Vannak olyan évek, amikor néhány kiugróan izgalmas film miatt lázban égünk a cannes-i filmfesztivál végén, és van, amikor fanyalgunk, hogy egyetlen remekművet sem láttunk, idén viszont elmondható az, ami az elmúlt húsz évben, mióta a fesztiválra járok, talán még egyszer sem: egyenletesen magas színvonalú volt a program, szó szerint minden napra jutott legalább egy nagyon erős film, néha több is. A nívós filmtermés mellett ez a programigazgatón, Thierry Frémaux-n is múlt, aki trükkösen úgy osztotta el a filmeket a tizenkét napra, hogy ha valaki kihagyta akár a fesztivál elejét, akár a végét, biztosan lemaradt egy-két gyöngyszemről.

Léa Drucker rögtön egy lenyűgöző duplázással rúgta be az ajtót a fesztivál elején a Kritikusok Hete mellékszekció nyitófilmjében és a hivatalos versenyprogramban. Ha a neve nem is feltétlenül ismerős mindenkinek, az egyik legfoglalkoztatottabb francia színésznőről van szó, akit itthon is számtalan filmben lehetett már látni, köztük a 2017-es Láthatásban, amelyért César-díjat is kapott és a ’22-es Közelben.

Drucker kissé hasonló figurát alakít a két filmben, de ez nemhogy nem volt unalmas, hanem egymás után kétszer vágott földhöz. A L’intéret d’Adam (Adam érdekében) a belga Laura Wandel második nagyjátékfilmje, amelyben Drucker egy kórház gyerekosztályán dolgozó nővért alakít, aki erkölcsi és szakmai dilemmával szembesül: egy négyéves páciens, Adam jólléte érdekében úgy dönt, hogy megengedi a kisfiú megbízhatatlan anyjának, hogy a gyerekével maradjon éjszakára, amivel ellenszegül a kórházi protokollnak és a bíróság korábbi ítéletének is. A néhány óra eseményeit felölelő, dokumentarista stílusú filmben folyamatosan kézikamera követi a fokozódó stresszhelyzetben mindvégig higgadt, csak saját morális iránytűjét követő főhősnőt. Olyan, mintha a Vészhelyzet Pittsburghben egy dupla epizódja volna, csak az összes amerikai túlzás nélkül, minden pillanatában hihetően.

Dominik Moll Dossier 137 (137-es akta) című versenyfilmjében sem kíméli az élet Drucker figuráját: a krimibeütésű realista drámában egy olyan nyomozót alakít, aki a rendőri túlkapásokat vizsgáló ügyosztályon dolgozik, amiért eleve sokan megvetik a kollégái közül. Egy ügyét követjük, amelynek során azt próbálja kideríteni, pontosan mi is történt azon a párizsi sárgamellényes demonstráción, ahol egy fiút súlyosan megsebesített egy rendőri lövedék. Megint egy végtelenül szimpatikus, hús-vér nőt látunk, aki kérlelhetetlenül kitart az igazság feltárása mellett annak ellenére, hogy ezt senki sem köszöni meg neki, szembekerül rendőrtársaival, az áldozat családjával, főnökeivel és még volt férjével is. Csak mi nézők drukkolunk neki iszonyúan az utolsó pillanatig.

A legemlékezetesebb női alakítások közé tartozott a 94 éves June Squibbé is Scarlett Johansson rendezői bemutatkozásában, amelyről már írtunk bővebben, és Jennifer Lawrence veszett tombolása Lynne Ramsay megosztó versenyfilmjében, a Die My Love-ban. Ebben Lawrence és Robert Pattinson egy New York-i művészházaspárt alakítanak, akik visszaköltöznek a férj vidéki szülővárosába, ahol minden úgy fest, mintha a 70-es években megállt volna az idő. Miután megszületik első gyerekük, már kezdetben is baljós, vadul szenvedélyes viszonyuk agresszívan ellenséges és apatikus epizódok váltakozásává fajul a férj hűtlensége és a feleség szülés utáni depressziója miatt.

Lawrence mindent beleadva, látványosan vergődik és rombol, miközben a film felerősített zörejekkel bombázza az érzékszerveinket, így zsigeri szinten éljük át a szenvedését. Nem feltétlenül jó nézni, de pont ettől működik.

Nemcsak a nők, hanem a gyerekek éve is volt az idei Cannes-ban, meglepően sok fantasztikus alakítást láttunk gyerekszereplőktől a fesztiválon. A Kritikusok Hetén mutatkozott be önálló rendezőként a Left-Handed Girl-lel a tajvani-amerikai Shih-Ching Tsou, aki az Oscar-díjas Sean Baker (Anora) több filmjének producere volt, a Take Out című korai munkáját pedig együtt is rendezték. Baker most azzal viszonozta a szívességet, hogy vágóként, társíróként és producerként is részt vett a Left-Handed Girlben. A Taipeiben játszódó film főhősnője egy okos, huncut és ellenállhatatlanul édes oviskorú kislány, aki jóval idősebb nővérével és fiatalos anyukájával él szeretetben, de meglehetősen nehezen boldogulva. A film nagyobbrészt a kaotikus éjszakai piac neonszínekkel elárasztott, minden érzékszervünkre ható ingerei közt zajlik, és kapunk sok vidám robogózást is menő zenei aláfestéssel – Baker stílusjegyeit nem lehetne letagadni, a film mégsem érződik másolatnak, egyedi és nagyon szerethető.

Fatih Akin (Fallal szemben, Soul Kitchen) az észak-német szigetvilágba, a második világháború végnapjaiba visz el minket Amrum című drámájában, ami mégsem háborús film: arról szól, hogy a harcoló férfiak otthon maradt rokonai (nők, gyerekek, öregek) közt hogyan alakulnak a személyes dinamikák és társadalmi erőviszonyok akkor, amikor már tudni lehet, hogy Németország elveszíti a háborút. A főhős egy Nanning nevű, szőke hajú, nyílt tekintetű kisfiú, aki megtapasztalja a fájdalmas és számára nehezen érthető tényt, hogy hőn szeretett édesanyja – egy náci ideológiának elkötelezett, katonatiszt-feleség – egyik napról a másikra páriává válik kicsi, elszigetelt közösségükben. A film különlegessége, hogy ezt a főszálat csak mintegy a háttérben futtatja, ahogyan egy gyerek észleli a felnőttek világát, a fókuszban végig Nanning lehetetlen és szívet melengető küldetése áll, hogy étvágytalan anyjának vajas-mézes fehérkenyeret szerezzen bármi áron. Uzsonnát még sosem vártunk ennyire.

Míg Akin kis főhőse saját missziójával függetleníteni próbálja magát a nyomasztó felnőttektől, Chie Hayakawa Renoir című japán versenyfilmjének 11 éves főhősnője folyamatosan azzal próbálkozik, hogy valamiképpen irányítása alá vonja a felnőttek világát, ami ijesztővé és kegyetlenné vált azóta, hogy apja rákos lett, anyjának pedig a férje ápolása és a munkája mellett nincs kapacitása rá, hogy vele is foglalkozzon.

A kislánnyal szinte líraian ábrázolt, ám annál borzalmasabb dolgok történnek, de látszólag nyugodt kedélyességgel visel mindent, és időnként telepátiával, varázslással vagy fantáziája segítségével igyekszik beleszólni a dolgok alakulásába.

Muszáj megemlíteni az Alpha (a filmről bővebben itt írtunk) 13 éves főhősnőjét is, akit a részben magyar származású Mélissa Boros alakít ámulatra méltó intenzitással. Ha a filmet nem is tudtuk fenntartások nélkül szeretni, nagy teljesítmény egy ilyen fiatal színésztől azoknak az érzelmi amplitúdóknak a megjelenítése, amelyek ehhez a világjárványban felserdülő, nagybátyja drogfüggőségének folyamatosan kitett lánynak az megformálásához kellettek.

Az életkori spektrum másik végén is akadt egy amatőr kedvencünk: a Kritikusok Hetén vetített Rietland (Nádvidék) című holland elsőfilm nádvágó nagypapája, akit egy Gerrit Knobbe nevű nádvágó alakít élete első filmszerepében. A lenyűgöző természeti képeket felvonultató, a tájat szinte karakterként használó film egy komótos tempójú, sajátos krimi, ahol nem is annyira az a lényeg, hogy ki ölte meg a lányt, akit a főhős talál meg a nádasban, és aki miatt magánnyomozásba kezd, hanem a benne lezajló változások, amik leginkább sztoikus, mégis elképesztően beszédes arcáról olvashatók le. Imádja őt a kamera, és az idei fesztivál legjobb orra egészen biztosan az övé.

A norvég Joachim Trier eddigi hat nagyjátékfilmjéből a Sentimental Value (Érzelmi érték) már a negyedik, amit Cannes-ban mutatnak be, legutóbb a 2021-es, körülrajongott A világ legrosszabb emberével szerepelt a versenyben, ahonnan főszereplőnője, Renate Reinsve el is hozta a legjobb női alakítás díját. Az új filmben is ő az egyik főszereplő, egy Nora nevű, zilált lelkű színésznőt alakít, akinek szakmai és magánéletében is át kéne lépnie olyan határokat, amiket képtelen. Megakadása fő oka az apja, a híres filmrendező, aki gyerekkorában elhagyta őt, a húgát és édesanyjukat, ami egész életére traumatizálta Norát.

Reinsve most is kiváló, de a film igazi sztárja az apát megformáló Stellan Skarsgard, akit az utóbbi években inkább olyan szuperprodukciókban láthattunk, mint a Dűne vagy az Andor-sorozat, de úgy harminc éve, Lars von Trier Hullámtörése óta világos, hogy a svédek legnagyobb élő színésze. Alakításai mindig húsba vágók, de sosem túlzók. Amikor a film elején a lányai által megvetett apa hosszú évek után újra belép abba a házba, amit otthagyott, Skarsgard arcáról némán üvöltenek egy egész élet kudarcai – ahogy megláttam, elfutotta a szememet a könny, pedig még nem is tudtam, miről fog szólni a film. Mint a címe is sejteti, ez Trier eddigi legérzelmesebb munkája, amely érzékenyen fűz egybe számos témát, köztük a szülő-gyerek és a testvérek közti kapcsolatokat, a generációs traumákat és a művészet szerepét a traumafeldolgozásban. Bár a befejezése számomra átbillent érzelmesből szentimentálisba, kétségtelenül a fesztivál egyik legkomolyabb alkotása.

Személyes kedvencem a megosztó, de hidegen senkit nem hagyó Sirat volt idén (itt írtunk róla), a francia-spanyol Oliver Laxe sivatagi disztópiája féktelen rave-eléssel, fájdalmas életekkel és váratlanul brutális halálokkal. A Mad Maxre és a Tank Girlre is emlékeztető, de elsősorban William Friedkin A félelem ára című látomásos road movie-jának örökségét folytató alkotás olyan érzelmi ütéseket visz be és akkora képi és hangorgiát teremt, amit egyhamar nem fogok elfelejteni.

The post Megőrültünk a sivatagban, sírtunk az apánkon – ezek voltak a 78. cannes-i filmfesztivál legjobb filmjei first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu