Már több mint ezer intézményben kint vannak a Marokbaba-fejlesztőcsomagok, 200 gyermekorvos pedig aktívan használja vizsgálatoknál, oltásoknál. Rengeteg visszajelzést kapunk. Például egy autista kisfiúról egy óvodában. Ő teljesen elszeparálva létezett, társas kapcsolatokra korábban soha nem volt képes. Majd mi történt? Meglátta, hogy az egyik óvodás társa sír, és odavitte neki a Marokbabáját. Társas kapcsolatot létesített. Magától. Ez egyszerűen elképesztő. Tényleg hihetetlen.

A Marokbaba-projekt eddigi történetét szintén nehéz lenne más szóval jellemezni. Ez lett ugyanis a Nemzeti tehetség Program Start pályázatának egyik fődíjasa, nemrég pedig az RTL Cápák között című műsorában szállt be az alapítók mellé egy milliárdos befektető, Bojinka Miklós, aki azóta társtulajdonos a cégben. De mi is az a Marokbaba, és kik állnak az új magyar innováció mögött?

Egy olyan idegrendszer-fejlesztő eszközről van szó, amelyik ötvözi a természetes tanulás elemeit, a kötődő nevelés elveit és a Montessori-szemlélet szabadságát. Egyszerre passzol tökéletesen a gyerekek kezébe és az idegrendszer láthatatlan munkájába. A módszertant többek között Dévény- és TSMT-fejlesztők, óvodapedagógusok, logopédusok, hidroterapeuták, gyógypedagógusok és alapozó-terapeuták, hordozási tanácsadók, szoptatási tanácsadók, valamint gyermekpszichológusok közösen hozták létre, alakították ki.

A Marokbabák – azaz név szerint Csuri, Gaborgya, Kófic, Tápli, Geremic, Stücli, Gömböc, Pesze – ihletői a tobozok, termések, csigaházak, kavicsok. Nem a véletlen szüleménye a névválasztás: logopédusok segítségével választottak ki olyan régies, elfeledett magyar neveket, amelyek utalnak a babák funkcióira is. Tápli például egy fakéreg – a szó maga pedig az éltető, tápláló ételt jelentette.

Feladatok négy korcsoport szerint tartoznak hozzájuk, és szenzoros felületük, valamint 56-féle variációjuk segíti a gyermekek fejlődését a mozgásindulástól a beszédinduláson át az íráskészségig – a természetes és a mesterséges tanulás elemeit ötvözve.

Kik álmodták meg ezeket a babákat? A cikk elején idézett Kincses-Kádár Lídia, a Széchenyi István Egyetem építészmérnök hallgatója – egy kétéves kislány édesanyja –, illetve Bárdi Dorina, a MOME Red Dot-díjas dizájnere. A Szent László Kórház területén található Démétér Házban találkozunk velük, mivel épp egy teljes Marokbaba-szettet hoztak a csontvelő-átültetésen átesett gyerekek és családjaik számára kialakított otthonba.

Az átadás előtt még leültünk kicsit, hogy megtudjuk, pontosan mikor és hol is kezdődött a Marokbaba-sztori. A kezdetekhez megyünk vissza: Lídia, azaz mindenkinek csak Lidus kislányának a születéséhez. Minden onnan indult – aztán jött egy kis csavar.

Amikor még egyetemre jártam, mindig az ottani gesztenyefánál ittam meg a kávém. Már akkor ezen gondolkodtam. Én nagyon szenzoros vagyok, mindig van nálam valami. És egy ottani gesztenye indította el ezt a gondolatmenetet. Évekig ott lapult a zsebemben

– meséli Lidus. A kislánya születése vált mérföldkővé.

Luca szerencsére teljesen egészségesen jött a világra, ám a születést követően besárgult, és elszeparálták az édesanyjától, akinek kifejezett kérése volt, hogy ilyesmi ne történjen meg. Érzékeny pont ez, mondja kissé elhalkuló hangon, gyorsan tovább is lépünk, ám közben érezhető, hogy valami biztosan ekkor kezdődött el.

A kislány érkezésével hirtelen belecsöppentek egy világba, amelyben nehezen találtak kapaszkodókat. „Igyekeztünk keresni mindenféle fejlesztő eszközöket, próbáltunk tájékozódni, de hiába kerestünk, nem találtunk olyanokat, amelyek komplex módon hatnának a gyerekek részképességeire” – hangsúlyozza az ötletgazda, akinek egyébként az édesanyja 40 éve óvodapedagógus, valamint idegrendszer-fejlesztő mozgásterapeuta, így sok mindenben tudott segíteni az unokája születését követően.

Fiatal szülőként rengeteg problémával találkoztak, túl sokszor érezték azt, hogy fogalmuk sincs, miként nyúljanak valamihez. Azzal szembesültek, hogy nagyon sok olyan akadály van egy szülő életében, amivel kapcsolatban semmiféle útmutatót nem kap, így legfeljebb a saját hibájából képes tanulni – aztán majd félúton kiderül, hogy jól döntött-e, avagy nem.

Lidus és férje egyszer azt vették észre, hogy a kislányuk idegrendszere mintha kicsit lemaradásban lenne, éretlenebbnek látták. Szerettek volna segíteni, de úgy érezték, elvesznek a száz különböző hely között – kitalálni, hova vigyék, mit csináljanak, hogyan foglalkoztassák otthon, miként kell egyáltalán gyerekeket tornáztatni. Edukáció- és eszközhiányt érzékeltek, miközben ők egyetlen dolgot akartak csak igazán: jó szülők lenni.

Aztán jött az ötlet. Épp rajta aludt a kislánya. „Egyszer csak eszembe jutott az a gondolat, hogy mi fejlesztheti legjobban az idegrendszert – hát épp a környezeti ingerek.” Ahogy magyarázza, vannak a minimalista, natúr színű, nagyon egyszerű fejlesztő eszközök, amik át sem ütik az ingerküszöböt, és ott a másik véglet: a zörgő, zajos, hangos, világító játékok, amik pedig túlstimulálják az idegrendszert.

Jól működnek, gondolhatnánk, hiszen a gyerekeket lefoglalják, viszont közben olyan, mintha egy ajtót akarnánk kinyitni: van az az inger, ami át sem üti az ingerküszöböt, azaz nem nyitja ki az ajtót, és van az, ami úgy működik, mint egy faltörő kos. Kinyílik a zár – hiszen a gyermeket lefoglaltad –, a célt sikerült elérni, de közben roncsolódik maga a zárszerkezet.

Itt jött a képbe a duó másik tagja: Dorina, azaz Dorcsi, Lidus unokatestvére. Meg is kereste egy potenciális családi vállalkozásra gondolva egy „őrült ötlettel”: mi lenne, ha együtt csinálnának valamit? Akkor még csak annyit tudtak, hogy valamit szeretnének létrehozni, ami komplex módon hat a gyerekek részképességére, miközben a legmegfelelőbb az idegrendszer számára. Lidus megmutatta a rajzait Dorcsinak – vagyis előtte már sok embernek. Senki nem értette, mit akar. De Dorcsi igen.

Aki át is veszi a szót, hogy elmesélhesse, Győrön töltött gyermekkorukban sokat átjártak egymáshoz, és azokkal a természeti kincsekkel játszottak, amelyek ma visszaköszönnek a Marokbabáknál. Az úgynevezett karaktervázlatokból először tömegvázlatok születtek, majd ezeket hitelesítették azok a szakemberek, akiknek a véleménye formálta azt, ahogy ma igazából kinéznek ezek a babák – meséli a dizájner.

Hogy miért épp a természeti kincsek mellett döntöttek? Az agyi idegsejtek között másodpercenként akár kétmillió idegi kapcsolat tud létrejönni a szenzoros ingerek hatására, az olyan természeti elemek pedig, mint mondjuk egy toboz, a kavics vagy a csigaház, nagy szerepet játszottak az evolúciós fejlődés során az idegrendszeri fejlődésben – mondják. De akkor miért ezeket a túl- vagy alulingerlő játékokat használjuk ezek helyett?

A készítőket szinte sokkolta, amikor tudomást szereztek arról az UNICEF-kutatásról, amely szerint minden harmadik kisgyermek idegrendszeri lemaradással kezdi az óvodát és az iskolát. Viszont, amikor azt tapasztalták, hogy már alapítványok, terapeuták, fejlesztőházak, csatlakoznak hozzájuk, rájöttek, hogy épp zajlik egy olyan paradigmaváltás, a tudatos szülők folyamatosan kutatják a lehetőségeket, egyre többen, egyre tudatosabban keresik azokat a dolgokat, amik segítik a gyerekek fejlődését.

És most ott tartunk, hogy Győrből és Szentendréről el lehet jutni a világ nagyszínpadára.

Mint mondják, a magyar fejlesztőpedagógia igenis meg tud szólalni, és nemcsak a miérteket keresi, hanem szakmák összefogásával segít, megold, támogat. A lányok március végén a világ legnagyobb startup fesztiváljára is meghívást kaptak, és Antwerpenben is pont azt szeretnék megmutatni, hogy a magyar fejlesztőpedagógiának igenis a világ élvonalában a helye. Szeretnék ismét valamivel világhírűvé tenni.

Nagyratörő terveik pedig nem állnak meg a Marokbabánál: a háttérben közben az Idegrendszeri Fejlődéstámogató Országos Szövetség (IFOSZ) létrehozásán dolgoznak: egy olyan kezdeményezést szeretnének elindítani, amelyben a különböző pedagógiai, fejlesztő szakmák képviselői egyesítik a tudásukat.

Miért van erre szükség? Ők azt vették észre, hogy szülőként rettentően nehézzé vált eligazodni a játék-, fejlesztés- és mesekönyv-tengerben – hiába rengeteg a lehetőség, a szülőknek eddig nem volt egyszerű kapaszkodót kapni arról, mi az, ami tényleg segít a gyermeküknek. Ezen szeretnének most változtatni egy valódi védőhálóval.

Már elkezdték számolni, hányszor mondták eddig, hogy nem csinálják tovább – eddig tíznél tartanak. Aztán mindig jön valami, ami megerősíti őket abban, hogy jó úton járnak, érdemes továbbcsinálniuk, hiszen rengeteg gyereknek tudnak segíteni. Néha azért elgondolkodnak, és nézik a plafont, hogy megéri-e, amibe belevágtak. Aztán mindig arra jutnak, hogy megéri. Méghozzá a gyerekekért.

Fontosnak tartják ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a Marokbaba nem egy csodaszer: nem helyettesíti a szakember által végzett és az otthoni fejlesztést. Egy nem akármilyen segítő eszköz. Ahogy Dorcsi fogalmaz:

Még mindig az a két egyetemista lány vagyunk, akiknek volt egy ötletük, egy álmuk, és belevágtak ebbe az egészbe. Viszont annyira gyorsan történt minden, hogy fel kellett nőnünk ehhez, és megállni a helyünket a gyerekek miatt. Mindenkit arra biztatunk, hogy vágjon bele, bármilyen őrültségnek is tűnik, amit kitalált. Ha a célja jó, akkor minden jó.

Ráadásul, ahogy haladtak előre az időben, úgy vették észre, számos olyan helyzetben is tudnak segíteni a Marokbabák, amit korábban nem is hittek volna – úgy fest, a határ a csillagos ég.

Egy ilyen élményük származik például a vakok intézetéből. A program elindítása óta ugyanis minden 50. eladott csomagot egy rászoruló intézménynek tesznek félre, és ezzel igyekeznek őket támogatni – így jutottak el nemrég ide is. Itt találkoztak Boróval és édesanyjával. A kislány kétoldali agyvérzéssel született, sérült a beszédért és látásért felelős központ az agyában.

Mi történt, amikor odaadták neki a Marokbabát? „Megölelt minket.” Nem a babát. Őket.

Ez csak a kezdet volt. Aztán elkezdek érkezni a telefonhívások arról, hogy egy gyereknek eddig kész tortúra volt levágni a haját, a Marokbaba érkezése után viszont sikerült. Vagy arról, hogy egy gyerekkel alig lehetett elindulni valahova, annyira nem bírta az utazást, azóta viszont egy hangja sincs az autóban.

Mára már ott tartanak, hogy egyre több helyen ezekkel a babákkal oltják a gyerekeket. Ezen felbuzdulva arról álmodoznak, milyen lenne, ha a világ minden kórházában, ahol gyerekeket látnak el, lenne egy Marokbaba. Így, ahol anya vagy apa nem tudja fogni a kezüket, kapnának egy kapaszkodót.

Az orvosi történetek sorából egy autista, ADHD-s kisfiú esetét emelik ki. A gyermek nagymamája kereste meg őket azzal, hogy hetek óta nem tudnak levenni a kisfiútól egy műtéthez szükséges vért, mert folyamatosan rohamokat kap. Akkor még csak a babák prototípusánál tartottak – ezekből kapott egyet a nagymama. A kisfiú pedig azonnal kötődést alakított ki a babával, és azzal a kezében sikerült levenni tőle a vért. És még a műtét is jól sikerült.

És a legszebb része a történetnek: a kisfiú a műtétet követően sokkal könnyebben kapott levegőt éjszaka, jobban tudott aludni. A lányok erről csak annyit mondanak:

hihetetlen, hogy milyen dolgokba csöppentünk bele az elmúlt egy évben.

Rengeteg visszajelzést kapnak atipikus fejlődésű gyerekek szüleitől is, de tipikus fejlődésű gyerekek esetében is rengeteg pozitív hatás tapasztalható. A Marokbabát igazándiból egy olyan segítségnek tartják, ami segít fellépni az egyik lépcsőfokról a következőre, mindegy, hányadik szintről is induljon egy gyerek – mindenki átlépheti vele a saját határait.

Ideje kibontani a Déméter Háznak hozott csomagot. Ahogy a lányok mondják, mindegyik Marokbaba-doboz le van ragasztva – ez a hitvallásuk: a matricán mindig az szerepel, hogy „a magyar fejlesztő pedagógia csodálatos”.

Ez a nulladik pont.

A babákhoz négy korcsoporti segédlet tartozik, életkornak megfelelő fejlesztő feladatokkal. Ezek egyaránt képesek segíteni a prevencióban, az intervencióban és a tehetséggondozásban is. Annak, aki kicsit le van maradva, segít felzárkózni, de ugyanúgy képes támogatni azokat is, akik az élen járnak. Az alkotók így foglalják össze: a Marokbaba egy mesterkulcs az idegrendszeri fejlődésben. Módszertani fejlesztő eszköz és játék egyben – úgy segíti elő a fejlődést, hogy közben a játék marad az első.

A doboz kibontása közben is hangsúlyozzák, hogy a fejlesztő eszközben 33 szakma tudása jelenik meg. Mindenki hozzátette a magáét. A babák arcán például eredetileg szerepelt mimika, de végül a gyermekpszichológusok visszajelzése miatt nem került rájuk – ők azzal érveltek, hogy így a babák beépíthetőek a gyermekpszichológiai foglalkozásokba. A gyerekek tudnak kötődni hozzájuk, a belső világuk részévé válhatnak.

Mára már több mint ezer intézményben és kétszáz gyerekorvosnál vannak ott a Marokbabák, és folyamatosan jönnek a visszajelzések arról, milyen újabb és újabb területeken használják őket, legyen az akár matematikai, anyanyelvi fejlesztés, kombinatorika, sorba rendezés. A legérdekesebb a készítőknek mindig az, amikor nem a pedagógus vagy a szülő mondja meg, hogy mit csináljanak a babákkal a gyerekek.

Volt egy kislány, aki elkezdett sormintákat kirakni belőlük, minden nap mást és mást, és az anyukája újságolta nekünk, hogy nem hiszi el, milyen kreativitást hozott ki a gyerekéből a Marokbaba.

A lányoknak fenekestől felfordult az életük, de sosem mennének vissza oda, ahol korábban voltak. „Ugyanaz a két lány vagyunk, akik csak segíteni szeretnének” – szögezi le Dorcsi, amihez Lidus csak annyit fűz: elképesztő épülés, amin keresztül mennek, és hihetetlen erővel mennek tovább előre, hiszen érzik, hogy mögöttük áll a magyar közösség. „Tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Nem mi vagyunk fókuszban, nem mi vagyunk a lényeg, nem rólunk szól ez, hanem erről az elképesztő közösségről.”

És hogy mi adja az erőt ezen az úton? Lidus azonnal rávágja: Luca. Kislánya is névről ismeri az összes Marokbabát, sok mesében visszaköszönnek az ő történetei is. „Amikor azt mondja neki a nagymamája, hogy »anya és apa dolgozik”, akkor Luca egyszer azt mondta, hogy »igen, csomagolják a Marokbabákat, hogy minden gyereknek legyen”.”

Dorcsinak pedig az egész család adja az erőt. Valamint mindkettőjüknek az emberek, akikkel kapcsolatba kerültek a projekt indulása óta. Ha nehéz helyzetből keresik meg őket, igyekeznek hegyeket megmozgatni, hogy segíteni tudjanak. El is mesélnek el ilyen esetet.

„Nemrég kaptunk egy levelet egy nagyon lemaradott régióban lévő, eszközhiánnyal küzdő intézménytől. Egy tornaszobájuk van, amit úgy fűtenek, hogy az ott dolgozók a saját eszközeiket viszik be – a fűtőtesteket is. Ők kértek tőlünk Marokbaba-csomagot. Fotót is csatoltak, hogy kik ezek a gyerekek pontosan. Én ilyenkor mindig azt érzem, hogy mennyire elképesztő, hogy ezek az emberek úgy döntöttek, segítenek ezeknek a gyerekeknek. Mert ha ők nincsenek, akkor senki sem segít nekik.”

Ők segíteni akarnak azoknak, akik maguk sem szeretnének mást, csak gyerekeknek segíteni. A Marokbabák eladásából származó profit rájuk eső részének a 100 százalékát ezidáig is eltérő fejlődésű gyerekek kezelésének támogatására adták. A visszajelzések pedig közben folyamatosan azt mutatják, hogy jó úton járnak. Akár szakembertől, akár orvostól, akár egy szülőtől érkeznek. Álljon itt befejezésnek egy az utóbbiak közül.

Egy anyuka azt mondta, hogyha szomorú a gyerek, mindig azzal fordul hozzá, hogy a »Csuri kell, mert a Csuri mindig vidám”.

De hát nincs is az arcán semmi érzelem, gondolta a szülő. Nincs mese: ha szomorú a gyermek, Csuri a válasz.”

Lehet ez Kófic, Tápli vagy Stücli is. Bármelyikük, akit kezébe véve azt érezheti egy kislány vagy egy kisfiú, hogy eggyel több kapaszkodója lett az életben.

The post „Meglátta, hogy a társa sír, és odavitte neki a Marokbabát” – úton a világhír felé egy maroknyi magyar kapaszkodó first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu