Európában és Amerikában a 15. század közepétől a 18. század közepéig több tízezer boszorkányt állítottak bíróság elé. Úgy hitték, a boszorkányok bűbájjal gyilkos rontást hoznak a szomszédaikra, tiltott varázslatokat folytatnak, boszorkányszombatokat tartanak, ahol az ördögöt imádják és gyermekeket áldoznak fel. Azzal vádolták őket, hogy démoni segítőket tartanak, szerelmi bűbájt igéznek, elpusztítják a termést, és orgiákon vesznek részt. Ezért borzalmas árat kellett fizetniük:

1450 és 1750 között becslések szerint 40–60 ezer embert ítéltek halálra az ilyen képzeletbeli bűnökért.

Boszorkányok a 21. században

De mi történt azután? A boszorkányüldözések nem maradtak abba 1750-ben, ezután is több száz embert vádoltak boszorkánysággal. Néhány országban a boszorkányság még ma is bűncselekménynek számít, és hivatalos bírósági tárgyalást követően embereket végeznek ki miatta. Más országokban a boszorkánysággal gyanúsítottakat hivatalos eljárás nélkül is megölik vagy elűzik az otthonukból. A történelmi források tanúsága szerint a boszorkányperek jócskán túlélték a „boszorkányüldözések korát”.

• Például 1808-ban Ann Izzardot összeverték, komoly sérüléseket szenvedett, amikor megtámadták az angliai kunyhóját. A falusiak úgy gondolták, ha vérét veszik, az leveszi róluk a rontást, amit ő igézett rájuk.
• 1849-ben egy Eullal nevű bengáli asszonyt megkínzott és felkoncolt a tömeg, mivel úgy hitték, „szemmel verte” az egyik szomszédját. Paprikaport dörzsöltek a szemébe, hogy megtörjék a varázst.
• Három évtizeddel később Bulawayóban (ma Zimbabwe), az északi ndebele nép királya, Lobengula, boszorkányság vádjával felakaszttatta Mncengencét és hat társát. Mncengencéről azt állították, hogy megbabonázta és meddővé tette Lobengula feleségét, Xwalilét.
• 1928-ban a ráimádkozással gyógyító Nelson Rehmeyert megölték a pennsylvaniai szomszédjai, akik úgy hitték, elátkozott egy farmot, és ezzel rontást és szerencsétlenséget hozott rá.
• Nemrég, 2021-ben, 324 embert vádoltak boszorkánysággal a Kongói Demokratikus Köztársaság egyik tartományában. A jelentések szerint a vádlottak közül nyolcat kivégeztek.

Vagyis továbbra is vádolnak embereket boszorkánysággal – és rettenetes büntetést kell elszenvedniük a „bűneikért” – szerte a világon, de ez nem jelenti azt, hogy ugyanazon a szemüvegen keresztül nézzük a jelenséget, mint ahogy elődeink tették a 18. században. Az elmúlt három évszázad során minden szempontból másként viszonyulunk a boszorkányüldözéshez – és ez a szemléletváltás még Donald Trump Twitter-oldalán is jelentkezett. Trump első elnöksége alatt (2017–2021) 379 alkalommal írta ki a „BOSZORKÁNYÜLDÖZÉS!” kifejezést. Nem mindenki értett egyet vele, de mindenki pontosan tudta, mire gondol: a „boszorkány” a „bűnbak” vagy „áldozat” szinonimája lett, és Trump azt állította, hogy alaptalan üldözésnek volt kitéve. Ezek a tweetek a meglehetősen hosszú utat bejárt fogalomra utalnak.

A 21. században a „boszorkányüldözés” jelenthet szexuális diszkriminációt, politikai vagy vallási nézeteken alapuló üldöztetést, faji, nemzetiségi, fogyatékosságbeli vagy más tulajdonságok miatti támadásokat. A 17. század végén kezdték ilyen módon újra meghatározni a boszorkányság fogalmát, a következő évszázadok során számos fontos európai és amerikai próbaper kapcsán robbant ki vita azon, hogy mit is jelent a „boszorkány” a modern időkben.

Ki a modern boszorkány?

Ha erre a kérdésre keressük a választ, a legjobb lesz, ha a 18. századi Franciaországot választjuk kiindulópontnak. Itt történt 1731-ben, hogy Marie-Catherine Cadiere-t, egy olajkereskedő lányát Toulonból és jezsuita gyóntatóját, Jean-Baptiste Girard-t, boszorkánysággal vádolták. Cadiere csak 21 éves volt, beteges, sebezhető, nagyon vallásos lány, aki olvasni tudott, de írni nem, és többet szeretett volna megtapasztalni szűk életénél. Az 1720-as években egy negyvenes évei közepén járó pap, Girard imacsoportjához csatlakozott. Cadiere szívesen hallgatta a pap jámbor asszonyokról szóló, felemelő történeteit, különösen azokról, akiket szegénység sújtotta életükből már-már a szentek sorába emeltek fel a látomásaik.

Nemsokára neki magának is látomásai lettek. Az emberek összegyűltek és nézték, ahogy rángatózik, sír és azért, hogy Krisztus sebeit imitálja, összevagdossa magát. De 1730-ban Cadiere otthagyta Girard csoportját, és azzal vádolta meg a papot, hogy az megerőszakolta, elvette a szüzességét, aztán magzatelhajtó szerrel mérgezte meg. Girard tagadta a vádakat: támogatói inkább azzal vádolták Cadiere-t, hogy a lány babonázta meg bizalmas gyóntatóját, hogy az higgyen a látomásaiban. A francia hatóságok az ellentmondó állítások nyomán mind Cadiere-t, mind Girard-t perbe fogták boszorkányság vádjával.

1682-ben Franciaország királyi ediktumot fogadott el a boszorkányságról, Cadiere-t és Girard-t is ez alapján fogták perbe. Ez az ediktum jól mutatja, hogy a boszorkányságról szóló teóriák miként változtak meg az „ész korszakában”. Az ediktum szerint azokat a boszorkányokat, akik másoknak kárt okoznak, halálra kell ítélni – de csak akkor, ha istenkáromlást, szentségtörést követtek el vagy mérget használtak.

Az ősi vád, miszerint valaki rontást hozott a szomszédjára, már nem volt elég a kivégzéshez.

Az ediktum – az „ész korszakának” újabb jeleként – azt is sugalmazni látszik, hogy a varázslat valójában nem létező dolog, és a gyilkossághoz méreg, nem pedig varázslat kell. Ez az újfajta, kényes meghatározás másféle boszorkányüldözésnek nyitott utat: az olyan boszorkánypereknek, amelyekből már hiányzott a mágia eszközével végrehajtott bűn vádja. Marie-Catherine Cadiere és Jean-Baptiste Girard kettős vádirata egyaránt tartalmazta a boszorkányperek régi és modern elemeit. Mindkettejüket boszorkánysággal vádolták a szó klasszikus értelmében: istenkáromlással és szentségtöréssel. Ezeken kívül más bűncselekményeket is felróttak nekik, Cadiere-t újmódi, boszorkánysággal való szélhámoskodással, amit misztikus látomások révén követett el; Girard-t pedig abortusz előidézésével, eretnekséggel és nemi erőszakkal gyanúsították.

Az egész nagyon zűrzavaros volt, nem meglepő, hogy a procedúra hónapokig elhúzódott, mivel az ügyvédek azon vitatkoztak, hogy mit jelent a „boszorkányság”. 1731 októberében Cadiere-t és Girard-t is felmentették.

Ördöngös vagy csaló?

Más országokban sokan továbbra is egyenlőségjelet tettek a boszorkányság és a varázslat közé (ahogyan ezt Nelson Rehmeyer sorsa is mutatja), de a brit jogban már nem így volt: akit az 1735-ös új törvény alapján perbe fogtak, az nem tiltott mágia miatt állt bíróság elé, hanem azért, mert álmiszticizmust gyakorolt. Érdekes módon a boszorkánytörvény nyomán zajló perek még több mint 220 évig folytatódtak Nagy-Britanniában. A leghíresebb ügy Helen vagy Nellie Duncan esete volt, akit 1944-ben állítottak bíróság elé Londonban. Ez az eset mutatja, hova fejlődött a boszorkányság és a törvényhozás kapcsolata az elmúlt két évszázadban, de azt is, miként tükröződött a boszorkányperekben még mindig a „boszorkányüldözések kora”.

Duncan egy 46 éves skót asszony volt, aki egy alulfizetett, krónikusan beteg leányanya törvénytelen gyermekeként született, de a per idejére keresett spiritiszta médium lett. Miként feljegyezték, gyermekként Istennel beszélgetett, később pedig azt állította, hogy kapcsolatban áll a holtak szellemével, és így képes kommunikálni a túlvilágon élő barátokkal, rokonokkal. A sötét szobában transzba eső Duncan vagy egy kislány, vagy egy öregember hangján szólalt meg, és adott át üzeneteket a gyászoló családtagoknak. Úgy tűnt, mintha a szellemek néha egy „ektoplazmának” nevezett anyagként testesültek volna meg, ami Duncan állítása szerint az ő testéből materializálódott. A kétkedők azzal vádolták, hogy a szeánszok során tapasztalt materializálódás bűvésztrükk volt csupán – különösen a Porthsmouth-ban, 1944 januárjában tartott szeánszot vizsgálták ebből a szempontból. Ezért Duncant az 1735-ös boszorkánytörvény alapján a londoni büntetőbíróság, az Old Bailey elé idézték.

Portsmouth egyik házában Bessie és Ernest Homer üzemeltetett gyógyszertárat. Homerék segítettek Duncannek a szeánszokon az épületben lévő „házi templomban”, így az asszony ügynökével, Frances Brownnal együtt valamennyiüket letartóztatták, és a szeánszon résztvevők megtévesztésére irányuló összeesküvéssel vádolták őket. Mindkét nő, Nellie és Bessie is kijelentette, hogy nem idéztek szellemeket, hanem passzívan befogadták a szellemek üzeneteit. A rendőrség úgy gondolta, hogy Duncan és vádlott-társai kicsalták a bánattól sújtott ügyfeleik pénzét. A tárgyalásán az esküdtszék bűnösnek találta, és hat hónapi börtönbüntetésre ítélte. Brownt is börtönbe zárták, és Homeréket is elítélték, de őket nem börtönözték be.

Kapcsolat Istennel

Az 1750 után indított boszorkányperek többségében csalás vagy szélhámosság volt a vád. Duncan sok mindenben hasonlított arra a több ezer emberre, akiket 1550 és 1750 között állítottak bíróság elé boszorkányság vádjával, köztük Marie-Catherine Cadiere-re: nem voltak iskolázottak, műveltek, viszont mélyen átélték a vallásos élményeiket, jó verbális képességekkel rendelkeztek, törékeny volt az egészségük, bonyolult a szexuális előéletük, és arra vágytak, hogy a szegény, jelentéktelen, engedelmes életnél többre vigyék.

Az ítéletben – akárcsak évszázadokkal korábban – valószínűleg a vádlottak rendhagyó vallásos hite is közrejátszhatott. A spiritiszták azt állították, hogy Isten a halottak megnyilvánulásain keresztül lép kapcsolatba az emberekkel – ez olyan elképzelés volt, ami a középkorban vagy az újkor hajnalán azzal járt volna, hogy eretnekekké és boszorkányokká nyilvánítják őket

És persze nem lehet eltekinteni attól sem, hogy Duncan, Bessie Homer, Frances Brown és Cadiere is mind nők voltak. A boszorkányüldözések korában a történészek szerint a gyanúsítottak nagyjából 80 százaléka nő volt.

Politikai okok

A gyarmatokon az európai kormányzók is folytatták a „boszorkányok” üldözését. Lesothóban 1949-ben a basotho nép két vezetőjét, Bereng Lerotholit és Gabashane Masuphát „boszorkányos gyilkosság” vádjával ítélték el és végezték ki. Azért ítélték halálra őket, mert állítólag elrendelték az epilepsziás ‘Meleke Ntai meggyilkolását, hogy az áldozat levágott ajkaival végzett varázslat révén szerezzenek politikai hatalmat. Bereng és Gabashane tárgyalása csak egy volt a sok közül Lesothóban az 1940-es években bíróság elé került, vitatott halálesetek közül. Vajon azért ölték meg az áldozatukat, hogy varázserejű összetevőkhöz jussanak, vagy az illető balesetet szenvedett? A mágikus indítékból elkövetett gyilkosság több alkalommal bizonyítottnak tűnt, de Bereng és Gabashane esetében a halottkém arra a megállapításra jutott, hogy az „áldozat” szerencsétlenség következtében lelte halálát, és az ajkait rákok ehették meg a tavacskában, ahol a holttestét megtalálták.

Mindazonáltal a két vádlottat – akik nagyhatalmú kerületi vezetők, a gyarmati uralom ellenzői voltak – felakasztották.

A gyarmati hatóságok nem hittek a varázslatban, de tudták, hogy a helyi lakosok hisznek – így nyugodt lélekkel kijelenthették, hogy a két ember „boszorkány” volt, akik feltételezett bűnük miatt megérdemelték a kivégzést. Az egykori brit gyarmatbirodalom területén a mai napig folynak boszorkányperek. Még 2018-ban is rendszeresen ítéltek el őslakos felmenőkkel rendelkező és újpogány nőket mágikus szélhámosság és csalás vádjával a brit boszorkánytörvény egyik változata alapján, ami Kanadában még megmaradt a törvénykönyvekben.

A boszorkányüldözés fogalma és a boszorkányperek megváltoztak az idők folyamán, de azok, akiket régen és ma boszorkánysággal kapcsolatos vádakkal illettek, hasonló háttérrel rendelkeztek. Gyakran nők, főként a saját társadalmi csoportjuk jelentéktelen tagjai voltak, akiket rendszeresen zaklattak, és igazságtalanság érte őket. Ilyen módon tehát azok, akiket boszorkánysággal vádoltak a boszorkányüldözések korában, sok szempontból hasonlítanak egymáshoz – és mind a mai napig ebben a korban élünk.

A cikket Rindó Klára fordította.

The post Manapság is végeznek ki boszorkányokat first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu