Meghalt a legszabadabb ember, akit ismertem.
Meghalt Tarr Béla

– kezdi a Facebookon megosztott búcsúposztját Karácsony Gergely, aki a 70 éves korában elhunyt filmrendezőről írt méltatásában idézett Krasznahorkai László Nobel-köszönőbeszédéből is, mely szerint Tarr „azzal teremtett színeket, hogy eltüntette őket, mert nagyszerű filmjeiben megpróbált úgy beszélni, mint a bűnös, akit minden bűnével együtt mégis szeretni kell”.

Szeretni kellett. Mert végtelenül szerette az emberben azt, ami a lényege: az emberi méltóságot. És élve boncolta a világot, ami erre rárakódva foszt meg minket a lényegünktől. A lényegre figyelt. Felejthetetlen, hogy a tavalyi Budapest Pride megnyitóján egyszerűen felolvasta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát

– írja a főpolgármester, hozzátéve, hogy Tarr azt vallotta, hogy az élet fontosabb, mint a mozi. Szerinte a rendező az egyik leghíresebb magyar volt, de volt oka dühösnek lennie a hazájára. „És az egyik leghíresebb budapesti is, aki – bár a magáénak tudhatott szinte minden kitüntetést, amit csak kapni lehet – nagyon büszke volt arra, hogy tavaly Budapest díszpolgára lett”.

Megszakad a szívem, hogy a díjat már nem adhattam át neki. Az átadóra már nem tudott eljönni, majd azt kérte, hogy akkor vigyem el neki, amikor egy kicsit jobban lesz. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá, várva, hogy tényleg jobban lesz.

Tarr Béla régi alkotótársa, az októberben irodalmi Nobel-díjat kapott Krasznahorkai László telefonon nem kívánt nyilatkozni, és a közösségi médiában sem írt egyelőre búcsúposztot, de a halálhír nyilvánosságra kerülése után feketébe borult szerzői Facebook-oldala: a profilképek helyén csak a gyász színe maradt.

Mindig tudta, mik a fontos pillanatok

Számos szervezet is megemlékezett a rendezőről, a FreeSzfe például felidézi, hogy az első pillanattól kezdve, gondolkodás nélkül állt melléjük, amikor az egyetem bekebelezése során kiváltak az SZFE-ből. „Az ő mellénkállása nem volt átlagos, ugyanolyan nagyvonalú volt, mint ő maga.”

Nem lehet róla múlt időben beszélni, elnökünk volt, barátunk, tanárunk, bírálónk, iránytűnk. Most fekete zászlót barkácsolunk, szigetelőszalaggal ragasztgatjuk, néma csendben, előttünk az utca sáros, latyakos-havas, mintha egy tarrbélai hosszú snitt lenne.
Nem volt ez tervben. Nemrég még a nyári workshopjáról beszélgettünk vele. Nehéz egy ikontól búcsút venni, aki ilyen közel állt hozzánk, és aki a legnagyobb filmes alkotó. Egyszer egy elnökségi ülésen felmerült, hogy nem bírjuk tovább, adjuk fel, fejezzük be, nem lehet a végtelenségig küzdeni. Ránkkiabált, dobbantott a botjával, azt kiabálta, szégyelljétek magatokat, aki fel akarja adni, az menjen most el innen, soha nem adhatjuk meg magunkat.

– írják, hozzátéve, hogy az egyetemes filmművészet kevesebb lett mától, és „a világ egy kicsit megint rosszabb hely lett”.

A Budapest Pride Facebook-oldala Tarr-filmek nézésére buzdít, és kiemeli, hogy „a méltán világhírű filmrendező pályájának kezdete óta a kitaszítottakat, a szegényeket, az elnyomott embereket ért igazságtalanságról tett tanúságtételt a filmjeiben a Családi tűzfészektől A torinói lóig bezárólag, valamint az összes megnyilatkozásán keresztül”.

Minden filmje megrázó, eredeti szemléletű, kísérletező, egyszerre könyörtelenül rideg, miközben végtelenül érzelmes is volt, és mindig az elesettekről, a kiszolgáltatottakról beszélt, nagy empátiával irántuk

– írja egyik pályatársa, Janisch Attila filmrendező, aki a magyar és egyetemes filmművészet egyik zsenijének nevezi Tarr Bélát. Szerinte, ahogy a művészetében, törhetetlen és kompromisszumot nem ismerő volt a magánéletében is. „Mindig tudta, hogy mik azok a fontos és döntő pillanatok, amikor meg kell szólalnia és védelmébe kell vennie azokat a közös érdekeinket, amelyek pusztulásra voltak, lettek ítélve a hatalmat méltatlanul gyakorlók által.”

Ne féljetek a lassúságtól

„Nézzétek újra Béla filmjeit. És ne féljetek a hosszaktól, a lassúságtól – pont ettől annyira csodálatosak, mert nem olyanok, amilyennek gondolnánk őket. Bála a nagyon kevés filozófus filmrendezők egyike volt. Utolsó éveiben nagyon sokat szenvedett a fizikai fájdalmaktól, de ezt soha nem mutatta, ezekről soha nem beszélt. A saját szenvedéseit nem tartotta elmondandónak, mások szenvedéseihez képest.”

Egyszer, amikor a Sátántangó megnézése után kiléptem a májusi napsütésbe, zúgtak a méhek, csobogott egy szökőkút, sakkoztak az öregek a parkban – szemtelenül buja volt a világ. Olyan tizenöt év múlva ezt kérdeztem Bélától: – Milyen lenne egy Tarr Béla-film ami tavasszal játszódna? Egy pillanatra érzékeny kisfiúvá változott, aztán elmosolyodott, és fáradtan azt mondta: – Hagyjál a hülyeséggel

– írja Fliegauf Bence filmrendező, aki szerint Tarr filmjei „hipnotikus, érzéki utazások az ő álmaiban. A falakat, az embereket, az éjszakát nemcsak látni lehet, hanem érezni is: a hozzájuk tartozó szagot, lüktetést. A főtéren fekvő bálnát mintha végig lehetne tapogatni ujjbegyünkkel. A vásznon megivott minden korty pálinka a mi nyelőcsövünket égeti. Ezek a filmek olyanok, mint valami hatalmas, sötét szinesztéziák”.

A magyarság egy szelete

Veiszer Alinda egy 2025-ös jelenetet idéz fel búcsúpososztjában: „Olyan szép volt tavaly a Filmszemlén, amikor fellépkedett, hogy átvegye az életműdíjat, és mindenki állva tapsolt, szerintem még ő is meghatódott ezen” – írja, hozzátéve, hogy még megérte Krasznahorkai László Nobel-díját, „Aztán 70 évesen kicsekkolt”.

Vannak olyan emberek, akik a magyar kultúra egy szeletét jelentik, ő is ilyen. A magyarság egy markáns szelete Tarr Béla. Volt és lesz is.

Az Európai Filmakadémia is közleményben búcsúzik Tarrtól, úgy fogalmazva, hogy egy kiemelkedő rendezőt és erős politikai hanggal rendelkező személyiséget gyászolnak, akinek filmjeit világszerte ünnepli a közönség.

Tarr Bélával korábban készült nagyinterjúnkat itt, a hetvenedik születésnapjára írt portrénkat pedig ide kattintva lehet olvasni.

The post „Meghalt a legszabadabb ember, akit ismertem” – pályatársak és közszereplők búcsúznak Tarr Bélától first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu