Már Tápé határában voltunk, amikor a vonat elütött egy őzet. Talán ez is a fénycsóvák csapdájába esett, mint valamikor Cinkota előtt az a másik. Ezt a szerencsés pillanatot használtam ki, hogy elhagyjam a szerelvényt; eltoltam a nyikorgó ajtót, és kiugrottam a még deres fűbe. Aztán gyorsan elrejtőztem a sínek melletti magas bozótosban, és vártam, hogy elinduljon a vonat. Éppen tartott még az éjszaka, de a szél már a hajnalé volt. Viszonylag könnyen ment a dolog, de a katonaruhám miatt továbbra sem voltam biztonságban. A dezertőröknek ugyanis, legyen az Kiss Béla vagy Honti Ferenc, szintén tárgyalás nélküli akasztás járt. Mielőbb civil öltözéket kellett szereznem hát, azokat nem igazoltatta senki, hacsak nem volt valami nyomós indok rá. Nem tudtam, megtalálták-e már a hordókat, de gyanítottam, hogy igen. Ha így volt, akkor Trauber bizonyosan minden újságban lehozatta a fényképem, és gondolom, a rendőrök zsebében is lapult egy példány, hogy hogyan is néz ki az ember, aki nőket fojt meg, aztán bádoghordóba zárja őket. Lapultam a hideg fűben, akár egy vadállat, és megsimogattam a bajszomat – a legbiztosabb, ha mielőbb megválok tőle. Meglehetősen lesoványodtam, ha tele van plakátolva velem a város, akkor se fog felismerni senki. Ha pedig gyanút is keltenék valakiben, miért is ne hasonlíthatna Honti Ferenc egy valamikori gyilkoshoz, aki meghalt a háborúban. A vonat nagyokat fújtatva elindult, gondolom, az őzet magukkal vitték, kis szerencsével tízen is jóllakhatnak belőle.

Alig egy órácskát kellett gyalogolnom a nedves fűben, amikor feltűnt a tápéi tanyavilág első roskadozó háza. Itt mindig szegénység volt, így tudtam, pár forintért cserébe bármit megtesznek nekem a nehéz sorsú parasztok. Egy éve nyomta a csizmám belsejét kevéske vagyonom, épp itt volt az idő költeni belőle. Olykor szorított rendesen, ilyenkor mindig a drága angyalkáimra gondoltam meg a többi lányra, akiktől elcsaltam a szabadságom árát. Jobb helyen talán nem is lehetne a pénzük, mint nálam.

Nem válogattam hát sokáig, rögtön az első hajlék előtt megálltam. Az ablakokon ugyan még be volt húzva az ócska függöny, de hátulról, a ház mögül már zaj hallatszott, ismerős volt gyerekkoromból a ritmusosan ismétlődő fémes zörej. A gazdasszony fejte a tehenet. Annyira bele volt mélyedve a munkájába, észre se vette, hogy mögé értem. Egész kellemesen festett így hátulról, ahogy ült a fehér sámlin, és a tehén tőgyeit markolászta.– Adjon Isten!

– Magának is! – fordult felém a fekete kendőbe bugyolált ötven körüli asszony, akit láthatólag teljesen hidegen hagyott, hogy egy idegen katona toporog az udvarán. Kissé széles, mongolos feje volt, szűk, mélyen ülő szemekkel, nem volt kifejezetten szép, de mégis áradt belőle valami elemi erotika.

– Mi kéne?

– Ruha és egy kis koszt, jól megfizetem! És meg is borotválkoznék, ha lehet – tettem hozzá.

– Megszökött?

– Hazaárulónak tartana érte?

– Nem – válaszolta fájdalommal a hangjában, és tovább fejte a tehenet.

Jó fél perc is eltelhetett, mire újra megszólalt.

– A fiamnak is meg kellett volna szöknie, amíg volt még lába. Úgy hozták haza nekem, hogy az egyik le van vágva térdbül, hát mit kezdjek most vele? Az ember már rég meghalt, más meg nincs, aki segéljen. Egyedül vagyok mindenre – csóválta meg a fejét. – Ad tíz koronát, meg összehasogatja nekem azt a halom fát, megvan vele két óra alatt. Kap érte ruhát meg reggelit, van kenyér meg zsír, tejet is ihat hozzá! Megfelel?– Meg – válaszoltam, és nem szaporítottam tovább a szót, mentem egyenesen a farakás felé, hogy minél előbb végezzek. Az első pár baltacsapás után egy kissé megszédültem, mert vagy két napja nem ettem semmit. Utoljára a valjevói kórházban kukoricakását, de az se volt valami kiadós táplálék. Szerencsére az asszony, miután befejezte a fejést, rögtön hozta is a három szelet kenyeret, jó vastagon megkenve aranyló zsírral. Olyan jólesett, mintha életemben nem ettem volna finomabbat, a tej pedig egyenesen orvosságnak tetszett. Kértem is még egy pohárral, az talán még belefér a munka és a tíz korona árába.

– Hova vitték?

– Valjevóba.

– Sok magyar ottmaradt?

– Elég sok – válaszoltam, és újra nekiláttam a fa hasogatásának.

Ekkor vettem észre, hogy nem is olyan szegény ez az asszony, mert a tehénistállóból egy ló dugta ki a fejét, márpedig ahol ló van, ott szekér is van.

– Adok még öt koronát, ha bevisz Szegedre!

– Holnap van a piac, akkor megyek. Ha az jó magának, akkor beviszem ingyé is. Kétszer nem tudom megjáratni vele az utat, öreg ez már. Kap ebédet, vacsorát is, van még dolog a ház körül.

Meglendítettem a fejszét, és lesújtottam a következő fahasábra, úgy nyílt ketté, mint a szűzlányok lába a nászéjszakán.

– Öt éve halt meg az emberem – mondta, és láttam, hogy nedves lesz a szája széle. Meglehet, azóta nem is volt senkivel. Kevés erre a férfi, a sok munkától meg olyan fáradtak, hogy máshoz már nem is nagyon van kedvük. Viszont nekem nagyon is volt, több mint egy éve nem volt dolgom nővel, sietni meg igazából nem siettem sehová.

A fekete kendőjét nyugodtan vörösre cserélhette volna az az asszony; este a takaró alatt úgy kényeztette a hímvesszőmet, mintha egész életében csak erre várt volna. Olyan falánk volt, hogy nem tudott betelni vele, mintha hetek óta nem evett volna semmit. Volt már dolgom pár nővel, de ez a rossz sorsú asszony mindegyiken túltett. Meg se mozdult, csak ült rajtam, aztán egyszer csak azt éreztem, hogy a hüvelyével rám szorít, és masszírozni kezdi a férfiasságom. Nagyobb mutatványokat művelt, mint bármelyik fiumei kurtizán, azok pedig ősidőktől tanulják a mesterséget. Később magára húzott, és azt akarta, csináljam neki jó keményen. Szinte egész éjszaka basztunk, akkor is basztunk, amikor a távolban felbődült az ördög vasparipája, hogy a Balkánra vigye az újabb katonákat meghalni. Akkor is basztunk, amikor visítva elhúztak felettünk a repülők, hogy idegen tájakat bombázzanak, és még akkor is basztunk, amikor a kénköves hajnal felderengett, mert valahol a távolban zöld mustárgázzal színezték ki Isten makulátlan egét. Amikor némi alvás után, hajnal felé kinyitottam a szemem, már ott állt felöltözve az ágy szélénél, és csak ennyit kérdezett:

– Megteszi?

– Meg – válaszoltam, és ahogy voltam, mezítláb kisétáltam a hideg, döngölt padlón a konyhába, majd levettem a kést a kályha széléről. És azzal a forró, éles pengével elvágtam a lócán horkoló fia torkát. Meg se nyikkant, pedig közben megébredt. Elmosolyodott csak, mint azok, akik nagy ajándékot adnak a másiknak. A gyereket a kert végében ástam el, aztán az asszony bevitt Szegedre, a Mars téri piacon árult minden szerdán zöldségeket, éppen, ami volt. Csak miután leszálltam a szekérről, kérdeztem meg a nevét, azt mondta, Irénnek hívják, és felragyogott az arca.

*

Azt mondják, az idő meggyógyítja a sebeket, de ez Trauber esetében nem volt igaz, az ő sebe nem gyógyult, inkább elfekélyesedett, kiterjedt az egész lényére. Olyan lett, mint a leprások, a gyilkos kór beborította az egész testét, de hogy a fertőzést pontosan hol kapta, hogy melyik testrésze érintkezett először a bajjal, azt már nem lehetett tudni.

A betegség neve Kiss Béla volt, legalábbis ő bizonyosan ezt mondta volna, ha valaki megkérdezi, mitől is lett más ember, de persze a kutya sem törődött a megkeseredett cinkotai rendőrfőnökkel. Trauber baja azonban nem Kiss Béla volt, ahogy ő gondolta, hanem az, hogy nem hitt már semmiben, és nem érdekelte semmi.

Öt hosszú év telt el a felesége halála óta, és ő ez alatt az idő alatt lényegében semmit nem csinált, még azt sem vette észre, hogy Sára szépen lassan nagylánnyá cseperedik. Azon túl, hogy érdemben nem tett semmit, az apai teendőit, amennyire tudta, elvégezte, odafigyelt a lánya taníttatására, fogadott egy bejárónőt, hogy mindig rend legyen, és kerüljön meleg étel az asztalra. A szolgálattal nem sokat kellett vesződnie, Cinkota, úgy tűnt, kimerítette minden rosszra való hajlamát azzal, hogy otthont adott az első magyar sorozatgyilkosnak. Ha legalább lopna valaki – gúnyolódott néha magában ironikusan, de semmi, makulátlanul tiszta helyen őrizte a rendet. Jól is van így, ha tenni kéne valamit, úgyis csak elbasznám azt is – szövögette gyakran az önsajnálatát, ami lassan olyan vaskos lett, hogy éppen fel is akaszthatta volna magát a gondolataira.

A postaládájában időről időre újságokat talált, melyeket a főkapról küldtek neki, a legtöbb budapesti székhelyű volt, mint Az Újság, Az Est, a Népszabadság vagy a Friss Újság, olykor azonban vidékről, sőt még Bécsből is talált friss lapszámokat a levelesládájában. Ezekben mind Kiss Béláról írtak, hol Oroszországban látták felbukkanni, mint sikeres fegyverkereskedőt, hol ismét Amerikából érkeztek hírek, szinte végig sem olvasta őket, és már dobta is a gyújtósnak való közé. A legkitartóbban arról cikkeztek, hogy a cinkotai rém a francia idegenlégióban szolgál, mégpedig tiszti pozícióban. Traubernek azonban már esze ágában sem volt nyakába venni a világot ilyen ostoba pletykák miatt, amelyeknek egyetlen célja az volt, hogy jobban fogyjanak az újságok.

A legelvetemültebb cikkben azt olvasta, hogy a Béla Afrikában kannibálok fogságába esett, akik megzabálták. Más talán röhögött volna ezen, de a nyomozót ez sem érdekelte már, legfeljebb a fásultsága izmosodott tőle.

Dr. Nagy Károly volt továbbra is a budapesti detektívparancsnok, de már ő sem foglalkozott az üggyel, volt sok egyéb, fontosabb teendője is. A Károlyi-kormány és az első köztársaság túlzottan is sok feladatot adott neki, mert a fővárosi bűnözés minden formája az egekbe szökött.

Olyannyira nem foglalkoztatta már a cinkotai rém, hogy végre Krezsinszky is visszakaphatta a házát, amit azonban se eladni, se kiadni nem tudott, hiába hirdette hónapokon keresztül. Végül nem maradt más választása, mint elbontani az amúgy is már öreg épületet, és az üres telket értékesíteni. Trauber unalmában kiment a bontásra, és nézte, hogyan tűnik el végleg minden, aminek köze volt Kiss Bélához. Egy augusztusi napon történt, reggel volt, és szemerkélt az eső, amikor a kiabáló munkások megkezdték a munkát. Trauber csak állt és nézett, mintha csak a személyes tragédiáját bámulná. Miközben belebambult a porfelhőbe, eszébe jutott a felesége, hogy milyen kedvesen vigasztalta, hogy meg fogja találni, el fogja kapni a Bélát. Néha pedig még el is hitte neki, abban pedig biztos volt, hogy mindent megtesz az ügy érdekében. Jólestek neki ezek a lelkesítő szavak, tudta, nincsen egyedül, valaki vele van, történjen bármi is. Sára tizenkilenc éves volt, utolsó éves gimnazista, lassan férjhez megy, és önálló életet kezd. Mit fog ő csinálni Cinkotán? Iszik a Zöldfában vagy az Arankában, esetleg megismerkedik majd az új ház új lakóival, talán meg is kedveli őket, és átjár majd hozzájuk kártyázni?

És ekkor Trauber leprás testén bizseregni kezdett a seb, ahonnan az egész betegség szétburjánzott benne. Ez pedig nem Kiss Béla volt, hanem a veleszületett gyávasága. Mindig a gyávaság tette vakká és tehetetlenné. Pontosabban a gyávaságából jóhiszeműség lett, amiből pedig vakság. Ezért nem vette észre, mi zajlik az orra előtt, és ezért nem kapta el Amerikában sem, amikor szinte felkínálkozott neki. Az udvar hatalmas fái részvéttelenül nézték, ahogy kifröccsennek a ház ablakai, beszakad az öreg ajtó, kidől a vályogfal egy-egy darabja, és mint egy szuvas koporsó, magába omlik a tető. A vadonatúj gépek precízen és szinte csendben végezték a gyilkos munkájukat. A kivénhedt barackfán, amely gyümölcsöt tán sose hozott, riadtan felnézett egy fekete macska. Csak most vette észre a hatalmas dögöt, amely nyomban kereket is oldott. Egy pillanatig megbámulta barna lakkcipőjét, melyet szinte már teljesen belepett a por, először haragot, majd békét érzett, nyugalmat, amely az egész testében szétáradt, hogy mint valami vakcina, felzabálja az ő régi betegségét. Ilona és Judit halott, Sára pedig maholnap felnőtt. Ha beledöglik, beledöglik, de legalább még egyszer, újra, ezúttal tényleg megpróbálja.

– Utánad megyek, és megtalállak – mondta ki hangosan, és aznap, sok év után először úgy döntött, nem megy be a Zöldfába. Ott hagyta a saját porfelhőjében roskadozó épületet, zsebkendőjével letörölte a cipőjét, és egyenesen hazament.

*

Szegedtől Bécsig vonattal utaztam. Ellenőrizni nem ellenőrzött senki, és papírokat se kértek. A pesti átszállásnál ugyan tele volt az állomás civilruhás rendőrökkel, de nem engem kerestek. Vagy ha igen, akkor se tűnhettem volna fel senkinek, így lesoványodva és megborotválkozva. A Keleti pályaudvaron egy pillanatra felötlött bennem, hogy hazalátogatok Cinkotára, honvágyam ugyan egy fikarcnyi sem volt, de égetett a kíváncsiság, hogy mi lett az én angyalkáimmal. Leültem egy padra, és végre rágyújthattam kedvenc Pannónia dohányomra. Sokáig morfondíroztam, hogy mitévő legyek, de végül győzött a józan ész. Cinkotán mindenki tudta, ki vagyok, valószínűleg még így lesoványodva, csupasz arccal is felismert volna valaki, úgy döntöttem hát, hogy inkább elérem a bécsi csatlakozást.

Különleges volt a bécsi expressz, mintha nem is lett volna soha háború a világon. Van húsz éve, hogy ültem rajta, de nem változott semmit, ugyanaz a kimért pompa és rendezettség. A kalauz leült velem szemben, egy pillanatig azt hittem, azért, mert felismert – ha volt némi sütnivalója a rendőrségnek, akkor bizonyára a vasúti dolgozók is kaptak másolatot a fényképemről. Szerencsére nem így volt. Később elárulta, azért velem szemben ülve töltötte a kevéske pihenőidőit, mert nekem olyan okos, érdeklődő szemem van. Hogy milyenek a szemeim, azt nem tudom, de hogy érdeklődő volnék, az elgondolkodtatott. Valóban szívesen olvastam bármiről, de nem azért, hogy tanuljak, inkább, hogy mások tévedésén morfondírozzak. Költők, festők, matematikusok, feltalálók – mindegyiket ugyanabból a cilinderből rántották elő, mást nem tettek, csak összepiszkították ezt a makulátlan világot. Pont, mint ez a háború. Lehetséges, hogy a Donner levele a legtisztább dolog, amivel valaha találkoztam, az legalább nem akar mást, csak vallani. Se cicoma, se álmok, csak egy kibaszott mondat.

– Tudja, lesz idő, amikor ez a gyorsvonat már kevesebb mint fél nap alatt megteszi az utat Budapest és Bécs között – szólalt meg a kalauz olyan hangon, mintha legalábbis a teremtés nyolcadik napjába avatna be.

– Igazán? – kérdeztem vissza mosolyogva.

– Sőt, azt is elmondom magának, mert olyan okos, érdeklődő szemei vannak, hogy eljön majd az idő, amikor ez az út mindössze pár órára zsugorodik.

– Azt azért nem hinném.

– De, higgye el nekem, a technika csodákra képes. Gondoljon csak bele, pár évvel ezelőtt még kerek egy hét volt, amíg eljutott valaki Budapestről Bécsbe.

– Az egyszer biztos, hogy a technika megmutatta, mire képes. De azt mondja meg inkább, hogy most mennyi idő van még vissza Bécsig?

– Két és fél óra, és már ott is vagyunk, uram. Munkaügyben megy, vagy kikapcsolódni?

– Látogatóba megyek valakihez – válaszoltam, majd kinéztem az ablakon. Éppen egy varjúcsapat szállt fel a szántóról, szinte egyszerre repültek fel, mintha csak megriadtak volna valamitől.

A lány, akit Ambrus Évának hívtak, másként volt szép, mint a többi. Olyan tiszta ragyogás áradt belőle, amihez nem lehetett hozzáférni. Egy régi bérházban lakott az első emeleten, kifejezetten polgári környéken. Évekig éltem a városban, erre többnyire orvosok, ügyvédek és tanítók laktak. Ő az utóbbi volt, tanítónő. Kopogtattam a barna faajtón, de ahelyett, hogy kinézett volna bizalmatlanul a kukucskálón, rögtön ajtót nyitott, és csupa mosolygás volt. Mintha legalábbis egy rég látott rokon lennék. Egy picit ziláltnak tűnt, de egy pillanat alatt copfba kötötte barna, egyenes, hosszú haját, és bocsánatot kért, azt mondta, most mosta fel a nappalit.

– Bocsásson meg, csak most mostam fel a nappalit, kicsit elfáradtam, miben segíthetek?

– Egy barátom megkért, hogy ezt adjam át önnek – azzal átnyújtottam Donner levelét. Szétnyitotta a papirost, miközben két könnyed kézmozdulattal beljebb invitált. Könnyedség áradt az egész lényéből, pedig a világ mindenki vállán mázsás súlyú volt akkoriban. Olvasni csak akkor olvasta el, amikor már az előszobában voltunk. Csirkepaprikást főzött, olyan volt az illata, mintha soha nem is lett volna háború.

„Maga mindig az enyém marad, de én már nem vagyok a magáé. Szeretem.”

Láttam, ahogy magában kiejti a szavakat. Aztán összehajtogatta a papírt, és zsebre rakta, miközben ismét rám mosolygott. Elfordult, és sírni kezdett, vagy inkább pityeregni, nem is tudom. Más talán észre se vette volna, de én tudtam, hogy gyötrődik, és minden erejére szüksége van, hogy összeszedje magát előttem.

– Kér egy kávét?

– Nem – válaszoltam, és megsimogattam a farzsebemben lévő zsineget. Továbbra is ott állt háttal nekem, rátámaszkodott a konyhapultra, úgy pityergett, hogy ne vegyem észre. Nem rázkódott meg a válla. Pedig a szomorúsággal nem lehet csalni, neki mégis sikerült.

A cselédlányaim soha nem szerettek senkit. Rájöttem, hogy ezért más ez a lány, mint az összes többi. Szerette a részeges Donnert. Láttam megtébolyodni a világot, és a halált is elég közelről ismerem, de tiszta szeretéssel még nem találkoztam. Olyannal, amikor két ember valóban szereti egymást, az már majdnem olyan, mintha glóriát hordanának.

– Meghalt a Szabolcs? – kérdezte, miközben én továbbra is az előszobában vártam.

– Nagyon bátor ember volt a férje! – mondtam, csak hogy szólaljak meg már végre.

Erre meg kitört belőle a nevetés.

– Hát akkor magát nem az én Szabolcsom küldte, annyira volt bátor, mint egy üregi nyúl. Kelekótya bolond volt, de legalább jószívű, és tényleg szeretett engem. Csak megjavulni nem tudott, az az egy nem ment neki. Jöjjön! Üljön le egy kicsit, ha már ekkora utat megtett a kedvéért. Főzök egy kávét. Nem kell, kérem, ne vegye le a cipőjét! – mondta, amikor meglátta, hogy a bakancsommal babrálok.

– Azt mondta, most mosott föl.

– Majd felmosok újra.

Ahogy előrehajoltam a fűzőért, véletlenül bepillantottam a nappaliba. A perspektíva közepén az én szentképem lógott, de legalábbis a szakasztott mása. Egy liget, Mária vagy valamelyik szentjük egy gyereket tart az ölében, mindketten egy bárány, az ártatlanság jelképe felé nyúlnak. Körben apró angyalkák, az egyik virágot szed, a másik fuvolázik, a harmadik békésen heverészik, tán magában dúdolja a fuvola dallamát. A távolban az égi város, tele fehér házakkal, amikre olyan furcsán esik a fény.

– Bocsásson meg, megnézhetem a festményét?

A nő csak bólintott, láthatóan újra a könnyeivel küszködött. Az égi város alján, mintha éppen akkor születne meg, szivárvány derengett fel, egy szivárvány, ami az én olajképemen sosem volt. De neki meg angyalkái nem voltak, ez a ház üres volt. Újra megsimogattam a zsineget a zsebemben, és visszamentem a konyhába. Eldöntöttem, hogy nem ölöm meg.

– Hogyan halt meg?

– Csak meghalt – válaszoltam, és feszültséget kezdtem érezni a gyomrom környékén.

– Maga mindig ilyen kegyetlen? – Ezt valahogy úgy kérdezte, mintha ő kérne bocsánatot tőlem.

– Nem szenvedett. Szíven lőtték, fél perc se volt az egész. Átadta a levelet, és meghalt.

– Jó barátok voltak?

– Ő volt az egyetlen, akit elviseltem, hívhatja barátságnak is.

Kiöntött két csésze forró kávét a kotyogósból, és hallgatott. A szomorúsága kezdett körbevenni mindent, ami egyszerre volt szépség is. Elkezdett hiányozni neki az a férfi. Eszembe jutott, hogy valami olyasmit mondott, ő azért vonult be, hogy kevesebbet igyon. A bolondja. Ott akart megjavulni a lövészárkokban, hogy jobb ember legyen emiatt a nő miatt.

Jó darabig beszélgettünk még, elmondta újra, hogy milyen jó ember volt a Donner, de igazából sosem voltak együtt. Nem éltek közös háztartásban, mindig csak udvarolt neki. Tanár volt ő is, egy jó nevű iskolában, ott ismerkedtek meg. Azt mondta, hogy nagyon szerette a Szabolcs hangját, gyakran felolvasott neki, verseket, amiket ő maga írt, szerencsére ezek nem kerültek elő. Megkérdezte, ismerem-e Rilkét.

„Nagy a halál, s mi az övéi. Víg mosolyok. Életünk teljén, mikor élni kezdünk, remélni, belénk zokog.” – valamiért eszembe jutott ez a sor, amit ez a Rilke írt.

Végül ott maradtam ebédre, ettem csirkepaprikást, évek óta ez volt a legfinomabb étel, amivel találkoztam. Sőt, lehet, még soha nem ettem azelőtt olyan jót. Miközben tunkoltam a szaftot azzal az isteni bécsi barna kenyérrel, amit a világon csak itt tudnak sütni, azon kaptam magam, hogy a nyakát nézem. Hosszú és vékony volt, olyan gyengéd, hogy tudtam, egy könnyed mozdulattal el tudnám törni, tán még a matrózcsomókkal sem kellene bajlódni. Valahogy mégse támadt ingerenciám, ellenkezőleg, úgy éreztem, elvesztek mindent, ami én vagyok. Egy kibaszott csirkepaprikás miatt. Nem öltem meg Ambrus Évát, és onnantól nem öltem meg senkit. Az ok persze nem a kedvessége volt, és nem is a főztje, de még csak nem is a festmény, hanem valami egészen más, amit nem lehet megfogalmazni, mert én sem látom tisztán. A háborúhoz köze van, az biztos. Túl sok jóságot láttam, ami számomra egy cseppet sem különbözött a gonoszságtól. Elakadtam, mint egy antik óra mutatója, nem volt merre tovább.

Szigeti Kovács Viktor: A cinkotai rém

Gabo, 2025

The post Matiné: így zajlott a sorozatgyilkos cinkotai rém utolsó akciója first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu