helyeselt csak úgy, kérésre. Rövidre vágott szőke haját gondosan hátrafésülte, a kék egyenruha felső része fiús alakot kölcsönzött neki. Magabiztosan, mély hangon szólalt meg:

– Egy ilyen közleményt megfelelően elő kell készíteni, és csak megalapozott esetekben sülhet el jól – szólalt meg. A mondat végén csak annyira ejtette le a hangsúlyt, hogy ha valaki kíváncsi lenne azokra a megalapozott esetekre, még folytathassa. De senki nem kérdezett bele, így a Tábornok a következő emberre emelte a tekintetét.

Tőzsér Róbert századosnak az eszközök mozgatása volt a feladata, az ő véleménye már nem sokat nyomott a latban. Ezt ő is tudta, éppen ezért egy jól célzott viccel próbálta elütni az ügyet:

– Semmi kivetnivalóm nincs az ellen, hogy mikuláscsokit és forralt bort vigyünk az embereknek márciusban, már ha tényleg elakadnának az autópályán – jelentette ki kaján vigyor kíséretében.

Ez a furcsa gondolat a többieket is mosolyra fakasztotta.

A Tábornok nem mosolygott.

– Köszönöm szépen, kollégák! – zárta le a vitát. – A testület nemleges döntést hozott. Ma nem lesz riasztás. Nos, ugye tudják, hogy amikor a Don-kanyarban esett a hó, a magyar katonáknak nem adtak téli felszerelést meg bakancsokat, és ott pusztultak – váltott témát. – A II. magyar hadseregnek csak a harmada élte túl, köztük három szerencsétlen, akik ebben a történetben éppen gyalog bandukolnak Budapest felé – mutatott egy könyvre az asztalán, aminek a borítóján a Lefagyasztott hadsereg cím állt. – Nem akarunk egy újabb Don-kanyart az autópályán, tehát holnap reggel újra összegyűlünk, hogy értékeljük a helyzetet. – Kettőt ütött az asztalára. – Van még valami? – tette fel az utolsó kérdést csupán a formalitás miatt.

Ekkor meglepetésszerűen kopogtatott a nyitott ajtón Aliz, aki eddig a titkárságról hallgatta a megbeszélést, és most úgy vélte, eljött az ő ideje. Intésre belépett, és feltette a nem várt kérdést.

– Ha megengedik, szeretném megkérdezni az urak álláspontját egy ide kapcsolódó ügyben. Mit gondolnak, befolyásolhatja a klímaváltozás a márciusi időjárást?

A Tábornok kelletlenül felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy nem találja adekvátnak a felvetést.

– Tessék megválaszolni! – noszogatta a beosztottait, miközben ismét felemelte a muzeális telefonkagylót. A kollegák némán bámultak Alizra.

– Én úgy tudom – kezdte Viktor, miközben ellenségesen méregette Alizt –, hogy ez a klímaváltozás egy érdekes teória. Persze láttam filmeket a jegesmedvékről, amik a jégtábla tetején kuporognak. De a jegesmedve nem őshonos faj nálunk. Igaz, errefelé is több a víz és a hó mostanában. De hogy ez összefüggésben áll-e az éghajlattal, az nem egyértelmű. Minden attól függ, mi a feladat ezzel kapcsolatban. A véleményalkotás előtt megkérdezhetjük a Nemzetközi Főosztályt, hogy van-e klímaváltozás a környező országokban – javasolta, majd rá sem nézve a kéretlen felszólalóra, a Tábornokhoz fordult nyugtázást várva. Az meg rákapcsolódott az utolsó mondatra.

– Kedves Aliz, akkor hát kérdezze meg a Nemzetközit, van-e klímaváltozás a közelben! Aztán számoljon be nekünk – tette hozzá a Tábornok a bajsza alatt mosolyogva. Ő is érezte az utasításban megbújó iróniát, de szeretett volna esélyt adni a hadnagynak. Az ügyet ezzel elintézettnek tekintette, és mindenkit kitessékelt az irodából.

Aliz másodszor is kilépett a folyosóra, leült egy székre, és elmerengett a hallottakon. A száraz valóság elviselését megkönnyítendő egy tengerpartot képzelt maga elé, valahol délen, meleg homokkal és világoskék vízzel, amit még nem árasztottak el a turisták. Bambusznádas szőnyegen feküdt a parton, a nyirkos bambusz kellemesen hűsítette a bőrét, míg az egyik talpát belefúrta a forró homokba. Erre kellemes érzetek kerítették hatalmába. Az egyik kezével belemarkolt a homokba, és lassan morzsolgatta az ujjai között. A világ összes nyűge érthetetlen és távoli volt, az éghajlatváltozás pedig egyáltalán nem zavarta. Így időzött a víz mellett, illetve a folyosón, mikor hirtelen élénk hangok szűrődtek ki. Éppen arra tartott a tábornok asztaltársasága. A hangokra kinyitotta a szemét, felnézett, s elkapta Viktor stírölő tekintetét, amint elhaladt mellette a folyosón.

A férfi külsőre egy gyerekkori szerelmére emlékeztette, épp olyan jó kiállású volt, ezért akár érdekes is lehetett volna. De taszító volt ez a vizslató tekintet és a belőle sugárzó leplezetlen ellenszenv.

Ez így nem fog menni, gondolta. Megborzongott, felállt, megigazította a kosztümjét, és visszament az asztalához, hogy megtervezze a következő napot, amikor fel kell keresse a Nemzetközi Főosztályt, hogy hivatalos állásfoglalást szerezzen a klímaváltozásról.

Rajačić Ágnes: A nagy klímacsata

Jaffa Kiadó, 2024

The post Magyarország, 2030. március közepe, hatalmas pelyhekben hullani kezd a hó, és nem akar elállni first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu