A mongol nyelvű törzsek, törzsszövetségek egymás közti harcaiból indulva szédületes sebességgel született meg a Mongol Birodalom a 13. század legelején: a bordzsigin törzsből vagy nemzetségből származó Dzsingisz kán vezetésével két-három évtized alatt vált a világtörténelem legnagyobb, egybefüggő területet magába foglaló birodalmává. A gyors és azóta is példátlan siker titkát három szóban foglalhatjuk össze: céltudatosság, rátermettség és kegyetlenség. Dzsingisz kiemelkedő képességű ember volt, kiváló hadvezér, de nagy hatású törvényalkotó és tehetséges birodalomszervező is egyben, az ő személyes kvalitásai tagadhatatlanok a birodalom eredményei kapcsán.

A mongol hadsereg hatékony stratégiák szerint, precízen működött, és nemcsak mesteri fokon űzte a lovas-nomád harcmodort, de gyorsan integrálta a legyőzött népek haditechnikáit, saját szolgálatába állította azok szakmai tudását. Így lehettek képesek kínai mintákat követő ostromgépekkel olyan városokat is sikerrel ostromolni, mint a bevehetetlennek tartott Kijev, vagy ezért merülhetett fel komolyan, hogy az ugyancsak Kínától lefoglalt hajókkal meghódítsák Japánt. Profi és kiterjedt kémhálózatot működtettek, a leghatékonyabbat a korszakban, és a katonák kiképzése, tűrőképessége szintén egyedülálló volt.

A mongol harcosok szükség esetén napokat töltöttek a nyeregben alvás nélkül, extrém időjárás mellett, minimális élelemmel is azt tették, amit parancsoltak nekik.

A hódítások során borzasztó kegyetlenséget, úgy is fogalmazhatunk, hogy terrort alkalmaztak, az járt a legjobban – de még akkor sem jól –, aki önként behódolt. Az arra alkalmas férfiakat a hadseregbe kényszerítették, ők alkották az összecsapások során az első sorokat, ma úgy mondanánk: ágyútölteléknek használták őket. Nem volt menekvés, aki futott volna, azt a mögötte érkező mongolok kaszabolták le. Modern párhuzamként említhetjük az Iszlám Állam hihetetlen megerősödését és terjeszkedését – nagy vonalakban valami hasonló történt a 13. századi Ázsiában is.

Dzsingisz kán: „Veszekedés lesz, ahogy hazaérek”

Dzsingisz édesapja, Jiszügej bátor (a bátor nagyjából azt jelenti, hogy vitéz, és katonai rang volt a mongoloknál) előkelő származású, de feltehetően nem volt túl vagyonos ember, egy kisebb szövetség vezetője volt. Így ő a „vásárlás” helyett másik módszert választott: asszonyt rabolt magának. […] A mongol történeti művek szerint a nagykán későbbi édesanyja, Höelün épp egy másik férfival, fiatal férjével lovagolt, amikor Jiszügej rájuk rontott, és elragadta. A nomád nők tradicionális szerepe egészen más volt, mint az európaiaké. A férj távollétében otthon az asszony volt az úr, nemcsak a jurta és az állatok gondját viselte, de gyakran ő igazgatta az egész nemzetséget. Sok nő hadjáratokra is elkísérte a férfiakat, az utánpótlás tagjaiként szervezték az ellátást, de nemegyszer maguk is harcba mentek. A mongolok titkos története tele van kemény, erős asszonyokkal, ennek Dzsingisz közvetlen környezetében is ékes példáit találjuk.matiné keretes

A fiúk kiskorúsága miatt Jiszügej halála után hatalma ugyanis automatikusan Höelünre szállt, aki rögvest komoly problémával találta szemben magát: az addig férje által összefogott nép azonnal szétszéledt. Ő azonban nem habozott, a távozók után ment, és a „nép felét” visszatérésre bírta, ami időlegesen sikerült is. Határozott asszony volt, még akkor is gondolkodás nélkül rápirított Dzsingiszre, amikor az már messze földön rettegett nagykán volt. A források alapján azonban felesége, Börte sem maradt el mögötte: egy alkalommal Dzsingisz elhúzódó hadjáraton vett részt, sokáig „kimaradt”, a felesége futárt küldött utána, hogy most már ideje mielőbb hazafelé indulni. Minden mongolok kánja, akit a fél világ rettegett, így reagált: „Nehéz lesz most a szemébe néznem. Veszekedés lesz, ahogy hazaérek”. Egyik leánya, Temülün pedig harcosként vett részt a hadjáratokban, vitézsége a férfiak elismerését is kiváltotta, és egy város, Nisapúr sikeres ostroma után maga végezte ki a foglyokat.

Erre nem lehetett felkészülni

Az 1241-es muhi csata előtt a tatárok elképesztő sebességgel törték be Magyarország kapuját, megsemmisítették a nádor hadseregét, és az ország közepe felé száguldottak. Ekkor már javában folyt a mozgósítás, aminek a véres kard körbehordozása is része lehetett. Voltak hibák és tévedések, de IV. Béla igyekezett mindent megtenni az ország védelmében – a tatárjárás tragédiája, hogy a Mongol Birodalom olyan katonai erőt és stílust képviselt, amire nem lehetett felkészülni. Béla nem habozott cselekedni az ország biztonsága érdekében, sőt, a

Sajó mellett olyan sereggel jelent meg, hogy még a tatárok is kétesélyesnek látták az ütközet kimenetelét.

És amit nem lehet eleget hangsúlyozni, mert hiányzik a köztudatból: a királyi sereget meglátva a tatárokban felmerült, hogy talán vissza kellene vonulniuk. Csak arra nem készült, amire nem lehetett. A magyar királyi udvar kiváló információkkal rendelkezett a Mongol Birodalom terjeszkedéséről és erejéről, részben az Árpádok orosz kapcsolatainak, részben Julianus barát két keleti útjának köszönhetően. Kijev 1240-es eleste után pedig az ellenség már közvetlenül magyar hatalmi érdekszférában jelent meg a Kárpátoktól keletre és északkeletre fekvő területeken. A Kunországban (a mai Moldva) működő magyar térítőpüspökség, illetve az orosz családi kapcsolatok révén innentől még intenzívebbé vált az információáramlás.

Sőt a Kárpátokon kívül is voltak olyan „előretolt helyőrségek”, várak, amelyek a magyar uralkodó hatalmát jelezték azokban a régiókban. A mongol haderő kijevi győzelme és a kunok menekülése Magyarországra ezeket már közvetlenül fenyegette. Ezek az erődített helyek, ha katonai szempontból nem is jelenthették a Kárpátok hágóinak külső védelmét, fontos szerepet játszottak abban, hogy közvetlen információkkal rendelkeztek a határrégió helyzetéről. Pusztulásuk a mongol támadás első lépcsője volt. Vagyis azt gondolhatjuk, hogy nem igaz az olyan megállapítás, miszerint IV. Béla nem készült a tatárok ellen. Olyanra nem állt készen, amiről nem lehetett tudomása, amiről nem volt tapasztalat sehol Európában, arra a rendkívüli hadi gépezetre, ami végül az országra szakadt.

Vérfürdő a Sajó-mentén

Nem tudjuk, a magyarok pontosan mikor vertek tábort, milyen hosszan és kinek, kiknek a katonaságára várakoztak, mint ahogy a tatár főerők felbukkanásának ideje sem ismert. Amit tudunk, hogy a harc 1241. április 11-én kezdődött. Mielőtt azonban átadnánk a főszerepet a fegyvereknek, nézzük meg a szekértábor ügyét, ami ugye ma is végzetes hibaként szerepel a köztudatban. A magyar sereg főként lovasságra, azon belül is a nehézlovasságra támaszkodott, ennek ereje pedig nyílt színi ütközet során érvényesül. A szekérvár legfeljebb mentsvárként szolgálhatott volna a sereg mögött, és mint látni fogjuk, nemhogy hibás döntésnek nem nevezhetjük, hanem kifejezetten bölcs előrelátásról tanúskodott: egy váratlan éjszakai rajtaütés katasztrofális következményeit biztosan kizárta.

A gyakorlatban körbe állított szekereket képzeljünk el, amelyek pajzsokkal, deszkákkal megerősítve vették körül a tábort, mint egy fegyveresekkel megrakott fal. Aki a siker reményével akarta ostromolni, le kellett szállnia a lóról, és gyalogosan kellett támadnia, miként a várakat szokás. Nem véletlen, hogy a besenyők és maguk a mongolok is gyakran alkalmazták, a szekértábor a nomád hadviselés fontos eleme volt. Sőt, korábbi, orosz–mongol összecsapások egyik komoly tapasztalata volt, hogy azok a keresztény fejedelmek állták a legtovább a sarat, akik a szekérerőd védelmébe tudtak húzódni. Béla udvarában pedig vagy tucatnyi menekült orosz herceg tartózkodott, nyilvánvalóan ellátták értékes tanácsokkal. Szó sincs tehát arról, hogy bezárkóztak volna a „csatához”, egyszerűen csak nyugodtan akartak aludni, és védeni a hátukat, pontosabban hátvédről gondoskodni bekerítés esetére.

Rátérve magára a csatára, tehát a magyarok egy kisebb erődítménnyel a hátuk mögött, előttük a folyóval és az egyetlen híddal álltak. De azt nem ismerjük, hogy mit terveztek. Támadni akarhattak, hiszen ezért jöttek, azonban talán vártak még kisebb-nagyobb csapatokat. Sajnos erre talán már soha nem fog fény derülni, mert a korabeli szövegek nem számolnak be a király terveiről. A lényeg, hogy április 10-én egy orosz fogoly megszökött Batu táborából, és figyelmeztette Bélát: a mongolok másnap éjjel támadnak majd a hídon keresztül. Így is történt, de a folyó jobb partja véres mészárszékké vált az áttörő ellenség számára. A hídon csak korlátozott számban tudtak átkelni a tatárok, a másik oldalon viszont a megfelelő mozgástérrel rendelkező magyarok felkészülten várták őket. Nehézlovasságunk komoly veszteségeket okozva a mongoloknak visszafoglalta a hidat, és szilárdan tartotta. Elképzelhető, hogy eredetileg a tatárok ugyanígy kívánták volna kelepcébe csalni a magyarokat, ám miután azok nem támadtak, a csel fordítva sült el.

Ettől kezdve a magyaroknak állt a zászló, hiszen a környéken más átkelő nem lévén „csak” a hidat kellett keményen tartani, és ez úgy tűnt, menni fog. Elképzelhetjük a magyar vitézeinket, mint a 300 spártait a híres Thermopülai-szorosban a perzsák elleni küzdelemben: a szűk átjáróban egyszerre csak kevés harcos fért el, ezért nem érvényesülhetett az ellenség számbeli fölénye. Hiszen, ahogy azt később látni fogjuk, a mongol sereg valószínűleg számbeli fölényben volt a magyar haderővel összehasonlítva. Csakhogy amint Thermopülainál, úgy itt is volt „kerülő út”.

Amennyire rekonstruálható a különböző leírásokból, hiba volt a magyar hadvezetés részéről, hogy nem fedezte fel és nem biztosította a hídtól északra lévő gázlót, amit a mongolok megtaláltak, és át is keltek rajta. De nem csak ott. Az összecsapás helyszínétől délre a sötétség leple alatt több ezer harcos evezett át a folyón tutajokon is a magyar oldalra. Az akciót a Mongol Birodalom egyik legtapasztaltabb, legnagyobb hadvezére, Szübőtej irányította: 5-10 ezer embert így átjuttatni a folyón olyan léptékű műszaki tett volt, amire Európában azelőtt talán soha nem volt példa.

A mongol hadművészet korát megelőző profizmusát dicséri, a magyarok erre nem számíthattak.

Miközben északon és délen csendben megkezdődött a mongol átkaroló hadművelet, a magyarok pihenni tértek a táborba: a hídőrség képes volt ellátni a feladatát, máshonnan pedig nem számítottak támadásra. És ekkor következett a tatárok második zseniális húzása, amelyre ugyan[1]csak nem volt még példa a középkori európai hadtörténetben: hajítógépekkel kezdték lőni a hidat védő magyar katonákat. A rázuhanó kövek ellen egyetlen ember sem védekezhet, az őrség megfutamodott, nyomában pedig átözönlöttek a mongol harcosok. Három oldalról terveztek egyszerre támadni, de Szübőtej még az átkeléssel vesződött, kissé később érkezett. Ez azonban a lényegen már mit sem változtatott.

Majdnem feladták

A muhi csata nem csupán az egyik legjobban ismert küzdelem az Árpád-kor időszakából, hanem abban a vonatkozásban is kivételes, hogy nem csupán a magyarországi, latin nyelvű forrásokból ismerjük az események lefolyását. Rendelkezésünkre állnak a másik oldal leírásai is, az események tatár értékelése is. Tisztán mongol forrásból kevés információ maradt fenn magáról az összecsapásról, jelesül A mongolok titkos történetében csak elejtett félmondatokat találunk arról, hogy Ögödej nagykán megtámadta Magyarországot. Érdekes, a hazánkra utaló szó a Kerel, ami királyt jelent, vagyis mongol szempontból a legyőzendő uralkodó személye volt fontos.

Feltételezhetően mongol eredetiből fordított kínai és perzsa szövegek alapján azonban betekintést nyerünk abba, hogyan értékelték utólag a csatát. Egyértelműen a birodalom történetének legkeményebb ütközeteként, a mongolok legnagyobb tetteként hivatkoztak rá, külön kiemelték a hatalmas emberveszteségüket. Nyilvánvalóan tudatában voltak, hogy Magyarországon más típusú hadjáratra kell készülniük, de úgy látszik, még így is nehéz győzelem volt a részükről. Sőt. Április 11- én Kálmán herceg elhárította a híd megszerzésére irányuló csapást, és a mongolok is beismerik: kis híján visszaverte az egész támadást. Ezt követően a rögtönzött haditanácson a vezérek fel akarták adni a harcot, egyedül Szübőtej érvelt a visszavonulás ellen. Kora legnagyobb stratégája, kiemelkedő tehetségű hadvezér volt, Dzsingisz kán egykori jobbkeze, az ő akarata érvényesült.

Legyőztük őket?

Ma már tudjuk, 1242 márciusában a mongolok végleg távoztak, de ez akkor még cseppet sem volt biztos, sőt. A király és kísérete még sokáig Szlavóniában maradt. Különösen fiát, a trónörökös Istvánt óvta apja, külön testőrt bízott meg a védelmével még a váron belül is, ami különben biztonságos helynek számított, az erőd korábban sikerrel ellenállt a tatárok ostromának. Manapság egyébként rendkívül népszerű turistacélpont, miután itt forgatták a Trónok harca több jelenetét. Maga a király valamikor augusztus és október között tért vissza a szűkebben vett Magyarországra, október elején legalábbis biztosan Pannonhalma környékén járt, és ott adott ki okleveleket.

Fontos kiemelni, hogy a hónapokig tartó utazás, menekülés ellenére IV. Béla folyamatosan intézkedett az ország védelmében, és képes volt meg óvni, majd épségben hazahozni a királyi kincstárat és Szent István ereklyéit.

Érthető, logikus magyarázat, az iskolákban is azt tanítják, hogy Ögödej halála után a magyarországi hadjáratot vezető Batunak Dzsingisz kán unokájaként (és Ögödej unokaöccseként) reális esélye volt a trón megszerzésére, ezért a hírt megkapva azon nyomban elindult haza. Nyilván nem kell hosszan érvelni, hogy egy kánválasztáson mennyire fontos a személyes – és akár fegyveres – jelenlét, ráadásul tökéletesen illik a képbe, így aztán könnyen vert mély gyökereket a történelmi tudatban. A legújabb kutatások azonban bebizonyították, hogyha a futárt a kán halálának napján elindították Karakorumból, az akkor az egész birodalom területére még korántsem biztosan kiépített – később viszont korát bőven meghaladónak tekinthető – mongol postahálózat ellenére is legkorábban március utolsó napjaira érhetett a Kárpát-medencébe. A kivonulás viszont már – úgy tűnik – márciusban megindult.

Ugyanakkor jó okkal gondolhatjuk, hogy a nagykán halálát legszűkebb környezete mindaddig titkolta, amíg a hatalom közelében lévő személyek saját pozícióikat biztosították. A rivalizálás eredményeként végül a kánválasztó kurultáj is csak 1243–44- ben kezdődhetett el, Ögödej utódja, Güjük pedig csupán 1246-ban vehette át a trónt. Nem ismerjük Batu álláspontját, terveit, de azt tudjuk, hogy sem ő, sem vezérei nem siettek Karakorumba, hazánkat elhagyva még hónapokig, sőt évekig a Balkánon, majd orosz területeken tartózkodtak. Batu végül nem is tartózkodott a helyszínen. Ezért aztán Ögödej nagykán halála és utódjának megválasztása nem indokolta, döntő mértékben nem is befolyásolhatta a magyarországi hódítás felfüggesztését.

Európa védőbástyája

IV. Béla szövetségi politikájának talán legzajosabb sikerét a pápa támogatásának megnyerése jelentette. A Mongol Birodalom támadása ugyanis rendkívül rossz nemzetközi környezetben érte Magyarországot: a keresztény világ két legnagyobb hatalma, II. Frigyes német-római császár és IX. Gergely pápa épp az egymás elleni konfliktussal volt elfoglalva. Hiába érkeztek az egyre kétségbeesettebb segélykiáltások a magyar királyi udvarból, Európa nem mozdult.

Gergely 1241 nyarán elhunyt, utódja, IV. Celesztin 12 napig viselte a pápai koronát, a tiarát, a következő egyházfő, IV. Ince pedig csak 1243 nyarán került Szent Péter trónjára. Említettük már, hogy a tatárok távozása után szemernyi kétség nem volt senkiben a visszatérésüket illetően, ezért királyunk minden erejét a rettegett „második hullám” kivédésére összpontosította. Ennek jegyében továbbra is rendkívül aktívan ostromolta Rómát, a kereszténység összefogását, keresztes sereg összehívását szorgalmazta. IV. Incével pedig végre már „lehetett beszélni”, az 1245-ös lyoni zsinat fő témája már a mongolok elleni védekezés volt. Nagy szó, hiszen nyugaton mindenki a Szentfölddel, az ottani keresztes államokkal és háborúkkal volt elfoglalva. IV. Béla azonban azzal érvelt, hogy

Magyarország ellenben itt van Európában, ha elesik, akkor már nem a Szentföld jövője, hanem az európai kereszténység fennmaradása lesz a tét.

IV. Béla hozta fel először a később sokszor visszatérő fordulatot, miszerint Magyarország a keresztény Európa keleti védőbástyája, ezért királya más uralkodókhoz képest több jogot érdemel az egyházi javak felett és a főpapok kinevezése terén.

The post Magyarország megnyerte élet-halál harcát first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu